A geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.
Nem, ez sem a forgatókönyvvel fogja lenyűgözni a nézőket, de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal! És annak ellenére, hogy a szkripten még lehetett volna gyúrni egy kicsit (ezért, és csak ezért nem hozza azt a tökéletes, veszettül szórakoztató popcornmozi szintet, amit tavaly a Bosszúállók), pont megvannak benne azok a nüanszok, amik az élvezetes nyári látványfilmet elválasztják a lelketlen, CGI-szörnyeteg pénznyelőktől. A karaktereknek nincs különösebb mélységük, de van szívük, vannak érzéseik, van hátterük, így amikor a sztori „nem a robot a lényeg, hanem a pilótái” mantrája elhangzik, nem tűnik parasztvakító hülyeségnek. Charlie Hunnam és Kikuchi Rinko szimpatikus főszereplők, Ron Perlman élvezettel bohóckodik, de a színészpálmát nem meglepő módon Idris Elba viszi. Ki másnál lenne hiteles, hogy miután lekispöcsöz valakit, az őszintén megköszöni neki? A csávó egy két lábon járó tekintély.
A sztori egyszerű, de hatásos, van dinamikája, struktúrája, és nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, a gyermekien megalomán óriásbunyókat emberekben, motivációkban, és apró, de beszédes inzertekben, flashbackekben, híradásokban ügyesen ábrázolt, reálisnak ható világban gyökerezteti. De most már fogjam be a pofámat ilyen triviális semmiségekről, és beszéljek a lényegről, ugye? Mert bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!
A Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál.
Ami a hollywoodi konkurenciát illeti, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a Transformers 4 érthetetlenül megakadt forgatásán Michael Bay a lakókocsijában a félig lehúzott ablakredőnyök áteresztette, rácsozott, homályos fényben ül egy üveg whiskey mellett, és férfiatlan zokogással kóstolgatja a pisztolya csövét. És még naplemente sincs a háttérben.