Már a film eleji kiírás is megmosolyogtató: „Részben valóban megtörtént” (Some of this actually happenned). Nem csak arról van itt szó, hogy David O. Russell a ’70-es, ’80-as évek FBI-os ABSCAM akcióira alapozza a sztorit, amit aztán teljes szabadsággal gyúr a saját és a színészei, pontosabban a sztárjai képére, hanem arról, hogy ez máris egy kis fricska a mindenféle „igaz történet” címkével ellátott moziknak, amiknek persze szintén csak egy részük történt meg valóban. Ahogy egyáltalán az Amerikai botrány, a frizuráival, az improvizációival, a mindenével együtt egy baromi frappáns, ugyanakkor persze némi tisztelgéssel színesített, vicces és szexi fricska a korszak jellegzetes, az akkori zeitgeistra drámaian reagáló filmjeinek – sőt, a korszaknak magának.
Irving (Christian Bale) és Sydney (Amy Adams) dörzsölt szélhámos-álompár a viharos ’70-es években. Kefélnek, svindliznek és élvezik az életet, amíg egyik kuncsaftjuk, Richie (Bradley Cooper) meg nem lóbál előttük egy FBI-jelvényt. Szar a ventillátorban – hacsak nem segítenek a szövetségieknek lebuktatni néhány magukfajta átverőt. Csakhogy Richie egyrészt egyre magasabb ambíciókat dédelget, és végül már korrupt képviselőket és szenátorokat akar fejre állítani (köztük New Jersey népi hősét, Carmine Politót – Jeremy Renner), másrészt lassan kezdenek összemelegedni Sydneyvel. Mikor már a maffia is bekerül a képbe, Irving kicsit megbuherálja az eleve buhera hamis-arab-sejk-átverését, és keresztbe-kasul szopatni kezd mindenkit.
Az Amerikai botrány tökig színészfilm, ami nem csoda, mert Russell is megmondta, hogy sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. Úgyhogy utóbbi fronton kár is nagy dolgokat várni, onnan nézve ez csak egy átlag átverős mozi, amiben megvannak az elvárható szövevények és fordulatok, de egyiknek sincs igazán jelentős súlya. Viszont a karakterek, na, azok simán az utóbbi év legjobbjai közt vannak, a pocakos-parókás életművész Irvingtől a pofátlanul ambiciózus Richie-n át előbbi félbolond, kurvás természeti csapás-feleségéig (Jennifer Lawrence kevés híján ellopja az egész show-t), aki majdnem leégeti a házat, amíg hites (és csak olyan) ura dolgozik, aztán meg csípőre tett kézzel várja, hogy az megköszönje neki.
Az, hogy ezek a színészek, vagyis sztárok, ezekben a szerepekben szanaszétjátsszák a vásznat, nem csoda. Russell azt mondta, a sorok nagyjából egyharmadát improvizálták, és ez olyan természetességet, intenzitást fröcsköl a képekre, amit, az azokat elborító hajakkal, parókákkal, jelmezekkel, kakaskodásokkal és korhangulattal együtt végtelen óráig elnézne az ember. Ezért is rossz szó Bale-ekre ebben a kontextusban az, hogy színészek – ők itt kurvanagy sztárok, és akkor is azok lennének, ha mindnyájuknak ez lenne az első filmjük.
És ami tovább mentegeti az Amerikai botrányt a patentosan összerakott, katartikus történet hiányának vádja alól (még ha teljesen felmenteni soha nem is tudja), az a szimpatikus arcátlansága, amivel a korszakhoz viszonyul. Russel megidézi a ’70-es évek általánosan forrongó, illúziótlan és bizalmatlan légkörét, poszt-Vietnám, poszt-Watergate, gazdaság nyakig a szarban, fuck the politics és társai, de bő három évtized távlatából csak egy „ezt is túléltük” vállrándítással hülyéskedi el az egészet. A Sidney Lumet vagy mondjuk Gene Hackman-féle intelligens és szikár egzisztencialista sötétséget eloszlatja az amorális és excentrikus karakterek hetyke pancsolása a korrupciós tengerben. Ja, és a legőszintébb karakter éppen egy politikus (szegény Lumet agyvérzést kapott volna) – aki ráadásul kénytelen törvénytelen eszközökhöz folyamodni, hogy hűen szolgálja a népet, ami megválasztotta őt. És ez nem irónia. Nem, ez egy bazinagy fricska.
De miután a film azzal kezdődik, hogy Irvin gondosan ragasztgatja kopaszodó koponyájára az álhajat, nincs min csodálkozni: ha ez nem elég konkrét utalás rá, hogy csupa hamisság és átverés jön, akkor semmi. Még az is lehet, hogy minket, nézőket is átvertek ezzel a mélység nélküli élménnyel, ezzel a lazán összerakott, lazán mesélő, lazán ’70-es évekbeli krimi-komédia lazasággal.
Azért nagyritkán van úgy, hogy piszokjó érzés, ha átverik az embert.