Ha egy ’60-as évekbeli spanyol horror egy bentlakásos lányiskolában játszódik, akkor mindenki lelki szemei előtt meztelen nők, leszbikus aktusok, S&M kínzásjelenetek és hasonló nyalánkságok villannak fel. Ugyan ezek az elemek valóban jelen vannak a ’69-es The Boarding Schoolban (La Residencia, illetve ismert The House that Screamed címen is), az ilyen szempontból mégis a tipikus nevelőotthonos, börtönös, apácazárdás grindhouse-filmek antitézise. Excesstől megfosztott, művészi igényességgel megmunkált, gyönyörűen kivitelezett és hatásosan visszafogott drámai horror, a korszak egyik legjobbja, olyan filmek eszmei elődje, mint a Del Toro-féle Ördöggerinc – és méltatlanul elfeledett, ahogy író-rendezője, Narciso Ibánez Serrador is. Mindössze két mozifilmet dirigált, ezt és a Who Can Kill a Childot; mindkettő zseniális, és mindkettő a mai napig vár egy tisztességes DVD/BD-kiadásra.
A bizonytalan szülői hátterű Teresa újonnan érkezik a problémás lányoknak fenntartott iskolába, amit Madame Fourneau vasszigorral igazgat (Lilli Palmer fantasztikusan jéghideg). A serdülő fiát férjetlenül nevelő, és a lányoktól távolt tartó nő a piszkos munkát, így pl. a lázadozók megkorbácsolását néhány, a bentlakók közül választott segítőjével végezteti – fő protezsáltja, Irene az efféle büntetéseket látható örömmel hajtja végre. Nem csoda, hogy az iskolából az utóbbi időben többen is megszöktek, ami a Madame-ot természetesen csak még nagyobb szigorra ösztönzi. A besúgók éberen figyelnek, az ajtók és ablakok zárva. Pedig a lányok valójában nem megszöktek – megölték őket, ott, a falakon belül. És most még inkább össze vannak zárva a rejtélyes gyilkossal.
Aki cicikre és vérre szomjazik, az hamar csalódni fog – mindkettőből csak épphogy van, az exploitation helyett a The Boarding School inkább a Hammer-horrorok gótikus hangulatát és a giallók stílusos sorozatgyilkos-tematikáját vegyíti össze egy méltóságteljes lassúsággal építkező, fojtogató atmoszférájú rémtörténetté, ami az érzelmi és szexuális elfojtások éjsötét, feneketlen kútjából mászik elő. Az ordítóan kísértetház-jellegű iskola roppant, komor csarnokait, sötét, súlyos árnyékokkal teli helyiségeit, szűk szellőzőjáratait, csupasz zuhanyzóit és nyugtalanító folyosóit megannyi szőrös férfimellkas és ágaskodó hímvessző után sóvárgó tinédzser járja. A természetes vágyak beteljesülését tűzzel-vassal megtagadó közeg azonban nem csak a diákokat nyomasztja, hanem az utánuk sóvárgó fiút, és anyját, a hely úrnőjét is – kettejük bizarr kapcsolata az emocionális terrort fizikai horrorral kivirágoztató tettek félelmetesen gazdag táptalaja.
A fantasztikus képi világban már kezdettől fogva ott bujkál a sötétség, de majd csak a növényházbeli első gyilkosság rémálomszerű kvalitása szolgál látványos vízválasztóul a balsejtelmek és a tényleges rettegés közt. A kés lassítva sújt le, a virágokra vér hullik, a gyereköléssel durva kontrasztban álló idillikus zene (ami jól meggondolva, egészen briliáns módon vetíti előre a tettesnek csak a film végén tisztázódó motivációit) eltorzul. A második gyilkosság még sokkal megdöbbentőbb (nem viccelek, be fogsz szarni), és Serrador ezúttal a végső mozdulat előtt kimerevíti a képet. A film ennek a tettnek a váratlanságával és kegyetlen, a megmenekülést kizáró hangulatával, a teljes mozdulatlansággal és az utolsó pillanatig egyre hangosabban háborgó, kísérteties zenét brutálisan megszakító némasággal jut el vérfagyasztó csúcspontjára.
Serrador stilisztikai bravúrjainak fényét az sem tompítja, hogy a gyilkos személye nem nagy meglepetés, ugyanis eleve csak két szereplő merül fel komolyabban a szerepre. Red herringekkel, karakterekkel való sakkozással (gyönyörű, ahogy a szadista zsarnokként felvezetett Irene a fináléra egész más megvilágításba kerül) és mesterien pozícionált fordulatokkal a film így is ügyesen megvezet, még az utolsó percekben is, a „ki”-nél pedig eleve sokkal fontosabb és sokkolóbb a „miért”.
A The Boarding School, amellett, hogy szenzációs horror, sötét, gyönyörű és hátborzongató, egyben a korszak elnyomó spanyol karhatalmának allegóriája is. ’69-ben az ország még bőven Franco uralma alatt sínylődött (a direkt nemzetközi forgalmazásra szánt film cselekményét talán nem véletlenül helyezték korban és helyszínben is messzire, valahogy meg kellett kerülni a cenzúrát), és ennek jegyei nem csak a Madame vasmarkú „uralkodásán” és a nyom és magyarázat nélkül „eltűnő” bentlakókon érhető tetten, hanem az egész horroron, ami egyértelműen az emberre rátelepedő erőszakos, öncélú autoritásból ered. Az említett második gyilkosság még az áldozat reakcióját is mintha hátborzongató módon alárendelné a „rendszernek”.
Az élet nem sikollyal, hanem tragikusan halk nyögéssel távozik – ez az elfojtások, elnyomások háza, itt nincs hangoskodás. Csendben, szépen halj meg, ahogy illik.