Emlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.
A FlashForwarddal újra az időutazás és az idő természetének rejtélyes bugyraiba tévedünk, de ezúttal komoly tudományos hátország támogatását élvezzük – így elfeledkezhetünk a ködös, pontos kifejtésre soha nem kerülő paradoxonokról, a buktatókról, sőt, maga az egész jövőbe pillantás egy remekbeszabott gondolatkísérlet. Együtt vesszük fel a fonalat az íróval, Robert J. Sawyerral, aki egy percig sem hagy magunkra minket. Biztos kézzel vezet be abba a labirintusba, amiből láthatólag ő sem tud egykönnyen kikeveredni, ám ez utóbbi csak látszat, ami azért szükséges, hogy egy effajta világot megrázó esemény utóhatásai és elméleti, fizikai háttere még egy teve számára is világosan felvázolható lehessen. A kíváncsiság az ember egyik alaptermészete, erre pedig kifinomult érzékkel építkezik a szerző: a legapróbb részletekig feltárja előttünk a létező tudományos elméletek által a fikció vásznára rajzolt világát, csakhogy ezt óvatosan, kellő körültekintéssel teszi. Nem terhel túl sosem, mindig csak annyit közöl, ami éppen elegendő az alapos elgondolkodtatáshoz, és ha ehhez hozzáveszem, hogy közérthetően és tisztán vázol fel olyan absztrakt fogalmakat, mint a Minkowski-tér, akkor akár elméleti gyorstalpalónak is felfoghatjuk a művét.
Sawyer imént említett óvatossága a tudományos megalapozottság igényéből fakad, látszik, hogy a FlashForwardot elméleti szinten lefolytatott fiktív kísérletnek tekinti. A paradoxonokat ügyesen elkerüli az időutazás módjával: az anyag nem utazik az időben, csupán az emberek elméje, hogy láthatatlan megfigyelőként kuksoljon ki későbbi énje fejéből 1 perc és 46 másodperc erejéig. Sajnos a szellemi pilóta nélkül a „jelenben” maradt testek tehetetlenségükből fakadóan kénytelenek alávetni magukat a fizikai törvényeknek, így nem kevés ember veszti életét szerte a világon. Látomásoknak, jövőemlékezésnek hívják az eseményt, és persze kutatni kezdik az okokat. A világ kifordul magából: a látomások mozaikjaiból feldereng úgy a 21 évvel későbbi Föld képe, ahogyan az egyének sorsa. Az olvasóban önkéntelenül felmerül, ő mit tenne ha… ha semmit sem látott volna, vagyis minden bizonnyal 21 év múlva már halott lenne? Ha azt látná, hogy becsesen dédelgetett álmai nem váltak valóra és utcaseprő lett belőle? Ha egy, a jelenlegi életmódjával gyökeresen eltérő énjét látná? A regény szereplői hasonló kérdésekre keresik a választ, mindvégig eljátszadozva a megváltoztathatatlan jövő rémképével, vagy éppen annak ellenkezőjével.
A két fő történetszál ezen az alapon épül fel. A kísérletért felelős Lloyd Simcoe százezrek halálának bűntudatától gyötörten igyekszik kapaszkodni a kőbe vésett eleve elrendelés gondolatiságába, közben tudva, hogy éppen szárba szökkenő magánéletét tépi ki ezzel gyökeresen. Munkatársa, a görög Theó a többek által megerősített halálát igyekszik elkerülni, mindenáron – gyilkosság áldozata lesz ugyanis. Kettejük szerepe azonban csak a jéghegy csúcsa. A számtalan, néhol egy mondat erejéig megemlített mellékszereplők sorsa eszméletlenül színes kaleidoszkópját festi a tudatosság új szintjére emelkedett emberiségnek.
A teljesség igénye lépten-nyomon tetten érhető a könyv olvasása közben, olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, ami talán eszünkbe sem jutna, és remekül elkápráztat vele – én magam ezeket a híreknek beállított szösszeneteket vártam a legjobban, amikben az emberek reakciót láthatjuk. Fenomenális az USA leendő elnökének internetes bejegyzése, amiben arra kér mindenkit, akinek a látomásában szerepelt, hogy ne küldjenek neki e-maileket, tudja jól, hogy ő lesz az elnök. Vagy az USA nemzetbiztonságán esett csorba, miszerint pár éves gyerekek kerültek szupertitkos információk birtokába, mivel később ott dolgoznak majd. Vagy a megnövekedett érdeklődés azon vonattársaságok iránt, amiknek egyetlen vonata sem siklott ki az emlékezések során. Sawyer mindenre kiterjedő alapossággal kocsikáztatja meg olvasóját a globális utórezgések sztrádáján, kár, hogy a könyv felétől búcsút intünk a jópofa hírmorzsáknak, én később hiányoltam őket.
Olvasás közben végig ott motoszkál bennünk a gondolat, vajon ha nem lettek volna a látomások, akkor is így történik minden? A halmozódó kérdések okozta elkerülhetetlen elméleti talajvesztést okos húzással a regény akciódús és hajmeresztően grandiózus lezárása védi ki, úgy, hogy közben az igenis emberközeli hangvételt és jövőt egy egészen más szintre emeli. Az elméletekkel való zsonglőrködés miatt még afölött is hamar szemet tudtam hunyni, hogy maga a könyv nem egy írói mestermunka. Az olvasmányos fogalmazásmódba a folytonosságot megtörő ügyetlenkedések rondítanak bele, helyenként nehezen követhetővé válik az írás, vagy egyszerűen fájdalmasan általános iskolás szintet üt meg. Szerencse, hogy ez nem a regény egészére jellemző, a szöveg csak itt-ott bicsaklik meg. Aki szívesen olvas intelligens sci-fit, az bátran vesse rá magát, igazán érdemes kíváncsinak lenni rá. Talán ráébredünk, jobb is, hogy nem látunk a jövőbe.