A vége a legjobb. Nem a vérprofin rendezett, szuperizgalmas túszmentő akció, hanem ami utána jön. A veszély végre elmúlt, a szerencsétlen flótás megmenekült (remélem, senkinek nem lőttem le az igaz történet alapján készült film végét), de családdal való ölelkezések, hősi beállítások és tisztelgések helyett Paul Greengrass azt mutatja meg, ahogy totálisan sokkos állapotban, hebegve, remegve, zokogva, levegőért kapkodva mered maga elé, miközben az orvos vizsgálja, mint aki azt sem tudja, hol van, mikor van, vagy, hogy egyáltalán kicsoda. Hihetetlenül, torokszorítóan emberi és valószerű jelenet – persze az, hogy Greengrass filmje kapcsán ilyen jelzőkkel kell dobálózni, nem újdonság. A Phillips kapitány a Véres vasárnap és A United 93-as dokumentarizmusának és a Bourne-folytatások thriller tour de fource-ának tökéletes stilisztikai metszéspontjában helyezkedik el, és bátran állja a minőségi összevetést bármelyikkel.
Az utóbbi években ugyan a szomáliai kalózok hajóeltérítő és emberrabló akcióinak száma jelentősen csökkent, 2009 azonban még a támadások legforróbb éve volt. Áprilisban négy, tízes évei végén járó kalóz szállta meg a Maersk Alabama nevű amerikai teherhajót, de miután a legénység szembeszállt velük, túszul ejtették a kapitányt, és a mentőhajóval elmenekültek Szomália felé. A film az A Captain’s Duty című könyvből készült, amit Phillips kapitány részben maga írt a kalózok társaságában töltött pár napos tapasztalatai alapján. Az események persze nem egészen úgy zajlottak, ahogy azt a vásznon látjuk, ráadásul a kapitányt a legénység több tagja is felelőtlen viselkedéssel és kötelességmulasztással vádolta, de ez nem fontos – a film így is, úgy is fikció (még az életrajzi filmek is azok).
Ami fontos, hogy a Phillips kapitányban minden működik. A forgatókönyv feszes és okos, a dialógusok sallangmentesek, lényegre törők, a karakterek árnyaltak. A kalózok emberként vannak ábrázolva, nem habzó szájú vadállatokként, megvan a maguk életmódja, a maguk kötelessége – ahogy a valóságban sem egymástól független, random csoportokról van szó; úgy működnek, mint egy üzleti vállalkozás, ahhoz hasonló struktúrával és hierarchiával (csúnyább, de egyszerűbb és bullshit nélküli néven: szervezett bűnözés). A kapitány egyszerű, hétköznapi fickó, néhány ritka, kötelezően hollywoodi megjegyzést leszámítva („Engem lőjetek le, ne őt”), tőről metszett átlagember, az elejétől a végéig (ld. az említett befejezést). Tom Hanks tőle rég látott alázattal hozza a szerepet, kerül minden fátyolos tekintetet és sztármanírt, egyszerűen jelen van, és próbál túlélni. És kár lenne elfeledkezni a Szomáliából előkotort limuzinsofőrről, az ismeretlen Barkhad Abdiról, a másik „kapitányról”, aki simán méltó párja Hanksnek: eltökélt, félelmetes, érzékeny és emberi.
Greengrass azt csinálja, amihez a legjobban ért: heroizálás és démonizálás nélkül mesél el egy történetet, ami ugyan se nem mély, se nem elgondolkodtató, viszont az ő kezei alatt érdekes és mocskosul izgalmas. Már a hajó elleni támadás jelenete is nagyszerű, az utolsó fél óra pedig, még ha A United 93-as őrült, idegpusztító intenzitását nem is éri el, maga a tömény, naturális feszültség. Így megírni, megrendezni és eljátszani egy filmet, amiben természetéből adódóan nincs semmi meglepő… ritka teljesítmény.