Előrebocsátom, hogy erről a filmről SÚLYOS SPOILEREK nélkül konkrétan lehetetlen írni, ha valakinek esetleg szívügye lenne a Contracted megtekintése, és valamennyire szeretne meglepődni, fel kell szólítanom, hogy hagyja el a helyiséget, fogja be a fülét, vagy csak simán fejezze be az olvasást.
Él az alkotó emberben egy legyűrhetetlen vágy a Nagy Mű létrehozására. A festő miniatűr akvarellek után monumentális olajképeket vizionál, az író már első novellái papírra vetésekor vaskos regényfolyamról képzeleg, a rendező nem érheti be rövidfilmmel, ha lehetősége van egész estés mozit forgatni. Jobban mutat a biográfiában, megnöveli a tekintélyt, duzzasztja a tököket. Értem és tiszteletben tartom Eric England (Madison County, kommentben lehet jelezni, ha valaki látta) törekvéseit, mégis azt kell mondanom, jobban jártunk volna (sőt, ő maga is), ha beéri kevesebbel. Az sokkal több lett volna.
Emberünknek az a remek ötlete támadt ugyanis, hogy bemutatja egy zombijárvány kezdetét, egészen a kialakulástól, a zéró pácienstől, a fertőzés megtörténtétől a fokozatos leépülésig, majd az ámokfutás elszabadulásáig. Eddig valóban nem láthattuk, hogy valaki úgy váljon lépésről lépésre élőhalottá, hogy közben fogalma sincs róla, mi történhet vele. Ez az alapötlet hibátlanul kivitelezhető lenne egy cirka negyed órás rövidfilm keretein belül, lassú felvezetéssel, majd egy ütős, vérgőzös, apokalipszist sejtető lezárással. Kurvára megnézném, komolyan. A drága Eric azonban úgy döntött, nagy dobást hajt végre, és komoly horrorfesztiválokra nevezhető játékfilmmé duzzasztja csekélyke alapanyagát. Nem kellett volna. Nagyon nem.
Samantha (Najarra Townsend), a fiatal, leszbikussággal kísérletező lány egy házibuliban részegen lefekszik egy vadidegen férfival, gumi nélkül, ahogy azt kell. Reggel igen rosszul érzi magát, de kezdetben természetesen ő és környezetének tagjai is különösen durva másnaposságra gyanakszanak. A tünetek egyre aggasztóbbá válnak, a lány leépülése feltartóztathatatlan, míg végül a fizikai amortizálódás mellé agresszivitása is megnövekszik, és mészárlásba kezd.
A leépülés stációi három napig tartanak. Három. Hosszú. Napig. Mint említettem, a film elején semmi nem utal rá, milyen folyamat zajlik a szemünk előtt, nézőként tehát a következőt látjuk: egy helyes, kedves arcú, de nem túl érdekes, majd egyre irritálóbban, hisztérikusabban és vérlázítóan illogikusan viselkedő fiatal lányt, aki szarul érzi magát. Egyre szarabbul. Nagyon szarul. Mikor már minden lehetséges testnyílásából dől a vér, végre hajlandó elmenni orvoshoz. A derék doktor semmiféle épkézláb magyarázattal nem bír előállni állapotát illetően, csak annyit lát, hogy nagy a baj, és vélhetően szexuális jellegű. A lány erre felmegy a barátnőjéhez, élete szerelméhez, békülő szexre. Miközben az imént tudtuk meg, hogy csúnyán kiütéses, meg váladékos a kis nunija. De ő megy. Kezdenek kihullani a fogai. A haja. De ő megy. Mindenféle segítségnyújtást kategorikusan elutasít. Mindent jobban tud. A csávót, akivel lefeküdt a buliban, nagy erőkkel keresi a rendőrség. De ő csak megy. Nem érti, mit csinál rosszul. Lerohadnak a körmei. Hullafoltos a bőre. Az anyja meggyanúsítja, hogy állapota kiújult drogfüggőségének köszönhető. Ezen úgy felháborodik, hogy gyorsan betép-beiszik. Hályogos a szeme. Látomási vannak. Alig él. De még mindig megy.
Higgyétek el, ezt nézni pont olyan idegőrlő, mint olvasni (vagy írni). Egyszerűen semmi nincs a történésekben, ami okkal számíthatna érdeklődésünkre. A párbeszédek kínos amatőrséggel megírtak és előadottak, a képek minden koncepció nélkül lettek felvéve, a zenére nem is emlékszem, de gyanítom, hogy valami jellegtelen minimál-indusztriál zúzda lehetett. Semmi bajom az amatőr filmekkel, sőt, a szűkös költségvetés megfelelő tehetséggel és elhivatottsággal párosulva kiváló eredményeket szülhet, itt azonban minden erőfeszítés kizárólag arra irányult, hogy csakazértis "valódi" nagy film készüljön, aminek nagysága abban áll, hogy relatíve sokáig tart (így is csak 78 percre futotta).
Ami némiképp menthetné, kevesek által ismert, de megbecsült gyöngyszemmé avathatná a Contractedet, ha legalább a brutalitást tökösen, kompromisszummentesen bevállalná, ám egy pillanatra sem teszi: a szimptómák kimerülnek némi művérben és zombisminkben, az utolsó percek gyilkosságai pedig meglepően unalmasak, feszültségmentesek és szemérmesek. Ma, amikor nagy stúdiók által finanszírozott közönségfilmek is mernek mutatni premier plánban pöcsöket, érthetetlen, mire föl ez az óvatoskodás (a nőgyógyászati vizsgálat közben például a lány nem veszi le a nadrágját). Félreértés ne essék, nem fétisem a beteg nemi szervek látványa, semmi nem vonz kevésbé, mint a torture-porn, de könyörgöm, ha már ezt választották témaként, illett volna kissé bátrabbnak lenni. Ha legalább látványosan törekednének megbotránkoztatásomra, érezném, hogy valamire látványosan törekednek. Így viszont nincs horror, csak egy... ööö... egészségügyi dráma, ami pont annyira hervasztó, amilyennek a meghatározása hangzik.
Bimbózó szexualitásukat fékevesztett orgiákban kiélő kamaszoknak mindenesetre ajánlható: lányok, húzzatok gumit az idegenekre, mert különben másnapra illogikusan viselkedő, irritáló hisztérika válik belőletek.