Pókember módjára hálóhintázó, pallos méretű tapétavágókkal felszerelt katonák és 15 méteres, értelem nélküli, csupasz, emberevő óriások küzdelme egy 17. századi német-alföldi város-erődítmény egekbe nyúló kőfalai közt. Röviden így lehetne jellemezni az idén áprilisban indult, a felnőtt(ebb) korosztályt megcélzó anime-gyöngyszemet, ami úgy tarolt bele az elmúlt két év langyos anime termésébe, akár felbőszült elefántcsorda a régiségvásárba, hatásának leírásához pedig keresve sem találnék jobb vizuális szemléltető eszközt, mint a Fatboy Slim Push the Tempo című számához készült videóklipet. Elég az első évad openingjét megnézni, rögtön látható/hallható, itt valami boszorkányfőzet készül, hasonló összetevőkből, mint a mesékben szereplő békaláb, macskahere és egyéb undormányos biszbaszok – ám a végeredmény varázslatos bájital, ami ha a gazdasági válságot megoldani nem is tudja, legalább segít megfeledkezni róla.
Az Attack on Titan (Shingeki no Kyojin) Hajime Iyasama 2009-ben indult manga sorozatának az adaptációja, ami a szigetországban hatalmas sikereket ért el, így természetszerű velejárójaként már csak az volt a kérdés, hogy mikor készül belőle anime, illetve – és talán ez a fontosabb – melyik stúdió veselkedik neki. Végül a Production I.G. berkein belül a Wit Studio és Tetsuo Araki (Death Note, High School of the Dead) láthatott neki a munkálatoknak, az erőfeszítéseik pedig egy olyan animét eredményeztek, ami nem csak büszkén vállalhatja, hogy a 2013-as év színvonalát mindenben túlteljesíti, hanem, újdonsült mérföldkőként pofátlan merészségről tanúbizonyságot téve, újrakalibrálja a minőségi sztenderdet. Bizony, pár évig az Attack on Titan lesz az összehasonlítási alap, mondom néktek.
Hogy miben más, miben újabb, azt az első epizód után kapásból meg lehet állapítani. Mondják, hogy az ördög a részletekben lakozik, ez duplán igaz az Attack on Titanre. A történet nem árul zsákbamacskát és nem veszi hülyére a nézőt: komoly lélektani dráma társul gyomorkavaróan naturalista szándékkal, ami magát a jelenetek brutalitását, illetve a mondanivaló mélységét foglalja magában. Egy fiktív késő középkorban járunk, megjelentek a gőzgépek, a technológia fejlődésnek indult. Van azonban egy óriási eltérés a mi világunkhoz képest, mégpedig szó szerint óriási, itt az emberiséget ugyanis megtámadta és kis híján kipusztította a titánok hordája. Titán szó alatt ne a görög mitológia entitásaira, illetve modernizált videójátékos verzióikra gondoljunk, hanem az anti-fitnesst száz százalékosan gyakorlatba átültető, bárgyú, nyáladzó, csupasz emberalakokra, amik magassága a négy métertől a tizenötig terjedhet. Senki nem tudja, honnan jöttek, vagy hogyan kerültek elő.
Az emberek, esélytelen harcukat felfüggesztve, egy kisebb országnyi területet százméteres kőfallal kerítenek körbe, a biztonság kedvéért pedig beljebb haladva megismétlik ezt még kétszer, koncentrikus védelmi köröket kialakítva. A falak nevet kapnak, Maria, Rose és Sina, oldalaikban városok létesülnek, a falak közti birtokok megművelésre kerülnek. Száz év telik el ebben a viszonylagos nyugalomban, ami alatt a katonaság 3 részre oszlik: létrejön a belső biztonságért felelős Katonai Rendőrség, a falakon járőröző Várőrség és a vadonba kimerészkedő Felderítő Hadtest. Az első epizódban betekintést nyerünk minderre, megismerjük a főszereplőt, Eren Yeagert, mostohatestvérét, a japán Mikasa Ackermant és legjobb barátjukat, Armint. A három gyerkőc (igen, megint gyerekek) békés élete egy csapásra megváltozik, amikor derült égből villámcsapás módjára egy gigantikus titán jelenik meg a várfal mögött, lustán átkukucskálva, szemeiben számító, hideg intelligencia – a kapu berúgását követően, ahogy felbukkant, úgy is tűnik el, ám nyomában emberhúsra kiéhezett óriások özönlik el a várost, iszonyatos mészárlást rendezve.
A hathatós indításban ott van minden, ami a későbbi részekben gazdagon kibontakozik majd: elkeseredett küzdelem a túlélésért, személyes drámák, húsba markoló brutalitás. A családját elveszítő Eren bosszút esküszik a titánok ellen, és barátaival belép a hadseregbe, ahol alapos kiképzésen esnek át (öt év telik el az első pár epizód során) – az ő sorsukat követjük majd, ami alaposan megbonyolódik, ahogy haladunk előre a történetben. Nem pusztán egy akció- és gore-animét kapunk, lesz min agyalni a cliffhangerek között is: összeesküvések, sötét folt a múltban, ellenség a falakon belül, mindet csak futólag említem, nehogy beleszaladjak egy súlyos spoilerbe. A történetre nem lehet panasz, engem a székbe szegezett, és szegez még most is (jelenleg a második szezon fut, de a manga sztoriját tekintve nem ez lesz az utolsó).
A látvány kimagasló, és ezalatt a rajzstílust, a háttereket, a kidolgozottságot kell érteni. Szokatlan, hogy egy animesorozat az egész estés animációk tárházához nyúljon, hiszen futószalagon kell gyártani az epizódokat, nincs annyi ideje és mozgástere a stúdiónak, hogy áll-leejtő jeleneteket pakoljon bele a műbe. Az Attack on Titanon nem spóroltak: nyilván tart már ott az animációs technika, hogy ne dőljenek bele vállalkozásukba, az asztalra letett eredmény mégis megdöbbentő. Az akciójelenetek dinamikusak, pörgősek, mellesleg szemmel teljesen követhetőek. A katonák testére szerelt kilőhető kampók révén Batman és Pókember közlekedési stílusa elevenedik meg a képernyőn: annyira baromi látványos, ahogy a katonák HD-ban cikáznak az óriások között, felett és alatt, hogy néhány jelenetet muszáj volt visszatekernem, majd újra és újra. Erre rátesz egy lapáttal, amikor hátsó nézetből követjük a fel és le ingázó harcosokat.
A világ megjelenítése és kidolgozottsága hasonló igényességre utal. A Nap fény-árnyék játéka a színpompás háttereken telitalálat, a vastagabb kontúrral megrajzolt karakterek jellegzetesek és európai szemnek üdítően elfogadhatóak, ugyanis a szemlátomást német beütésű világot az alkotó valóban európai arcvonásokkal igyekezett közelebb hozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetne felismerni kapásból a japán stílust, de érzékelhetően emberibb léptékű arányok kerültek a karakterekre. A viszolygást keltő titánok szintén a reális megközelítés jegyében fogantak, csenevész végtagjaikhoz hájas test társul, tekintetük lélektelen, arckifejezésük nyugtalanítóan debil, bárgyún mosolyog és nyáladzik szinte mind, ahogy ész nélkül kapdosnak a számukra apró emberek felé, hogy szájukba gyömöszöljék őket.
Az Attack on Titan egy remek anime. Nyilván nem spanyolviasz, de rég volt már, amikor ilyen türelmetlenül vártam egy sorozat újabb epizódjainak megjelenését. A sötét, komoly hangnem, ami hála az égieknek, csak nagyon-nagyon ritkán csap át baromkodásba (a tudós csaj kiváltképp irritáló tud lenni), ellenállhatatlan vonzerőt kölcsönöz neki, amit a rengeteg apró részlet sikeresen árnyal tovább. Az opening és az ending fülbemászóak, az előbbi (Guren no Yumiya a Linked Horizontól) egy lendületes energiabomba, ami bizonyára mostanra sokaknál csengőhangként funkcionál, az utóbbi pedig az aktuális izgalmak sejtelmes, érzelemdús lezárása. Nem szeretném a szériát az egekig magasztalni, ám nem könnyű lelkesedés nélkül beszélnem róla – bennem minden egyes aspektusa a megfelelő húrokat pendítette meg, ezek a húrok pedig gondoskodnak róla, hogy hétről hétre visszatérjek a titánok dúlása elé.
