A csaj sikeresen meglóg a szörnyek serege elől, megmenti a szüzességét, a napot, a seggét, meg úgy mellesleg még a világot is – aztán fáradtan, félholtan, véresen hazavergődik, ahol részeges mostohaapja jól lebassza, hogy mégis mit képzel magáról, hát ilyenkor kell hazajönni? Semmirekellő némber! De hát soha senki nem mondta, hogy a horrorfilmes tinédzserlányoknak könnyű az életük. Az 1992-es Lost in Time másodpercre pontosan ott kezdődik, ahol a négy évvel korábbi Waxwork véget ért. Sarah és Mark elpusztították a viaszmúzeumot, és mindketten hazafelé veszik útjukat, de a lángoló infernóból meglóg egy gonosz, levágott zombikéz is, ami nem sokkal később a mostohafater fejének péppé verésével kompenzálja poszttraumatikus stresszét. A gyilkossággal Sarah-t vádolják, mert a „gonosz, levágott zombikéz tette” védekezési stratégia megdöbbentő módon alig 0%-os hatásfokot produkál. Mark mentőötlete: belevetik magukat az idő örvényébe, és a jelenbe hoznak valami szörnybizonyítékot, amit látva az esküdtszék és a Sarah-t a tárgyalás alatt unottan akasztófa alá firkálgató bíró (bassza meg az ártatlanság vélelme) kénytelenek lesznek átértékelni a „lehetetlen” fogalmát.
A Lost in Time-nak alig van története, és még annak a kevésnek sincs értelme. De felesleges azon szemet forgatni, hogy hőseink most akkor időben utaznak vagy (mint a dramaturgiailag sokkal összeszedettebb első részben) fiktív világok közt, mint ahogy a következetlenségek, a deus ex machinák és a karakterek folyamatos vadbaromságai is legfeljebb pihesúllyal esnek latba, mert a film egy nagy horrorvicc, ami lazán összekapcsolódó, a burleszk határán egyensúlyozó, és azon néha átzuhanó szkeccsek sorozatából áll. Nevetségesen illogikus kvesztjük során, amelynek égető kérdéseit „majd kitaláljuk”-féle vállrándításokkal intézik el („Hogy fogunk hazajutni? Majd kitaláljuk”, elvégre ez csak egy dimenzió- vagy idő- vagy valami ilyesmikapu – igazából nem tudjuk mi, még kevésbé, hogy hogy működik, de majd kitaláljuk), Sarah és Mark megjárják Frankenstein kastélyát, A ház hideg szívét és az Alien űrhajóját (ez utóbbi sajnos a film leggyengébb pontja), hogy végül Artúr király kastélyában küzdjenek meg a gonosszal.
Anthony Hickox rendezői stílusa sokat csiszolódott a Waxwork óta, a színészek mintha egyenesen instruálva lennének, a kamera pedig nemegyszer megmozdul (!) egyes jelenetek alatt. Az eszement bohóság folytán ráadásul a film képes egyenesen profitálni a teljesen nonszensz sztoriból, ami már ezer horrorfilmet ásott hat láb mélyre. Mert faltól falig fun az egész, mozgóképes rémcirkusz egy bohóc vezénylésével, a karakterek és a történetmesélés súlyától szinte teljesen megfosztva. Ennek a burleszkszemléletnek az egyik csúcsa a levágott kéz elleni harc, ami az Evil Dead II hasonló jelentét parodizálja ki (ami hihetetlen pofátlanság, hisz már az is egy paródia volt), a másik pedig az isteni Bruce Campbell frenetikus kínzásjelenete a kísértetházas szkeccsben. Ez, retroaktíve, még a mai torture porn szemetek paródiájaként is tökéletes. Egyébként - Campbellhez hasonlóan ráöntött szerepben – David Carradine is felbukkan. Csak mert.
A fináléban a Szörnyecskékből szabadult Zach Galligan Alexander Godunovval (a.k.a. Karl, akit még McClane sem tudott megölni, pedig szétverte/felakasztotta) kardozva bukdácsol keresztül egy rakás híres, nem csak tematikailag, hanem stilisztikailag is ügyesen beidézett horrordíszleten, a zombikkal teli plázától Dr. Jekyll laboratóriumán át a Godzilla által széttaposott metropoliszig. Hickox olyan, mint egy kisfiú, aki beszabadul a világ legnagyobb játékboltjába, a film meg olyan, amilyennek a kisfiú a világot elképzeli, amikor teljesen belefeledkezik a játékaiba. Semmi értelme, de baromi szórakoztató.