Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.
Megmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.
Miles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.
Nem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik.
Ráadásul van egy csomó apróság amit szeretni lehet. Itt van mindjárt a Matthau család, hiszen hősünk csak úgy vállalta a szerepet - meg a rövid forgatást az akkori NSZK-ban - ha fiát, Davidet Sam Waterston mellé teszik CIA-ügynöknek, a lánya pedig pilótát játszhat. A már említett Sam Waterston talán ma már különösnek hathat fiatalon, de remekül hozza az ide-oda repülgetésben megfáradt ügynököt, Kendig neveltjét, aki legalább annyira humánus mint mentora. Herbert Lom visszafogott játéka nagyszerűen húzza alá Ned Beatty robbanásig feszült, vörös arcát, Glenda Jacksonnál pedig senki sem képes bájosabban mondani azt a szót, hogy 'gettó'. Érdekesség: az összes inkompetens CIA ügynököt kémregény-írókról nevezték el.
Összességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.