Cinikus, Hollywood szakadatlan klisédömpingjétől megcsömörlött, a kiégés, a közöny rémétől rettegő filmrajongóként általában örömmel fogadom, ha egy mű képes totálisan félrevezetni, megcáfolja előítéleteimet, szembemegy elvárásaimmal. Mivel ezt általában öntudatos alkotói magatartásként értékelem, hálás vagyok, ha végre megdöbbentenek. Nincs annál rosszabb, mikor egy film minden kockájáról csak az sugárzik, mennyire meg kíván felelni célcsoportjának, rühellem, ha azt kell látnom, hogy minden áron ki akarják szolgálni feltételezett ízlésemet. A döbbenet, a varázslat vágya hajt az újabb és újabb élményekhez, a tudat, hogy igenis van új a Nap alatt. Mindig lesz, kell, hogy legyen, különben semmi értelme nem lenne a filmkészítésnek, meg ennek az Életnek nevezett cirkusznak úgy általában. Más a helyzet, mikor az elvárásokat maguk az alkotók kényszerítik rám egy hatásos, pszichológiai horrort ígérő trailerrel, filmjük megtekintése közben pedig fokozatosan fedik fel kártyáikat, hogy a stáblista legördülésekor csalódottan konstatáljam: bizony csúnyán által lettem baszarintva. Nem vitatom, hogy az érdeklődés felcsigázása egy film kampányának elengedhetetlen része, mondhatni ez a trailer egyetlen funkciója, gyanítom azonban, hogy a Magic Magic esetében ez a szándék önmaga ellen fordult: a hamis ígéret nagyban megnehezíti a film kétségtelen értékeinek helyes megítélését.
Alicia (Juno Temple) az unokatestvérével, és annak baráti társaságával mulatni indul egy faházba, ahol aztán a lány számára idegen környezet, a barátok között megszokottnak számító ugratások félreértelmezése, valamint Alicia fel nem dolgozott lelki problémái mindenki számára váratlan tragédiához vezetnek.
Mint írtam, a filmnek vitán felül vannak erényei, ezek közül pedig külön kiemelkedik a főszereplő, és az enyhén kattant, túlzott közvetlenséggel kommunikáló, bizarr humorú Brinket alakító Michael Cera alakítása. Mindketten a maximumot hozzák ki szerepükből, akkor is, ha kétségkívül Cera járt jobban karakterével: minden irritáló gesztusát örömmel játssza túl (akik eleve agyérgörcsöt kapnak a fejétől, ezt a filmet jobb, ha messzire kerülik), de a féktelen magánszám közben jut ideje megvillantani figurájának drámai mélységeit is, Juno Temple pedig sikerrel éri el, hogy Alicia iránt érzett szánalmunk egy pillanatra se forduljon megvetésbe, vagy lenéző sajnálatba, játékával fenntartja érdeklődésünket az események vontatottá válásakor is. A lány nyilvánvalóan súlyos beteg, csak nagyon felületes szemlélő számára tűnhet úgy, hogy jó célpontnak számít a sikamlós, vagy egyenesen durva viccekhez, a film alatt pedig fokozatosan kiderül, hogy ezen társaság tagjai bizony extrém módon felületesek. Egy pillanatra sem akarnak rosszat, csupán annyi a bűnük, hogy képtelenek észrevenni, milyen lelki folyamatokat generál a lányban viselkedésük, nem fogják fel, mennyire súlyos károkat okoznak. Mire észbe kapnának, már késő: a leépülés megindult, és visszafordíthatatlan.
Az események felkavaró volta ellenére a film sajnos nem képes maradandó élményt nyújtani. Sebastián Silva rendező nem ás elég mélyre a tudatunkban, nem markol a szívünkbe, nem hatol témája velejéig, mintha maga sem tudná biztosan, mit akar mondani a történettel azon túl, hogy elmeséli. A látványvilág Alicia hallucinációinak megjelenítésekor sem emelkedik felül a hétköznapiságon, a végkifejlet nyilvánvaló tragikuma nem hoz katarzist, csak lezajlik. A történések egyszerűségéhez képest a film néhol kifejezetten túlbonyolított, felesleges jelenetek, céltalan párbeszédek nehezítik az azonosulást. Bár a lelki folyamatok hosszasan elemzésre kerülnek, a teljes egész mégis hiányérzetet hagy maga után, nincs varázslat, a mágia nem működik. Az emberek közti sikertelen kommunikáció fájdalmas következményeiről nem sikerül újat mondani, a beteg pszichébe tett látomásos utazás helyett pedig csak egy szomorú, de cseppet sem mély tanmesét kapunk arról, milyen fontos lenne jobban odafigyelnünk egymásra. Közhely? Szerintem is. A film néha ugyan elindul egy izgalmas irányba, de alapfelvetésének tényleges kibontása előtt minduntalan megtorpan, és seggre esik.
Több bátorsággal, tisztább alkotói szándékkal a Magic Magic kőkemény, letaglózó alkotás is lehetne, következetlenségei okán azonban bekategorizálhatatlansága az egyetlen, ami különlegessé teszi. Az is valami, de sajnos csak egy vállrándításra elegendő.