12 majom

12majom12.jpgAz időutazásos történetek alapvetően – ha közmegegyezés alapján nagyon redukáljuk a kérdéskör összetettségét – két csoportba oszthatók. Az egyik sarokban azok a fantazmagóriák sorakoznak föl, amikben az idő sodrása, szövete, hálója, medre, tudomisénmije dinamikus, ergo a nyughatatlan emberi faj úgy belenyúl, mint kétéves lurkó a kutyaszarba. A másik sarokban a polaritás ellenkezőjét látjuk felkészülni: az idő, mint olyan, statikus, megváltoztathatatlan, vagyis eleve elrendelt. Az első típus által felkínált történetlehetőségek érdekfeszítőek már említés szintjén is, noha az időutazás diverz módon kezelt törvényei számtalan logikai elakadásjelzőt és útlezárást szoktak maguk után vonni. A másodjára említett időkezelés első blikkre nem hangzik túl nagy dobásnak – most akkor minek visszamenni az időben, ha úgysem lehet változtatni semmin? Aztán megnézzük a 12 majmot és rögtön megváltozik a véleményünk.

Terry Gilliam 1995-ös filmje több olyan témát is érint, ami mind a mai napig véresen aktuális. Az időutazás, persze, az örökzöld, de emellett ráfutunk a biológiai terrorizmus, a szabad akarat, a valóság megkérdőjelezése, a társadalom és egyén közti viszony jelentette ingatag terepre. Gilliam nem csak a Monthy Pyton csapat tagjaként villantotta meg egyéni nézőpontjának vizuális formanyelvre történő dekódolását, de kaptunk tőle egy Brazilt és egy Halászkirály legendáját, hogy a későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban-t ne is említsem (de említem, és az időutazás miatt még ül is). A 12 majom az 1962-ben készült A kilátóterasz című állóképes rövidfilm alapján született, annak egyfajta továbbgondolása.

12majom11.jpgAmit fentebbi pár mondatommal jelezni kívántam, az csak annyi, hogy Terry Gilliam ért hozzá, hogyan vágjon a képünkbe ordenáré nagy kérdőjelet. A 12 majom zsigerig szántó kezdése fantasztikusan megadja az alaphangot, amit aztán később egy percre sem veszít el. Főszereplőnk, James Cole (Bruce Willis) láthatóan nincs a legjobb bőrben: egy börtönboly apró zárkájából rángatják ki „önkéntesnek”, hogy a vírusfertőzés során embermentessé hipózott felszínre kióvakodva mintát gyűjtsön, ami segít majd a tudósoknak. Rátermettsége okán abban a megtiszteltetésben részesül, hogy visszaküldik az időben 1996-ba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kiderítse, mi vezetett a pandémiáig. A tudósok szemlátomást tisztában vannak az idő statikus természetével, ezért nem is arra koncentrálnak, hogy a múltat változtassák meg, ehelyett a jelen izolált környezetét megkerülve egyenesen a múltból szeretnének információt szerezni a vírust elszabadító 12 Majom Hadseregét illetően.

Elszomorító helyzetben lehetnek, ha erre a feladatra a legjobb die hardos formáját hozó Willist választják, aki érkezését követően kevéssel már agyba-főbe is vereti magát, naná, hogy rendőrökkel. Egyébként nem tudom, hogyan csinálja Mr. Willis, de valahogy annyira jól áll neki, amikor bucira vert ábrázattal, szakadt ruhában hozza a trógert, egyrészt teljesen hiteles számomra, ahogy egyik szeme feldagadva, a szájából csordogál a nyál, másrészt mintha elemében is lenne a színész ilyenkor. Mivel nő is kell egy valamirevaló sztoriba, ezért James előbb egy pszichiáternő gondos kezei közé kerül (nem úgy), azután pedig elmegyógyintézetbe. Erre a pontra érve a film már bravúros, Brad Pitt, mint kezelés alatt álló elmebeteg, egyszerűen brilliánsan vezényli az ütemet, és rázza fel az egyébként morózus és majdhogynem tapinthatóan hideg légkört. Kiderül, hogy James 1990-be került, amikor még nyoma sincs a 12 Majomnak, de már ekkor megrezdül egy borzongató gondolathúr bennünk – talán azzal, hogy visszament az időben, ő idézi elő a világvégét?

12majom10.jpgHát nem arról volt szó, hogy a múlt megmásíthatatlan? De bizony! És a borzongás újult erővel indul útjára, végiggondolni azonban nincs időnk, mert repülünk vissza a jövőbe, majd újra a múltba, ami során James egyetlen gyermekkori emléke egyre tisztábban rajzolódik ki előttünk. Viszont ez a kép a hipnotikus erejű befejező képsorokig homályban marad, részletei, ha kivehetőek is, félrevezethetnek. Akár a 12 majom maga. Éles kontúrral kínál elénk előbb egy, majd több értelmezési lehetőséget, azzal a céllal, hogy a labirintusból, amibe önszántunkból merészkedtünk be, egyhamar ne kecmeregjünk ki. James egészen odáig jut keresztes hadjárata során – ami rárótt kötelességből szívügye lesz, és ehhez elég két perc a tiszta levegőn valódi zenét hallgatva - , hogy önmaga valóságát kérdőjelezze meg, ezáltal gyarapítva az értelmezési ingovány területét. A film ráadásul zseniálisan vezet az orrunknál fogva, a 12 Majom Hadseregének keresését a múlttal való játszadozás szélmalomharcával állítva párhuzamba.

A láthatatlan ellenségtől való félelem gyilkos poénként simul a 90-es évek apokalipszist váró attitűdjébe, vészjósló tekintélyéből és az emberiség lesben álló hóhérjának fenyegető mivoltából azonban cseppet sem veszített. Emiatt időtálló alkotásként teljesen megérdemelt helyen dicsérhetjük ma is a 12 majmot. Mondanivalója, szerkezete, tévútjai, borzasztó jóslatai az elkerülhetetlen végzetet vetítik elénk, de egyszersmind a reményt is. Mindemellett piszkosul jól szórakoztat, a 90-es évek világképe egyszerűen önmagát adja, az időutazóknak pedig újabb figyelmeztetés – törölköző nélkül ne induljanak útnak.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!