Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.
A sztori onnan folytatódik, ahol az első részben véget ért. Mindy és David tovább ügyködnek az utcák megtisztítása érdekében mint Hit-Girl és Kick-Ass, de mindkettejüknek meg kell birkózniuk otthoni problémáikkal is: beilleszkedés az iskolai hétköznapokba és életmódjukból adódó összetűzések a szülőkkel. Kick-Ass egy szuperhőscsapatról álmodozik, és hamarosan részese is lesz egynek, Colonel Stars and Stripes vezetésével. Közben azonban az első rész páncélököllel búcsúztatott gazemberének fia, Chris D’Amico saját szupergonosz-sereget toboroz The Motherfucker néven (ez a silány magyar fordításban… de jobb, ha nem tudod). Szóval a Kick-Ass vs. Motherfucker meccs elkerülhetetlen.
Bár a film nem siet, hogy odaérjen ehhez a meccshez, és amikor odaér, akkor ráadásul csalódást okoz. A képregény őrült, eposzi, eszement wall streetes fináléját Wadlow egy raktárépületbeli (urambocsá, szuperhős-főhadiszállás) csetepatévá degradálta, ami nem csak az eredetihez, hanem az első adaptáció, és jelen film addigi gonosz-véres-vicces forgatagához sem tud felnőni. A Kick-Ass 2 nem csak az azonos című széria, hanem a történet időrendje szerint azzal nagyjából párhuzamosan futó társképregény/spin-off, a Hit-Girl feldolgozása is, és Wadlow hol rendkívül hűen, hol még nagyon lazán is csak alig követi az eredetiket. Talán a két sztori egyébként logikus összemosása, a karakterek és szálak megkeverése az oka annak, hogy a film messze nem olyan egységes, fókuszált, szép ívű és harapós, mint az elődje volt.
De még így is pokoli szórakoztató. A szupőerhőskoncepció és a való világ gonoszul szatirikus ütköztetése hálás téma, a röhejes, rikító göncökben ugrándozó igazságtevőknek a puszta létezése könyörgés a kíméletlen paródiáért – de ahogy Millar, úgy Wadlow is ügyesen egyensúlyozik az echte amerikai mítosz kifigurázása és az előtte való főhajtás között. Az akciók intenzitása, a karakterek – szerencsére minimumra szorított – drámája és az egész jelenség harsány, nem egyszer merészen ízléstelen kiröhögése a nyilvánvaló hangulati ingadozások ellenére is jól megfér egymással (még egy hányós-fosós poén is betalál, pont az abszurd végletekig fokozása miatt). Ami pedig az ízléstelenséget illeti: míg az első részt Chloe Moretz lopta el, addig a másodikat a várakozásokkal ellentétben messze nem Jim Carrey (aki a leginkább az erőszak miatti twitteres hisztijével és bojkottjával hívta fel magára a figyelmet), hanem Christopher Mintz-Plasse viszi, aki Motherfuckerként maga a totális excess, undorító, imádnivalóan gyűlöletre méltó seggfej.
Nagy kár, hogy pont a végére fogy el a szufla, de a Kick-Ass 2 (sajnos) még így is az év eddigi egyetlen jó képregényfilmje.