GeexKomix 69.

cataclysmsm2.jpgCataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Marquez
Marvel Comics

Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)


Cataclysm - Ultimate Comics Spider-Man 002-005.jpg


Bikini Cowboy

Történet és rajz: Fresherluke (L. Frank Weber)
Comixology

BIKINI COWBOY v1-000.jpgNagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)

BIKINI COWBOY v1-015-horz.jpg


Deadpool #20

Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan
Rajz: Scott Koblish
Marvel Comics

deadpool20.jpgHosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)

Deadpool v4 020-015.jpg

Fairest In All the Land

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham és sokan mások
DC Comics

Fairest - In All The Land-000.jpgBevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)

Fairest - In All The Land-083-horz.jpg

Inhumanity #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Olivier Coipel, Leinil Yu, Dustin Weawer
Marvel Comics

inhumanity1.jpgAhogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)

Inhumanity-001-(2014)-(Digital)-(Nahga-Empire)-11.jpg

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!