Patrick

patrick7801.jpgA kezdés szaftos, nyers, brutális, exploitationhöz méltó: az elhanyagolt, láthatóan érzelmi problémákkal küszködő Patrick ráun anyja kufircolására a szomszédos fürdőszobában, ezért fogja magát, és egy hősugárzót hajít a nedves (bocs) pásztorórát élvezők közé – vagyis a kádba. Ilyen gorefestet és explicit szexualitást ígérő felütés után meglepő, hogy az ausztrál Patrick a továbbiakban egy elegáns lassúsággal épülő, kifinomult, és vért szinte teljesen mellőző pszichotrillerré mutálódik. Majdnem mintha a nyitójelenetet valaki más rendezte volna. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a film végül is arról szól, hogy egy kvázi-kómában fekvő beteg nagyon szeretné, ha a csinos nővérke kiverné neki. Tehát, exploitation.

Patrick a fürdőszobai incidens után látszólag kómába esik, és abban is marad három évig – tágra nyílt szemekkel, de mozdulatlanul fekszik, nem lát, nem hall, nem érez, és az orvosok szerint akkor sem élhetne teljesebb életet egy salátánál, ha valamikor csoda folytán magához térne. A kis kórházba, aminek vezetője csak azért tartja őt életben (értsd: nem kapcsolja ki a gépeket, amik a halálon innen tartják), mert érdekes tanulmányként tekint rá, frissen érkezik nővérnek a férjétől épp válófélben lévő Kathy, akinek elsődleges feladata az lesz, hogy Patricknek gondját viselje, és hogy eltűrje a legszadistább nunsploitationökbe is passzoló, karót nyelt főnővér kötözködéseit.

Kathynek egy idő után gyanús lesz Patrick: a kómás beteg leköpi őt (motorikus reflex, mondja az orvos), a főnővér soha nem mer belépni a szobájába, a nő életében furcsa, megmagyarázhatatlan események követik egymást. Patrick nemcsak, hogy tudatánál van, és érez (Kathy ezt saját kezűleg, a beteg férfias véráramlásán ellenőrzi), hanem telekinetikus képességekkel rendelkezik. És szereti Kathyt. És nem szereti a férjét és a körülötte legyeskedő orvost.

A Patrick 1978-ban készült (idén remake-e is volt), vagyis két évvel a Carrie után, több, akkori társával együtt lovagolva a telekinézis-horror sikerhullámán. Nem csoda, hogy bár hazájában a film megbukott, máshol, főleg Amerikában, szép sikerrel vetítették, és bevezette a világot az ausztrál horror szépségeibe (Tarantinónak is ez az egyik kedvenc filmje a kenguruk földjéről). Az azóta elhunyt Richard Franklin ezt tartotta első rendezésének, noha korábban már csinált két teljesen más műfajú filmet – de tekintve, hogy Hitchcock nagy tisztelője volt (sőt, elleshetett tőle pár fogást a Topáz forgatásán, később pedig megrendezhette a Psycho II-t), érthető, hogy számára ezzel kezdődött minden.

Franklin odaadása Hitchcock feszültségkeltése iránt több jeleneten, beállításon is érezhető, noha bálványának hatása nem olyan nyilvánvalóan csapódik le, mint mondjuk Brian De Palma esetében. A Patrick minden szempontból visszafogott film: Everett De Roche (Razorback) forgatókönyve okosan, türelmesen építi fel a horrort, és különösen jól bánik még az olyan mellékkarakterekkel is, mint Patrick őrült, folyton bevizelő szobaszomszédja, aki pusztán jól elhelyezett atomszférikus effekt.

patrick7802.jpgDe a film igazi sztárja maga a címszereplő. Nem könnyű feszültséget pumpálni egy olyan gonosztevőbe, aki a nyitójelenetet leszámítva a film 99%-ában tágra meredt szemmel, mozdulatlanul fekszik az ágyában (ellenben készülj fel, hogy a maradék 1% esetében picit beszarsz majd), ráadásul De Roche igen nagyvonalúan bánik annak megmagyarázásával (értsd: teljesen leszarja), hogy Patrick honnan tudja, mi történik tőle több száz méterre, és hogy tud ugyanott beavatkozni az eseményekbe. Másrészt viszont van valami zsigerien félelmetes egy dühös, frusztrált, szuperképességekkel rendelkező, nyitott szemű „halottban”.

És a slusszpoén az, hogy Patrick nem is igazán gonosz. Ad a filmnek egyfajta keserűséget és melankóliát, hogy a nyilvánvalóan borzalmas múltú, szerencsétlen férfi messze nem egy mániákus gyilkos, sőt, a nyitányt leszámítva az egész film alatt egyetlen egyszer öl, és akkor is önmagát védi – egyébként csak egy szeretetre (és kézimunkára) vágyó, traumás beteg. A Patrick visszafogottsága itt üt vissza egy kicsit: a telekinézis sosem szabadul el teljesen, nincs katartikus-horroros őrjöngés-jelenet, sőt, a kelleténél kicsit egyébként is tovább futó film a fináléban messze nem robbant, hanem inkább csak fáradtan leereszt.

Ettől függetlenül a film egy élvezetes ’70-es évekbeli horrorgyöngyszem, aki pedig vérben tapicskolós, cicivillantgatós telekinetikus gyilokmaratonra vágyik, annak ajánlom a Patrick Still Lives című, nem hivatalos, olasz gyártmányú kvázifolytatást 1980-ból. Bár szegény Patricknek ott sem veri ki senki.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!