A világ megismerésének vágya alapvető emberi szükséglet, a mindenséget működtető fogaskerekek olaja, a tűz, ami valóságunk gépezetének kazánházában lobog. Öntudatra ébredésünk központi eleme, hogy rátaláljunk lényegünkre, tudatosíthassuk, hogy ittlétünknek oka, célja, értelme van. Saját jelentőségünk nyomatékosítása segít eligazodni a rengetegben, támpontokat ad, utat mutat. Erőt biztosít, hogy reggelente felkeljünk az ágyból. Ki kell jelölnünk realitásunk határsávjait, felvázolnunk koordináta rendszerét, ragaszkodva hozzá, hogy ami azon kívül esik, nem létezik, valótlan. Ha a rendelkezésünkre álló minimális információegységgel sikerült helyet találnunk magunknak a mindenség tereiben, hozzáláthatunk, hogy felkutassuk a magasabb értelmet, definiáljuk az abszolút lényeget. Mikor azonban legelemibb hitrendszerünket gyalázzák meg, és el kell fogadnunk, hogy minden tudásunk hibás, minden igényünk hamis, az áhított és megtalálni vélt rend felborul, a káosz elszabadul, az ördög pedig röhögve ül tort a pusztulás felett.
A Robert Graves novellája alapján készült, 1978-ban a cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját kiérdemlő Gyilkos kiáltás (The Shout) minden biztonságérzetünket félresöpri, lábbal tiporja elvárásainkat, és olyan ajtókat tár fel előttünk, melyeknek létezéséről sem volt tudomásunk. Egy elmegyógyintézet udvarán zajló krikettmeccs foglalja nyugtalanító keretbe utazásunkat: maga az író (Tim Curry alakításában) érkezik ide, majd hallgatja végig az előttünk megelevenedő történetet a titokzatos Crossley (Alan Bates) tolmácsolásában. "A történet minden egyes átkozott szava igaz, csak hát én mindig másképpen mondom el" - közli a férfi, és muszáj hinnünk neki, annak ellenére, hogy olyan eseményeket is hosszasan ecsetel, melyek lezajlásakor ő maga nem lehetett jelen. Felmerül a kérdés: miként értesült róluk? Ő nem ad választ, csak mesél a Fielding családról, akik befogadják otthonukba (helyesebben: rájuk erőlteti magát), majd fokozatosan, egyre kegyetlenebb módszerekkel kijátszhatatlan uralma alá hajtja őket, teljes kontrollt gyakorolva felettük. A férj, Anthony (John Hurt) kezdetben szkeptikusan hallgatja Crossley hihetetlen históriáját az ausztrál őslakosok között töltött éveiről, ám a látogató szuggesztív személyisége hamarosan bűvkörébe vonja, ellenállhatatlan erejével térdre kényszeríti, és mire rádöbben, hogy a férfi valóban magával hozott valami éjsötét, mágikus hatalmat a sivatagból, már késő: Crossley először a feleségét (Susannah York), majd az ép elméjét is elragadja tőle.
A film tehát többszörös keretbe foglalja a történéseket, ráadásul kizárólag egy elmebeteg narrátor szavaira hagyatkozhatunk, nézői helyzetünk így kényelmetlen párhuzamba kerül viszonyunkkal a mindenkori realitáshoz: csak azt tudjuk, amit megosztanak velünk. Ha már a kezdetekkor félrevezetnek, mindent rosszul hiszünk. Nem várhatunk helyes válaszokat, ha eleve hibás kérdéseket teszünk fel. A film jelrendszere megfejthetetlenül sokrétű, csak sejtéseink lehetnek, bizonyosságunk soha. Az események centrumában elhelyezkedő, a szálakat kedvére mozgató Crossley alakja, valódi funkciója sem teljesen egyértelmű: szándékai alattomosak, rosszindulata kétségtelen, agresszivitása mögött azonban felfedezhető a tanítás vágya, a prófétaszerep kényszerű vállalása is.
Első felbukkanását megelőzően a kamera hosszan időzik egy, az őrültekháza udvarán sétálgató páván: a madarat egyes kultúrákban farktollai mintázata miatt a felsőbb hatalmak mindent látó szemével azonosítják (emlékszünk, ugye, hogy Crossley arról is tud, amit nem láthatott). Anthony biciklijének kerekét először saját kezével rongálja, majd javítja meg: a kerék közismert jelképe az örök körforgásnak, melynek működésébe a férfi látható kéjjel avatkozik bele. Elmondása szerint az ausztrál bennszülöttek megtanították, hogyan öljön a hangjával (erre utal a cím), mielőtt üvöltene, felszólítja Anthonyt, hogy fogja be a fülét, azt pedig talán szükségtelen megmagyaráznom, ki az, akinek hangját soha nem hallhatja földi halandó. Ambivalens szerepét egészen egyszerű jelzésekkel is a tudomásunkra hozzák: a visszaemlékezések során viselt koromfekete kabátját az elmeotthon hófehér egyenruhájára húzza fel, mielőtt belekezdene történetébe. Bár ténykedése vitathatatlanul ártalmas, a hazug látszat-lét elleni támadásaival és a hétköznapi idill porig rombolásával sikeresen szakítja ki áldozatait a kényelmes, gondolattalan tespedtségből.
A Gyilkos kiáltás virtuóz eleganciával plántálja belénk a szorongást, a bizonytalanságot, látszólag jelentéktelen momentumok kiemelésével, a cselekmény súlypontjainak folytonos variálásával tudatosítja, hogy nem mindig azt szükséges meglátnunk, amit kegyesen megmutatnak nekünk. Kibogozhatatlannak látszó rétegeivel számtalan jelentés esélyét villantja fel, útvesztőt épít, amiben fátylakkal a szemünkön bolyongunk, nem tehetünk mást, ha igazodni próbálunk szabályaihoz. A rend itt minden ízében rendellenes, ugyanakkor sejthető, hogy a káosz kibontása juttat a lehető legközelebb a lényeghez.
Az íróként Roman Polanski Kés a vízben című remeklésén is dolgozó Jerzy Skolimowski (Ölésre ítélve) filmje a megismerhetetlenről, a mindannyiunkat kísértő végső kérdésekről szól, helyesen felismerve, hogy az emberi elme nem feltétlenül alkalmas ezek megválaszolására. Ha bepillantást nyerünk a színfalak mögé, lényünk óhatatlanul darabjaira hullik. A film nem adja kezünkbe a megoldás kulcsát, sőt, inkább óvatosságra int: vannak ajtók, amik jobb, ha örökre zárva maradnak.
Persze tévedhetek is. Elvégre csak azt tudom, amit megmutattak.