Bajban vagyok, amikor verdiktet kell mondanom a 2011-es Sundance Filmfesztivál egyik legzajosabb sikerét bezsebelő Felettünk a Föld című filmről. Ennek két oka van. Az első fejvakarásra késztető momentumból fakad a másik: a Felettünk a Föld ránézésre sci-finek tűnik, ám igazság szerint egy kőkemény dráma, egy szenvedéstörténet, tele megbánással és vezeklés utáni vággyal – ezért aztán nem kifejezetten geek-matéria. Amiért gondolataimat mégis a Geekzre szánom, az a film egységébe szervesen beépülő, a szereplők lelki folyamatait mozgató alapkoncepció, miszerint a Naprendszerben feltűnik egy új égitest, ami úgy tűnik, a saját Földünk szakasztott mása, és szemmel láthatóan felénk tart. Vajon egy párhuzamos világból került ide? Azon a Földön minden ugyanúgy van, mint nálunk? Van egy ugyanolyan Geekzblog odafent is?
A Felettünk a Földet az elsőfilmes Mike Cahill követte el, minimális költségvetésből, jobb kezeként pedig a film főszereplője, Brit Marling segédkezett neki a forgatókönyv megírásában, illetve maga az ötlet is közös volt. Kiindulási pontjuk – vajon milyen lenne saját magunkkal találkozni – hamar kikerült a fókuszból, inkább megmaradt háttérben megbúvó motivációs szálnak, mivel a történet (és ez nem spoiler) soha nem fut ki oda, egészen a végétől eltekintve, és ott sem kielégítő módon, hogy korrektül körbejárja a kérdést. Ehelyett kapunk egy lassan csordogáló, depresszív hangulatú kvázi művészfilmet, ám mielőtt mindenki abbahagyná az olvasást, hadd említsem meg, egy egészen jól sikerült darabról van szó.
Aki vette a bátorságot és továbbolvas, de még nem látta a filmet, az készüljön fel, hogy a science fiction része valami bődületesen kidolgozatlan, látszik, hogy az alkotók pusztán azért találták ki, hogy a lelki gyötrelmek hosszan elnyújtott, ám unalmassá még nem váló perceit röpke filozófiai eszmefuttatásokkal szakítsák meg. A törekvés üdvözlendő, hiszen kit ne gondolkodtatna el egy másik Föld égboltunkra való bepofátlankodása, és a felvetett kérdéseken valóban van csámcsognivaló, ám a kellemesen megnyugtató 92 perces játékidőbe a már említett komoly drámai szál mellett maximum egy tízórai mennyiségű kattogás fért csak be. És még csak azt sem tudom mondani, hogy ez a hibája lenne a Felettünk a Földnek, mert ha a hangsúlyt átteszik az idegen bolygó közeledése által keltett fizikai következményekre, az egy egészen másfajta élményt eredményezett volna, egy totálisan másfajta műfajban, amire meg semmi szükség nem volt.
A történet főszereplője Rhoda, aki a másik Föld felbukkanásának éjszakáján épp az MIT asztrofizika szakára való felvételének alkoholmámoros megünnepléséről tart haza autójával, amikor is a megdöbbentő égi jelenség megbámulásának következményeképp letarolja John Burroughs kocsiját. A férfi ezután évekig kómában fekszik, várandós felesége és öt éves kisfia szörnyethalnak a balesetben. Rhoda négy évre a fiatalkorúak börtönébe kerül, szabadulása után pedig már csak árnyéka egykori önmagának. Családjába újra beilleszkedni képtelen, felelőtlenségét feldolgozni szintúgy. Mintegy önmaga ostorozásaként takarítói állást vállal egy középiskolában, amikor pedig egy magáncég űrutat hirdet a másik Földre (ami közben még közelebb került), az új élet és a felejtés reményében megpályázza az egyik helyet.
Merengő, mélabús beállításokon keresztül lehetünk szemtanúi, ahogyan a lány feloldozás végett megkeresi a korábban zenészként dolgozó Johnt, ám elég bátorsága nem lévén, takarítónak adja ki magát, és heti látogatásaival egyre közelebb kerül a megtört, alkoholba menekülő férfihoz. Pszichológus-palánták disszertációkat megtöltő anyagot kapnak a két sérült, szenvedésük érzelmi mocsarába belefulladni készülő ember apránként kiépülő kapcsolatáról, ami a két színész, Brit Marling és a Lostból ismerős William Mapother remek játékának köszönhetően megkapóan hiteles, egyszersmind átélhető. Az őszinte kommunikáció halálával kettejük viszonya meredek fordulatot vesz, ami még távolabb sodorja a megváltást, a bűnbocsánatot. A gyötrelmek képi dekódolása és a végig biztos rendezői kézben tartott gyeplő szerencsére gondoskodnak róla, hogy a film soha ne lépjen ki a saját maga által vájt mederből, így a lezárás, amellett, hogy újabb kérdéseket vet fel, hitelesen illeszkedik a film egységébe.
A drámai oldal ilyen mértékű kidomborítása mellett azonban valahol kilóg a sci-fi vonal, ami, mint említettem, egy rettentő vázlatos díszlet megépítésére szolgál csupán – annak ellenére, hogy az előzetesben érezhetően nagyobb hangsúlyt kap. A film gálánsan megfeledkezik az olyan elhanyagolható tényezőkről, mint hogy az éveken át egyre közelebb érő Föld 2-n vajon hogyan alakulhatott ugyanúgy az élet, mint nálunk, ha egyszer nem kering semmilyen Nap körül?! Nem is szólva arról, milyen következményei vannak, ha egy ekkora égitest belép a Naprendszerbe a maga tömegvonzásával! Persze nagyvonalúan legyintve el lehet siklani efölött, hiszen láthatóan feature és nem bug (bár akkor meg miért foglalkoztak az éjszakát bevilágító másik Föld megjelenítésével), így jobban tesszük, ha az egész tudományos megalapozatlanságot besöpörjük a szűkös büdzsé és a filmfesztek dicsősége által alkotott szőnyeg alá. Ha képesek vagyunk erre a suspense-re, egy élvezhető és nagyszerű mondanivalóval rendelkező filmet kapunk.