Mindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.
Desrix: Mit tudhatott az Amerikai nindzsa, hogy egy miskolci lakótelep összes panelkölyke, faterostól, nagyfaterostól hónapokon keresztül fel-felemlegette - illetve, hogy héroszi ikonra kiéhezetten a tizenéves kisfiúk eljátszották a mai, felnőttebb szemmel a Tom és Jerry óriási szemkikerekedés-effektjét előidéző jeleneteit? Mert annyi bizonyos, Bud Spencer és Terence Hill filmjein kívül mást nem néztünk ennyire gyűrötté (kivétel talán a Pornósztár volt őnagysága, de ezt ugye csak egy haverom unokatesójának a kutyája mesélte), mint ezt a kultikus gyöngyszemet. Később persze sajnálkozással vegyes mérgelődéssel tudatosult bennem, hogy az évekig piedesztálon tartott Amerikai nindzsa hosszútávon nagyobb károkat okozott: kezdve az igazi nindzsák szóba kerülésekor a lelkesedésből automatikusan feltörő "szaktudás" fitogtatását követő orbitális beégéssel, a begyakorolt és emígyen rögzült harcművészeti technikák legalkalmatlanabb helyzetekben való prezentálásán át a hálivúdi filmgyártás erősssen relatív minőségének szorgos szajkózásáig.
Holott annyiról van szó, hogy az éppen legfogékonyabb korosztály őszintén és teljes beleéléssel volt képes arra, amire a sokat látott és megélt idősebb énjeik már egyre kevésbé: piszokjól szórakozott, és tette ezt anékül a vérkritikusi véna nélkül, ami természetesen a kopás miatt majdnem mindegyikünkben kiépül az évek során, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem. Amúgy meg, kit akarok itt becsapni, szerintem minden videófilmet látott gyerek-felnőtt életében volt egy Amerikai nindzsa, még ha éppenséggel nem is ez volt a címe.
Dr. Sick Fuck: Az Amerikai nindzsa az 1980-as évek tömegfilm-kultúrájának ércnél is maradandóbb kinyilatkoztatása, gránitból emelt referencia, minden mást felülíró nindzsa-alapvetés, a VHS-generáció számára: kollektív agylövés. Sam Firstenberg, a nindzsamozik ihletett géniusza 1985-re, a gyártás évére alaposan kiművelte magát a tematikában, számos nindzsafilm tapasztalatával felvértezve készítette el élete főművét, amelyet mániákus lelkesedéssel fogadott a vigasztalanul nindzsátlan világban élő kelet-európai filmrajongó.
Holott csodálatos műve egy intellektuális zsákutca, maga a mozgóképes paradoxon. Van benne egy jó csaj, aki nem is jó csaj; egy nindzsa, aki nem is nindzsa; japán kardok, amelyeknek semmi közük nincs a japán kardokhoz; rengeteg nindzsucu, csak hát ez a nindzsucu semennyire sem emlékeztet semmilyen létező harcművészetre. Ugyanakkor a nagyon jó nindzsamester piros betyárgatyát hord, mert az ilyetén ruhadarab nyilvánvalóan megkönnyíti a rejtőzködést, támogatja a low visibility alapelvét (alacsony láthatóságú nadrág, wtf?); a címszereplő katonatársa (aki néger, ennélfogva természetesen Jacksonnak hívják) először ronccsá akarja verni az emberünket, majd az életszerű dramaturgiának tett érthetetlenül nagyvonalú engedményként elválaszthatatlanul örök barátja lesz, mintegy harminc másodperc leforgása alatt. A grand finale azonban mindenért kárpótol, mert Douglas MacArthur ötcsillagos tábornok intenzív partraszálló műveletét leszámítva senki sem tolta még olyan keményen a Fülöp-szigeteken a leszámolási üzletágat, mint Michael Dudikoff (milyen név már ez is?) és az ő igazszívű fegyvertársai.
Az Amerikai nindzsa egyetlen felróható hibája a betegesen önkorlátozó rendezői hozzáállás, ami valószínűleg a lengyel származás, a feldolgozhatatlan történelmi traumák által generált kisebbrendűségi komplexus karriergyilkos megnyilvánulása; ugyanis még ennél is sokkal, de tényleg sokkal szarabb is lehetett volna ez a mozi, ha a direktor úr veszi hozzá a bátorságot – sajnos a döntő pillanatban becsicskult Mr. Firstenberg, pinába szállt a bátorsága, így egy sosemvolt Monty Python akciófilm helyett csak egy kibaszott hulladékot kaptunk.
Sebaj: legalább két életre megtanultuk mindahányan, hogy a fehérnindzsa az jó, a japánnindzsa pedig gecire gonosz. Ez egy olyan paradigma, amit egyetlen pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert megkönnyíti az ember életét, segít eligazodni a modern világ erkölcsi útvesztőszerű morális labirintusában, szükség esetén még Napot is varázsol az éjszakai égboltra.
Nagy Krisztián: A nyolcvanas évek hazai VHS-érájának hangalámondós kungfufilmjei közé véres csapást hasított a nindzsafilmek üstököse, ezen belül is a mostanra már csak bájosan együgyűnek tűnő amerikai gyártású verziói, amik akkoriban számomra két világ legjobb kevercsét adták: az egzotikus távol-keleti és az amerikai akciófilmek jin és jangját, vagyis a nindzsákat az amerikai hadsereg ellen, klasszikus Golan-Globus módra. Gyönyörű koncepció, fantasztikusan kivitelezve: mit számított, ha a napfényes aszfalton legkevésbé is rejtőszínként funkcionáló fekete nindzsaruhába öltöztek a gonoszak, ha a kvintesszenciálisan amerikai főhős a stáblistán tüntetően csak Joe-ként szerepelt (a filmben is látványosan elmismásolják a családnevét, hiszen héj, bárki lehet belőled az amerikai álomban, még nindzsa is), ha az egyetlen jók oldalán álló ázsiai karaktert a kor futószalagon gyártott alkotásaiban agyonhasznált John Fujioka játszotta (mint ahogy a kötelező egzotikus ázsiai jónőt szinte minden esetben Joan Chen), vagy ha itt találkoztam először a forgatókönyvírói fejekben a japán kultúrát fedő teljes homály szülte Narancssárga és Citromsárga Nindzsákkal, hiszen nyilván gondolni kellett a narancsligetben és a búzamezőn rejtőzködésre is. Minden hibája ellenére ezt az új trendet indító (nem az első volt persze, de elsőként láttam az ezt megelőző és követő dömpingből), máig emlékezetes műalkotást számomra már csak Franco Nero (Geekz-kritika itt) és az alapszíneket már sokkal bátrabban keverő nindzsák tudták überelni.
Forgács W. András: Mit adott nekünk 1985? Gorbi-Reagan örökrangadót, Live Aid-et, Taróczy Balázs wimbledoni győzelmét férfi párosban, a Guns 'N Roses megalakulását- csak szemelvények egy eseménydús évből. Ellenben mindezt elhomályosítja Michael Dudikoff színre lépése, hiszen Chuck Norris óta híján voltunk egy igazán tökös kamingautnak (már ha megbocsájtják ezt az eredendően nem erre a szövegkörnyezetre kitalált kifejezést). A még a Schwarzenegger-iskolához képest is kevesebb arcizommunkával dolgozó, a Legénybúcsú vasalóegyszerűségű bamba szőkéjéből lett akciósztár magabiztosan tölti ki a számára leosztott helyet a Zsé listán - fogjuk mi őt még látni a ki-tudja-hanyadik Expendablesben mondjuk a kikerekedett arcú Sasha Mitchell és a deszkává fogyott Kevin Sorbo mellett. Jut eszembe, valaki egyszer igazán összeírhatná, kik lehetnének az európai Feláldozhatóak. A nindzsa színre lép után persze borítékolható volt hogy valakik Odaát majd megcsinálják nagyobban-jobban, bár számomra a salapálós (sic! by Bori bácsi, Isten nyugosztalja) filmek háttérbe szorultak a Kommandó-Ragadozó-Terminátor szentháromsághoz képest - ez meg vajon miféle péniszméret-kompenzálásra utalhat? Node, a legmegdöbbentőbb, hogy Los Angeles porosnak semmiképpen nem nevezhető világosszürke aszfaltját járva John Fujioka és társai úgy járnak-kelnek most is, mintha még mindig 1.50 lenne a benzin meg hathúsz a jen.
Nemes András: Ma is emlékszem mérhetetlen felháborodásomra, mikor egy, a nindzsákról sajátomnál lényegesen komolyabb háttértudással rendelkező barátom kíméletlenül leszarozta ezt a filmet, mondván: ezek a nindzsák nem is igazi nindzsák, hiába repkednek meg ugrabugrálnak szünet nélkül, milyen már az, hogy állandóan nappal támadnak, ráadásul Michael Dudikoff sem valódi, hiteles karatemester, sőt, barátom kőműves faterja is simán lenyomná két kevert pálinka, meg egy üveg Kőbányai után. Nem hittem neki. Nem hihettem: ha megteszem, összeomlik gyermeki hitrendszerem. Mert ugye nem kell mondani, hogy a '80-as években, Újpesten, szürke, ormótlan betontömbök árnyékában már maga a cím is heveny nyálcsorgatásra adott okot, az "amerikai" szükségszerűen szupernek számított, az, hogy a tetejébe ráadásul "nindzsa" is, már-már felfoghatatlan izgalmakat generált, egyszerűen nem hagyhattam, hogy barátom realista cinizmusa porig rombolja álomvilágomat. Jobban tettem volna, ha a cikk megírása előtt nem nézem újra a becses alkotást, így legalább amúgy is megtépázott, de kényszeresen fenntartani kívánt naivitásom sem szenvedett volna maradandó károsodásokat a nevetségesen koreografált verekedések, indokolatlan tigrisbukfencek és feszültségmentes tűzharcok láttán. Annyi baj legyen, meggyőződésem, hogy legalább két Amerikai nindzsa című film létezik: az egyik hiperlátványos, torokszorítóan izgalmas és minden ízében zseniális, ráadásul alapjaiban határozta meg a játszótéren gyerekként levezényelt közelharcok fantáziavilágát, a másik pedig az a rakás szar, amit "felnőtt" (vagy valami olyasmi) fejjel egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Engedjétek meg nekem, hogy csak az előbbire emlékezzem, úgy talán továbbra is egy szebb valóságban élhetek.