Milano Calibro 9

milcal1.jpgFernando Di Leo poliziesco trilógiájának első része úgy indul, mint egy rakéta. Alvilági tranzakció zajlik, drog és 300 000 dollár cserél gazdát a nyílt utcán, több küldöncön keresztül. Mire a folyamatot felügyelő két rosszarcú, szeme-sem-áll-jól, ha-nem-tetszik-ahogy-nézel-elvágom-a-torkod alakhoz eljut a pénzzel teli csomag, már nincs benne pénz, csak holtsúlyként szolgáló papírfecnik. Mivel a fiúk nem hisznek a dollár spontán papírrá mutálódásában, gyorsan megszületik a következtetés, hogy valaki most nagyon boldog az ő kárukra, és mivel se nem túl megértőek, se nem túl türelmesek, megveszett tornádóként indulnak visszafelé a küldöncláncon. Ütnek, fojtanak, vágnak, nincs pardon, nincs kegyelem, nincs alku, és mikor nem tudnak meg semmi hasznosat, összekötözött áldozataikat egy barlangban hagyják ott egy marék égő kanócú dinamit társaságában. Nincs is ennél természetesebb módja a leszámolás, a nyomeltüntetés és a példát statuálás kombinációjának. De kár a gőzért: a pénznek semmi nyoma.

Három évvel később: Ugo frissen szabadul a börtönből, Rocco, az előbb említett rosszarcúak rosszabbik arcúja már vár rá. Annak idején minden más nyomot felgöngyölítettek (értsd: kinyírtak mindenkit, akinek köze volt a dologhoz), csak Ugo maradt, akit a renderőség órákkal a tranzakció után kapcsolt le egy rablási kísérletben. Ki más nyúlhatta le a pénzt? A kisstílű, faék egyszerűségű és jéghideg Ugo hiába bizonygatja, hogy ártatlan, senki nem hisz neki, még saját barátnője sem. A bandavezér, az Americano visszaveszi alkalmazásába, hogy rajta tarthassa a szemét: úgy okoskodik, hogy Ugo előbb-utóbb előkaparja rejtekhelyéről a dohányt, hogy lelépjen vele, és akkor elkapja.

milcal2.jpgAzt az őrült tempót és brutális intenzitást, amivel a Milano Calibro 9 indít, képtelenség fenntartani. A rakétastart után le KELL lassulnia, de ettől még nem lesz kevésbé érdekes. Gastone Moschin fantasztikus, visszafogott erőtől szétrobbanni akaró alakításában Ugo ugyan egy piti senkiházi, ám szinte félelmetes higgadtságával képes szimplicitását valamiféle, már-már misztikus bölcsességgé és erénnyé formálni. Bármilyen súlyos, alárendelt szituációban van is, bárhogy veri rajta a port újra és újra a harsányan üvöltöző és gesztikuláló Rocco (Mario Adorf folyamatosan pumpálja kifelé mindazt az energiát, amit Moschin elfojt), folyton az az érzésünk, hogy Ugónál van minden kártya, csak még nem jött el az ideje, hogy kijátssza azokat. Lélegzetvisszafojtva várod, hogy gyűjtögetett, tartalékolt dühe, ereje és agressziója elszabaduljon. El fog.

A mellékkarakterek az egykori nagyágyútól, Don Vincenzótól a mostani guruig, az Americanóig, jönnek-mennek, és az alvilág szabályairól, kódjairól beszélnek, bár ők is tudják, hogy azok az idők, amikben ezeknek még volt jelentőségük, rég elmúltak – ha voltak egyáltalán olyan idők, és nem csak valamiféle mesterségesen kreált nosztalgia fantazmagóriái. A poliziescók, természetükből fakadóan eleve kérlelhetetlenül zsigerelték ki az amerikai maffiafilmek romantikus ábrándjait a lojalitásról és a családról, a Milano Calibro 9 pedig különösen nyersen leplezi le a betyárbecsület hazugságát, az álértékek mögötti mocsok, árulás, kapzsiság és kisstílűség orgiáját.

milcal3.jpgA rendőrfelügyelő szépen berendezkedett ebben a világban. Nem strapálja magát túlságosan, hagyja, hadd takarítsák fel egymást a város szemetei, liberális helyettesének a gazdagokat védelmező, a szegényeket kizsigerelő, bűnbe hajszoló társadalmi rendszer elleni felszólalásait pedig maró gúnnyal söpri le a válláról. A bűnözési hullámmal kapcsolatos korabeli szempontok kissé sarkítva, de beszédesen jelennek meg a két zsaru karakterében (és ennek a szálnak csak a közeg tágabb ábrázolása szempontjából van értelme, a cselekmény meglenne nélküle), és bár érezzük, hogy a leugatott helyettes nem beszél hülyeséget, a poliziesco cinizmusából/realizmusából (a kívánt szó világnézetnek megfelelően aláhúzandó) egyesen következik, hogy a felügyelőnek lesz igaza. Vagy, hogy még ha a másiknak van is igaza, akkor sem számít. „Nagy a felfordulás, de a főnök örül” – mondja egy zsaru egy gengszterek hulláival teli mészárszékre utalva.

A folyton ide-oda taszigált, vert, megalázott, leszart, és mindezt sztoikus nyugalommal viselő Ugo a tipikus, bármikor beáldozható underdog, nem lehet nem szorítani érte, és egy idő után már nem is azt reméled, hogy bebizonyítja az ártatlanságát, hanem azt, hogy tényleg ő a tolvaj, és átbaszik mindenkit, és viszi a pénzt, és bemutat ennek az egész fertelmes, álságos közegnek. Amikor a fináléban a megdöbbentő pálfordulást produkáló Rocco, Ugo iszonyúan dögös csaja (Barbara Bouchet klubos táncjelenete termeli a nyálat rendesen) és még valaki közt végleg eldől minden, a katarzis megdöbbentő erejű lesz, és egyrészt keserű, másrészt – utólag visszagondolva – teljesen evidens. Mert mégis, mi másra számíthattunk?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!