„Egymillió forintért megdugnád anyádat?” – kérdezte tőlem valami vadbarom a tízes éveim derekán, gondolván, hogy ez jó vicc. Fogalmam sincs, milyen válaszra számított (aligha arra, hogy „nem, de a tiédet igen”, legalábbis ha jól olvastam az arcáról), talán ő se tudta, de nem is lényeges, hiszen mind az egymillió forint, mint a szülő akármilyen körülmények közt, akármiért való megdugása totálisan kívül esett a realitáson. Viszont ez az inkább sértegetés felé hajló provokáció is jól példázza, hogy az efféle „mire lennél képes, és mennyiért” kérdések, a „fogadjunk, hogy nem mered…” jellegű kihívások mennyire természetes részét képezik az ember életének, főleg (de nem csak) gyerekkorban.
És akkor még nem is említettük a reality show-k válogatott ocsmányságait vagy a Jackass banda „hányj a serpenyőbe, főzd meg, és zabáld meg”-féle sokktúráit, amik mind ebből a mentalitásból táplálkoznak. Aztán meg a filmvilág is vagdos szeletet magának a tortából, ott van pl. a 2012-es Would You Rather vagy akár Ole Bornedal Éjféli játszmája, hogy a műfaji példáknál maradjunk. Az elsőfilmes E. L. Katz pedig tavaly egy olyannyira szénfekete humorú és kurvára gonosz thrillert épített a koncepcióra, hogy az élmény még órákkal a megtekintése után is egyszerre fáj és mulattat.
A súlyos anyagi problémákkal küszködő, nyárspolgár családapa, Craig (Pat Healy) és egykori osztálytársa, a piti alvilági behajtó, Vince (Ethan Embry) egy gazdag seggfej, Colin (David Koechner) és unatkozó felesége, Violet (Sara Paxton) társaságába kerülnek. Colin azzal szórakozik, hogy párszáz dollárért mindenféle hülyeségekre veszi rá a két régi havert. Bosszantsanak fel egy pultnál üldögélő bártündért, húzzanak be egy felpaprikázott kidobónak és ehhez hasonlók. De miután a kis csapat kiköt Colin házában, a tétek megnőnek. Egyre nagyobb pénzek forognak kockán, és egyre gusztustalanabb, veszélyesebb, immorálisabb dolgokat kell megtenni értük. Végül előkerülnek húsvágó bárdok, döglött kutyák, kések és pisztolyok is.
Katz bőven szolgál azokkal a röhejes, hatásvadász és mind véresebb szituációkkal, amikre a téma és a cím alapján számítunk, de azért a film jóval több ennél. Az exploitív elemek bátor felvállalásai mentén ellavíroz a thriller, a fekete komédia, a horror, a krimi és a szocio-dráma határai között, hol jackasses gusztustalansággal, hol gonosz helyzetkomikummal, hol székbe szögező suspense-zel dolgozva, és sosem adva meg magát egyetlen zsáner jól behatárolható szabályszerűségeinek sem. Közben pedig morális dilemmákat vet fel, és kényelmetlen témákat boncolgat, csak éppen nem szikével, hanem láncfűrésszel: a gazdagok és a szegények közti, táguló szakadék olyan rohadék szatíráját nyújtja, amilyenhez foghatót még nem láttál.
A „mire vagy képes egy kis pénzért?” felvetést pedig az egyetemes „mi az ember?” kérdéssé formálja. Mert lám, milyen könnyen lemállanak rólunk a helyest és a helytelent meghatározó társadalmi normák, milyen gyorsan magunk mögött hagyjuk a civilizációt egy kis plusz létbiztonságért cserébe. Vagy ez, mármint a civilizáció, eleve csak illúzió? A kérdés nagyon is jogos, ha belegondolunk pusztán abba a banális ténybe, hogy egyszerű, dolgozó emberek milliói szolgálnak nap, mint nap lábtörlőkként faszfej főnökeik számára, és csak azért nem kapnak fel egy klaviatúrát, hogy széttörjék rajtuk, mert a fizetés nélkül nem tudják eltartani a családjukat.
Craig a kezdeti hitetlenkedés, fejcsóválás és „hazaakarokmenni” után ugyanezért ugrik úgy Colin szavára, mint egy jól betanított kiskutya, ami azért él és hal, hogy visszahozza azt a rohadt faágat. Vince kicsit más tészta: a kurvákra és drogra váltandó pénz mellett az agresszív irigység, az egészségtelen versenyszellem is hajtja (mert egy-egy kihívás teljesítéséért csak egyikük kap pénz), de persze feljön az egyéni és osztálykülönbségekből adódó mindenféle salak is. Katz bizarr, vicces és kegyetlen szituációkkal demonstrálja, hogy megfelelő motiválással egyetlen este alatt lebontható egy emberről mindaz, aminek addig hitte magát. Hörög, fröcsög, állatiasodik, megalázza, megcsonkítja magát, nem számít. Talán még öl is.
A zárókép az utóbbi évek egyik legzseniálisabbja. Ott áll a FÉRFI (így, kibaszott nagy betűkkel) a maga királyságában, sőt, Birodalmában, és a szituáció realitásának borzalma, helyességének eufóriája, humorának aljassága letaglózó, sokkoló, térdcsapkodós és őrületesen kielégítő. Katz bravúrja az, hogy bármilyen vadul rángatja a filmet a műfaji és érzelmi skálákon, végig elkerüli a koncepció csapdahelyzeteit, és sem tematikailag, sem stilisztikailag nem veti el a sulykot, ellenben van bőr a pofáján, hogy a felmerült kérdéseket saját maga válaszolja meg egyetlen képben – és még ezt is hihetetlenül jól csinálja. A Cheap Thrills az év egyik legjobb filmje, egyszerre igényes és bűnös élvezet, bár miután kiélvezted, csak marad benned némi kényelmetlen érzés.
Mert tudod, hogy biztos van, aki az anyját is megdugná egymillió forintért. Meg biztos van, aki ingyen is.