Valami történt Jacob Singerrel Vietnamban.
Valóságának riasztó volta lassan a legszörnyűbb rémálmokéval vetekszik: mocskos, sötét metróalagutakban, elhagyatott utcákon, szennyes sikátorokban arctalan démonok veszik üldözőbe, gyönyörű barátnője mintha nem egészen az lenne, mint akinek ő hinni szeretné, sőt, Jacob egyre biztosabb benne: élete korántsem az, aminek mutatja magát. Szürreális, vérfagyasztó látomások gyötrik, gyaníthatóan alattomos összeesküvés folyik ellene, úgy érzi, környezetének látszólag jóindulatú tagjai titokban azon munkálkodnak, hogy fokozatosan az őrületbe kergessék. Állapota napról napra kétségbeejtőbb, súlyos lázrohamokat produkál, egy bajtársa megmagyarázhatatlan halála után pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a dzsungelben a legrosszabb dolog nem az ellenség egyenruháját viselte. Jacob Singer a végsőkig küzd, hogy véget vessen szenvedéseinek.
Ez az egyetlen, amit még megtehet.
A helyrehozhatatlan károkról, melyeket a vietnami háború eszement borzalmai okoztak a fronton gyakran kábítószermámorban gyilkoló, esetenként korántsem harcra termett katonák lelkében, már Travis Bickle, vagy Kurtz ezredes is kimerítő látleletet nyújtott, a mészárszékről hazatérő katonák beilleszkedési nehézségeiről pedig mindenki értesülhetett egy bizonyos John Rambo dühödt tolmácsolásában. A Jákob lajtorjája nem kevesebbet állít, minthogy Vietnam maga a Pokol. A szó minden értelmében.
Rögtön a nyitójelenet vérgőzős tűzharca a (nem véletlenül) láthatatlan ellenséggel brutális erővel ráncigálja a nézőt Singer fejébe, és aztán csak azért engedi néhány idilli álom(?)jelenet erejéig fellélegezni, hogy a következő rémisztő sokkeffekt még elementárisabb erővel taglózza le. Jacob (és a néző) sehol, egy pillanatra sincs biztonságban: egy felhőtlen, jókedvű séta, az idős irattáros hölggyel való beszélgetés, vagy akár egy ártalmatlan házibuli is minden figyelmeztetés nélkül válthat vérfagyasztó, agyzsibbasztó horrorba, még a Télapó is fenyegetést jelent (de tényleg), ami pedig a kórházi jelenetben történik, sarokba hajított lemetélt testrészekkel és nyáladzó, elkárhozott elmebetegekkel, az egy fiktív, betiltott Nine Inch Nails videoklipnek is becsületére válna. A képi világ barnás-szürkés árnyalatai sűrű, szinte tapinthatóan nyomasztó atmoszférát teremtenek, az utcák, a belső terek egyaránt kellemetlen érzeteket keltenek, minden koszos, taszító, elhasznált: bármibe le merném fogadni, hogy ez David Fincher egyik kedvenc filmje. A démonok szerepeltetése minden esetben ötletesen kerül megvalósításra: annak köszönhetően, hogy csak részletek (egy felcsapódó szárny, csattogó fogsor, egy nyálkás csáp, egy... nem tudom, mi, de nagyon undorító) látszanak belőlük, sokkal félelmetesebbek, mintha teljes valójukban megjelennének. Pluszpontot ér a maszkok minősége, a sikamlós, csupasz hús felkavaró látványa, és az, hogy a lehető legfurcsább dolgokkal hozzák ránk a frászt: ha ideírom, hogy egy nagyon izmos ember mozdulatlanul áll, miközben a feje vadul, követhetetlen sebességgel rángatódzik, legfeljebb értetlenül összeráncolod a homlokod, de ha láttad a filmet, tudod, mennyire félelmetes.
A Jákob lajtorjája ezen erényeivel együtt mégis inkább azért kiemelkedő élmény, mert nem pusztán horrorfilm: vérmocskos megváltástörténet, szürrealisztikus belső utazás. A cinizmus teljes mértékben hiányzik belőle, hősének szenvedéseit nem bűnös élvezetként figyeljük, várva, mikor kerül még rettenetesebb szituációkba, inkább teljes együttérzéssel szorítunk neki, vele együtt merülünk alá az egyre borzalmasabb bugyrokba. Tim Robbins éppen ezért tökéletes választás a címszerepre: karaktere eleve végtelenül rokonszenves, ráadásul látható elhivatottsággal játszik, okkal számítva szimpátiánkra. Barátnője szerepében a gyönyörű Elizabeth Peña domborít emlékezeteset, egyszerre tud ellenállhatatlanul szexi és csábító, valamint nyugtalanítóan fenyegető lenni. Egy hangsúlyos mellékszerepben feltűnik Macaulay Culkin, valamint itt van még Ving Rhames és Eriq La Salle, az igazán szemfülesek pedig a zseniális Tenacius D oszlopos tagját, Kyle Gass-t is kiszúrhatják.
Adrian Lyne (igen, tudom, Flashdance, de ez ne tántorítson el senkit) filmje máig hatásos, pedig rendkívül egyszerű elemekből építkezik. A vallási szimbólumokat ízlésesen, mértékkel alkalmazza, a bibliai utalások feltűnőek, de nem zavarók, erőltetettek vagy bugyuták. Szájbarágós magyarázkodás helyett engedi, hogy a néző maga találjon rá a történet megoldására, ami könnyedén kikövetkeztethető ugyan, mégis élvezet megfejteni, sőt, a film akkor is rendkívül felkavaró, ha ismerjük a végét. Ritka bravúr, hogy egy tulajdonképpen könnyfakasztónak is nevezhető befejezés ne csússzon óhatatlanul tömény giccsbe, de itt kapunk egy olyan záróképet, aminek tükrében a vég felemelő ugyan, de korántsem boldog.
A Jákob lajtorjája ékes bizonyítéka annak, hogy nem is olyan régen még nem volt képtelen gondolat ötletességet, minőséget, műfaji játékosságot, erőteljes drámaiságot és bátor kísérletezést várni egy hollywoodi stúdiófilmtől.