A kezdőkép szuggesztív rettenete kíméletlenül torkon ragad: egy tágra nyílt szem mered ránk fagyott érzéketlenséggel, kiürülve, tompán, mintha minden mindegy lenne már. Ez a szem a kapu, melyen keresztül mostantól befogadjuk a világot. Átjáró, ami a kárhozatba vezet. Mélyén örvény nyílik, hömpölyögve húz magába. A tekintet ide-oda rebben. Monoton, vészjósló ütemek. A stáblista a recehártyán úszik. A kép kinyit, látjuk a gyönyörű arcot a rémisztő szem körül. Tudjuk, hogy a lány valami olyasmit lát, amit mi soha nem akartunk látni. Egy asszony élettelen kezét fogja. A nő kiterítve fekszik, arcán falfehér, repedezett maszk. Halott talán? Minden moccanatlan. Az asszony keze hirtelen megrándul. Kérdőre vonja a lányt: mi történt, talán elaludt? Ő buzgón szabadkozik, folytatja a manikűrözést. Minden rendben. Nincs veszély. Csak szépségszalon, nem ravatalozó. A valóság helyrezökken. De mi addigra már láttuk azt a rettenetes szemet.
Carol (Catherine Deneuve) csodaszép, fiatal lány. Nővérével, Helennel (Yvonne Furneaux) él egy lakásban, kényszerűségből elviselve annak kicsapongásait. Carol egy kozmetikai szalonban dolgozik, kizárólag nőtársaságban. Akad egy kedves udvarlója is, minden rendben lévőnek tűnik körülötte. Csendes, tartózkodó, visszafogott, megközelíthetetlen. Szégyenlősségének álcája azonban súlyos elfojtásokat leplez. Carol irtózik a férfiaktól, a testiség gondolata undorral tölti el, teljes lényével tiltakozik a szexualitás, a hús bűnei ellen. Hiába próbálja távol tartani magát tőle, a romlottság mindenhol kísérti: látja az útépítő munkások tekintetében, hallja kolléganői panaszaiból, érzi a bűzét ruháin, a bőrén. Mikor nővére a szeretője társaságában elutazik, a lány magára marad a lakásban. A téboly lassan áttüremkedik a repedéseken, lerombolja a színlelt normalitást, feltartóztathatatlanul felszínre tör, Carol pedig tehetetlen ájulattal adja át magát neki.
Ez a téboly pedig a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. A fizikummal rendelkező szörnyetegek, vámpírok, farkasemberek legyűrhetők, saját agyunk elől azonban nincs hová bújni. Ha az elme lázad ellened, esélyed sem marad. Carol menekülni próbál, de következetesen rossz irányba halad, magára zárja a borzalmakat, akaratlanul táplálja a démont. A közeledést zaklatásnak véli, a segítő szándékot értelmezni is képtelen, ha megcsókolják, úgy érzi, bemocskolódott. Fejében felfakad egy beteg góc, a méreg alattomosan szétárad szervezetében, sejtjeiben burjánzik, levakarhatatlan iszapként ülepszik le koponyájában. Szemének karcos szűrőjén keresztül a valóság torz, deformált képeit fogadja be, szétroncsolt pszichéje hazugságokat közvetít felé. Egy baleset mellett oda sem fordulva, közönyösen halad el: az nem az ő világában van, nem vele történik. Tudata régen eltávolodott, tragédiája pedig, hogy testének maradnia kell.
A filmtörténet során sokan és sokféleképpen tettek kísérletet őrülettel sebzett elmék feltárására, de talán senki nem jutott olyan éjsötét mélységekig, mint Roman Polanski ebben a korai, szürrealista remeklésében. A rendező nem egyszerűen felkavaró pszichológiai látleletet nyújt egy labilis lány végső összeomlásáról, inkább egyenesen a lidércnyomásos tudatalatti pokol vermébe rángatja nézőjét, hallucinációk és tévképzetek labirintusán vonszolja keresztül, ellenállhatatlan erővel és drasztikus módszerességgel térképezve fel a bomlott agy minden szegletét. Széles látószögű lencsék használatával, a díszletek mozgatásával, a falak felhasogatásával és állaguk megváltoztatásával teremti meg a valóság teljes széthullásának illúzióját, végtelen kreativitással rohamozva minden érzékszervünket. Óraketyegés, lélegzetvételek, akaratlanul kihallgatott szeretkezés zajai válnak rémületessé, egy rothadó, nyúzott nyúltetem alakul horrorisztikus látomássá.
Catherine Deneuve játéka félelmetesen hibátlan, Carol elveszettségét, gyámoltalanságát, és betegségéből fakadó veszélypotenciálját egyaránt képes megjeleníteni, fagyott tekintetében legbensőbb félelmeinket látjuk kikristályosodni. Chico Hamilton jazz alapú kísérőzenéje (Szabó Gábor, Amerikában komoly karriert befutó muzsikus hangszerelésével) zaklatottságával és hideglelős futamaival több, mint egyszerű aláfestés, teljes jogú hatáskeltő eszközként, a képektől elválaszthatatlan alkotóelemként funkcionál. A vágás ritmusa, a bámulatosan ötletes és precíz kameramozgások napjainkban is érvényesek, tökéletesen modernnek hatnak, a mára elhasznált sokk-effektek (a becsukódó tükrös szekrényben megvillanó férfialak) váratlanok és intenzívek. Az Iszonyat nem egyszerűen horrorfilm: a rémület koromfekete, sűrű esszenciája, a szorongás és az undor lényegét felszínre hívó látomásos tudatfolyam.
Nézőként általában vonzódunk a saját személyiségünktől élesen eltérő, fenyegetésük ellenére izgalmakkal szolgáló pszichikai sérültek bemutatásához, édes megkönnyebbülést jelent a tudat, hogy mi magunk nem vagyunk ilyenek. Az Iszonyat azonban nem engedélyezi számunkra a megnyugvást. Nem távolról figyeli története szenvedő alanyát, a kényelmes voyeur-szerep helyett azonosulásra kényszerít. Carollal együtt bolyongunk a kiút nélküli labirintusban, a nyugtalanító zárókép után pedig tekintete mindenhová elkísér minket.
Az Iszonyat költői, hátborzongatóan hiteles, ugyanakkor szürrealisztikus látványörvény, képei billogként égnek az agyba, cincálják darabokra a komfortzónát.
Nincs hová bújni előle. Ha egyszer elkapott, többé nem ereszt.