The Crow - Curare #2
Történet: James O'Barr
Rajz: Antoine Dodé
IDW Publishing
James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)
Hawkeye Annual #1
Történet: Matt Fraction
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics
Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő.
(Nagy Krisztián)
Justice League Dark #12
Történet: Jeff Lemire
Rajz: Mikel Janin
DC Comics
Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése.
(Rusznyák Csaba)
Red Sonja Vol.2 #1
Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment
A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)
The Unwritten #51
Történet: Mike Carey, Bill Willingham
Rajz: Peter Gross, Mark Buckingham
Vertigo Comics
Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk.
(Rusznyák Csaba)