Robert Rodríguez pályája finoman szólva is egyenetlen minőségű: minimális költségvetésű, teljes mértékben szerzőinek tekinthető filmje, az El Mariachi, és annak hollywoodi sztárokkal és látványos robbantásokkal felturbózott folytatásai, a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, vagy a meglepő szerkezetével tüntető vámpírmozi, az Alkonyattól pirkadatig ugyanúgy megférnek benne, mint az agyatlan, kamu trailerből agyatlan, kamu filmmé mutálódó, de röhejesen szórakoztató Machete, a Sin City, illetve a Kémkölykök sorozat, amelynek elkészültét, és viszonylagos sikerét (4 epizód!!!) személy szerint a filmtörténet legnagyobb rejtélyei, abszurditásukban gyakorlatilag értelmezhetetlen jelenségei közé sorolok. A Grinhouse-projektből gátlástalanságának és infantilis humorának köszönhetően ő jött ki jobban, a nagy QT női szereplőinek illatos lábacskáival volt elfoglalva a forgatókönyv megírása helyett, míg a Planet Terrornak ilyesmire (sem lábacskákra, sem forgatókönyvre) nincs szüksége, a darálás intenzitása megdobogtatja szívünket, Bruce Willis szétrohadó fejének látványa pedig... nos, csak egy szétrohadó fej látványa, de az szerintem mókás (más kérdés, hogy a mozi akár minőségi munka is lehetne harsány paródia helyett). Lelkesedése és kitartása kétségkívül becsülendőek, még akkor is, ha nem társul hozzájuk különösebb, valóban kiemelkedőnek nevezhető tehetség, az ember előtt pedig, aki képes filmjének a Cápasrác és Lávalány címet adni, fejet kell hajtanom annak ellenére, hogy a mai napig nem tudtam rávenni magam becses alkotásának megtekintésére. Antal Nimród felkarolásáért és támogatásáért pedig mindenképpen jár neki egy virtuális, vizespohárnyi tequila-pálinka koktél.
Ezen a ponton engedjétek meg, hogy egy személyes élményem osszam meg veletek. A viharos, vészterhes, viszályoktól és súlyos, drámai eseményektől hemzsegő időkben történt, amelyekre gyakran csak úgy emlékezünk: középiskolás évek. Bamba érdektelenséggel kornyadoztam fizikaórán, sem a kockás füzetem lapjaira rajzolgatott csápos szörnyek, sem pedig az aktuálisan pad alatt olvasgatott Stephen King kötet fordulatai nem tudtak lekötni, így kénytelen voltam minden figyelmem magas, kopasz, sápadt tanáromra összpontosítani. Azt már nem tudnám felidézni, pontosan miről tartott előadást a fásult ifjúságnak, de élénken él bennem, ahogy egyébként összefüggő, kerek mondatai közé hirtelen semmihez nem hasonlítható, ijesztő, nem emberi halandzsát kevert. Iszonyatos sebességgel hadart valami idegen nyelven pár másodpercig, majd rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját, mintha mi sem történt volna. Padtársammal rémülten pillantottunk egymásra. Óra után kifaggattuk osztálytársainkat, ők is észlelték-e az eseményt. Rendkívül furcsán néztek ránk (ahogy általában). Senki nem vett észre semmit. Nekünk meggyőződésünkké vált, hogy tanárunkkal valami nagyon nincs rendben. Ennek köszönhetően egyrészt fizika jegyeink erőteljes javuló tendenciát kezdtek mutatni, mivel minden órán feszülten figyeltük, mikor szólja újra el magát (többé nem tette), másrészt a legjobb barátok lettünk, mikor rádöbbentünk, hogy vagy a világ őrült meg, vagy mi magunk, tehát mindenképpen hasznunkat szolgálná, ha összetartanánk (Helló Dani!).
Mindenkitől elnézést a könnyes vallomásért, lássuk a filmet.
Egy amerikai gimnázium diákjai (az ál-leszbikus proto-emo lány, a mindenki által nagy kedvvel ütlegelt lúzer, a futballcsapat tanulni vágyó reménysége, a hideg, törtető szépség, a zseniális, örök lázadó, szívdöglesztő díler és a bájos új lány) egy szép napon rádöbbennek, hogy tanáraik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint amit egyébként is feltételeztek róluk: nemcsak, hogy megbuktathatják, igazolatlan hiányzásokkal fenyegethetik, vagy feleltetés címén alázhatják meg őket, de szándékukban áll uralmuk alá hajtani az egész emberiséget. Egymás után sorjáznak a baljós előjelek: a tapló fociedző hirtelen empatikus lesz, és úgy nyakalja a vizet, mintha fizetnék érte, a színjátszó kör vezetőjének kiürült tekintete félelmetesebb, mint Freddy Krueger vicsora, a focipályán pedig felbukkan egy ismeretlen, féregszerű lény, ami vízbe érve rendkívüli agresszivitást mutat, de ami rosszabb: szaporodni kezd. Mikor aztán a lúzer és a szépség egy véletlennek köszönhetően megtapasztalják, hogy az iskola szekrényei nem csontvázakat, hanem egyenesen oszladozó hullákat rejtenek, valamint végignézik, ahogy az egyébként sem finom modorú edző a torkából előtörő csápszerű képződmény segítségével molesztálja a csinos nővérke hallójáratait, a jelek gyorsan horrorisztikus valósággá válnak, és megindul kívülálló hőseink harca az emberiség megmentéséért.
A film nyaktörő iramot diktál, a forgatókönyv (Kevin Williamson, a Sikoly írójának munkája) átgondoltan, de lendületesen építkezik, képes rá, hogy végig lekössön fordulataival, ráadásul igen gyorsan beveti a sokkeffekteket, amiket aztán újra és újra sikerrel alkalmaz. Nincs egy pillanatnyi üresjárat, egyetlen történetszál sem felesleges, a dinamika működik. Szereplőink, bár egytől egyig sablonkarakterek, mindannyian rendelkeznek saját személyiséggel, aminek köszönhetően könnyedén megkedveljük őket, tinihorror-karakterekhez mérten (sőt, amúgy is) kifejezetten szimpatikusak. Néhányuk kezdeti hitetlenkedésén szerencsére hamar túllendülünk, egyikük sem hülye vagy vak, szkepticizmusuk helyét gyorsan átveszi az elfogadhatatlan tények feltétel nélküli elfogadása. Rodríguez itt még úgy képes a humort a horrorba integrálni, hogy nem paródiát készít, nem esik komolyan vehetetlen túlzásokba, vagy, ha mégis, azt a műfaj iránt tiszteletet tanúsítva teszi (oké, a finálé CGI-monsztere némileg komikus, de a helyén van).
Természetesen eszünkbe juthat Don Siegel klasszikusa, a Testrablók támadása, illetve a számtalan remake, amik azt vették alapul, vagy a The Thing, vagy bármelyik, földönkívüli parazitákat szerepeltető inváziós horror, de a tanár-diák ellentét csúcsra járatása ad annyi plusz löketet a filmnek, hogy ne lelketlen másolatként tekintsünk rá, és amikor szemérmetlenül idéz (az átváltozás ellenőrzésének jelenetében például), azt nyíltan vállalja, és ötletesen műveli. Az idegenek kiszűrésére, és elpusztításukra szolgáló eszköz pedig önmagában akkora és olyan poén, amilyet ritkán látni hollywoodi filmben.
Rémisztően fenyegető tanári kar, filmes utalások tömkelege, vállalható arcokból álló sztárparádé (Elijah Wood, Josh Hartnett, Robert Patrick, Salma Hayek), tekergődző csápok, lemetélt ujjak és földönkívüliek: néha ennyi is elég az üdvösséghez.
Ja, fizikatanárunk a következő évben anyagi okokra hivatkozva elhagyta az iskolát.
Aha, persze.
Szerintem csak félt, hogy felfedjük a titkát.