Batman #23
Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics
Zero Year, harmadik rész. Zero Year, nulladik év. Vagyis megint Batman eredettörténeténél, Bruce Wayne korai éveinél vagyunk. MEGINT. Elmondani is nehéz, mennyire rohadtul unalmas már az íróknak a gyökerekhez való kényszeres visszatérése. Az összes nagy szuperhős közül Batman múltját basztatják a legsűrűbben. Persze, Ben bácsi halála és szólama az erőről és a felelősségről, vagy a kryptoni rakéta Földre érkezése is rendszeresen visszatérő motívumok az adott sorozatokban, de Crime Alley, az eldördülő fegyver, a földre hulló vércseppek és gyöngyszemek nélkül szó szerint egyetlen Batman-író sem tud meglenni. A baglyos és a jokeres sztori után Scott Snyder is előáll a maga eredetverziójával – valahol érthető, elvégre pl. Supermannel ellentétben a Sötét lovag születésének történetét még nem mesélték újra az Új 52 indulása óta – más kérdés, hogy talán nem is lett volna rá szükség, mert komolyam, mutasson már nekem valaki csak egy embert, aki nem a dzsungelben él, dárdával vadászva, és nem ismeri a sztorit. Úgyhogy a Zero Year nálam eleve hendikeppel indult, bár mint Snyder esetében mindig, még akkor is, ha a végeredmény nem makulátlan, meg kell jegyeznem: ez a csávó átkozottul tud írni. Egyébként pedig a koncepciója egyáltalán nem rossz: Batman mítoszának alapjait továbbviszi egy szimpla ok-okozati összefüggésnél, és a Wayne-szülők halálát kegyetlen sokként szövi bele nem csak Bruce, hanem egész Gotham életébe. Vastagon benne van ez a Red Hood Gang elleni harcban is (vezetőjüket is az említett gyilkosság „inspirálta”), sőt, a briliáns gazemberként épp felemelkedőben lévő Edward Nygma számára is valamiképpen Bruce és szülei körül forog a világ. Ez a „minden mindennel (de főleg a Wayne-szülőkkel) összefügg” szemlélet hoz némi frissességet az ezerszer elmesélt sztoriba, azt pedig meg kell hagyni, hogy a befejezés, ami számtalan variáció után (a Detective Comics 33-tól (1939) Frank Miller Első évéig (1987)) értelmezi sajátosan újra (legalábbis vizuálisan – Greg Capullo bámulatos munkát végez) a híres „I shall become a Bat” jelenetet, lehengerlő. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobban örülnék neki, ha Snyder eredeti (most röhöghetnek a szuperhősfikázók) történetek elmesélésébe invesztálná a tehetségét.
(Rusznyák Csaba)
Captain America #10
Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics
A Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány.
(Rusznyák Csaba)
Chronos Commandos - Dawn Patrol #1-2
Történet és rajz: Stuart Jennett
Titan Comics
Már megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal.
A Chronos Commandos egy újabb nagyszerű modern ponyva, a rövidtávú, könnyed, de intenzív szórakoztatás biztosításának céljából, és vele kapcsolatban szintén elmondható, hogy azt adja, amiről eredetileg szóltak a képregények, és amikről talán újra szólniuk kellene. Ajánlott! (Chavez őrmester)
Red Sonja Vol2. #2
Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment
A múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak.
Talán még korai ezt megállapítani, de egyelőre úgy látszik jó ötlet volt nem csak a reboot maga, de az is, hogy Simone kézbe adták a sorozat írását, mert láthatóan fejlődik a sorozat és izgalmas folytatást ígér. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most viszont már kifejezetten érdekel is. (Chavez, a hirkán kutya)
Trillium #1
Történet és rajz: Jeff Lemire
Vertigo Comics
A Vertigo (Nahát, kedves, teljesen-kurvára leépült, egykor nagyszerű kiadó, még életben tetszenek lenni? Hurrá, vagy mi.) ezzel a sorral hirdeti Jeff Lemire Trilliumát: „The Last Love Story Ever Told” (Az utolsó szerelmi történet). Hm, oké. Mármint kellően rejtélyesen-nagyszabásúan hangzik. Aztán. A képregény megfordítható, vagyis úgymond két eleje van, amik két külön történetet mesélnek el, hogy aztán ezek összeérjenek a két történet két végén, vagyis a képregény közepén. Az egyik egy 3797-ben játszódó sci-fi, a másik egy első világháború utánra pozícionált ponyva-kaland. Most ez vagy az év egyik legérdekesebb és potenciálisan legjobb képregénye vagy az év egyik legpofátlanabb gimmickje. Hogy melyik, az talán majd csak a nyolcrészes minisorozat végén fog kiderülni, addig is tekintsünk úgy a Trilliumra, mint egy felfedezésre – amúgyis ez az egyik központi témája a sztorinak (a szerelmi szál most, az első rész után még nemlétező, a két főszereplő épphogy találkozik egymással). A távoli jövőben egy Nika nevű tudós igyekszik megmenteni a mindössze négyezer főre aszadt emberiséget, amit egy intelligens vírus irt igen szorgalmasan és kreatívan galaxisszerte. Az annyira nem távoli múltban pedig egy poszttraumatikus stressztől szenvedő veterán, William szervez expedíciót a dzsungel mélyére – mindkettejük útja ugyanahhoz a templomhoz vezet, és a (látszólag?) többezer éves eltérés ellenére ott egymásba botlanak. Lemire tematikailag és strukturálisan is (nézzétek meg a két sztori panelelrendezéseit, oldalkompozícióit) nagyon vagány, egyszersmind megfontolt módon állítja párhuzamba a képregény két részét, bár a szimmetriát kicsit megbontja, hogy Nika motivációi sokkal világosabbak, érthetőbbek, mint Williaméi – bár talán ez is a koncepció része. A térrel és idővel játszadozó narratíva a jövőbeli karaktert a még távolabbi jövő (mi lesz az emberiséggel?), a múltbeli karaktert pedig a még korábbi múlt (milyen tragédiák formálták a karaktert) alapján határozza meg, annál ironikusabb, hogy találkozásuk pont ellenkező temporális irányba löki őket. Lemire jól szövi a sztorikat, a rajzai is hatásosak, nyers stílusúak, elevenek (bár van egy szörnyen gyengén kivitelezett, elkapkodott kétoldalas spreadje a múltbeli szálban), viszont kérdés, hogy mindebből mit tud fenntartani a folytatásra. A két szál máris összeért, a „flipbook” koncepció eztán hogy vihető tovább? Ha sehogy, mi lesz nélküle? És ez még csak egy (és fél) kérdés a sok közül, van még egy rakás. Biztató, hogy sok más első számmal ellentétben a Trillium esetében ténylegesen érdekelnek is a válaszok. Nem akarok semmiféle ítéletet elkapkodni ennyi alapján, úgyhogy a lényeg: Lemire egyelőre megnyert magának. Meg kell dolgoznia érte, ha el akar kergetni.
(Rusznyák Csaba)