A kéz

Oliver Stone rendezői életműve alapján a grandiózus témák megszállottja, az amerikai néplelket gyötrő traumák krónikása, ikonokká nemesedett egyéniségek portréistája, történelmi tablók aprólékos megfestője. Legyen szó a vietnami háború borzalmairól (A szakasz), a Kennedy-gyilkosság rejtélyeiről (J.F.K.), brutális médiaszatíráról (Született gyilkosok), vagy egy zenészlegenda idealizált életrajzáról (The Doors), alkotásainak minden képkockájáról üvölt a maradandóság vágya, a nagyság kényszere, mintha egyenesen az örökkévalóságnak szánná őket. Témáinak fékezhetetlen vehemenciával ront neki, nem nyugszik, míg üzenetét maradéktalanul át nem adta, filmjeinek mondanivalójával kapcsolatban soha nem hagy kétségeket. 1981-ben tőle szokatlan módon zsánerfilm, egész pontosan misztikus horror forgatására vállalkozott. A végeredmény korántsem hibátlan, de minden esetlensége ellenére szórakoztató különlegesség, erényeit és hibáit pedig egyaránt rendezője személyének köszönheti.

Jonathan Lansdale (Michael Caine) sikeres képregényrajzoló. Feleségével (Andrea Marcovicci) és kislányával idilli környezetben éli mindennapjait, míg egy tragikus baleset következményeként el nem veszíti jobb kezét. A kezet, amivel alkot, ami megélhetését biztosítja, vágyai kiteljesedésének eszközét jelenti. A testrész nem kerül elő, így orvosai művégtagot javasolnak a férfi számára, mellyel tárgyakat mozgatni (és azokat kíméletlen erővel összeroppantani) képessé válik ugyan, a rajzolást azonban örökre elfelejtheti. Lansdale érthető módon magába zuhan, fogyatékossága miatt érzett megalázottsága egyre súlyosabb frusztrációkat kelt benne. Felesége ahelyett, hogy a segítségére lenne, belső békéjének meglelésére (és kidolgozott testű jógaoktatójára) összpontosít, a Lansdale által alkotott képregényhőst pedig kiadója egy fiatal tehetség gondjaira kívánja bízni. Baljós események sorjáznak a férfi körül: pecsétgyűrűjének, melyet a baleset után egy szekrényben őrzött, nyoma vész, vetélytársának rajzait szándékosan megrongálják, emberek tűnnek el környezetéből. Úgy látszik, valaki megteszi Lansdale helyett, amire ő maga csak gondolni mer, ez a valaki pedig nem más, mint...

A történet drámai aspektusai kiválóan működnek, a Marc Brandell regényéből a rendező által adaptált forgatókönyv hitelesen mutatja be Lansdale kiszolgáltatottságát, bontja ki a trauma elszenvedésének szomorú következményeit. Hátborzongató látni a művész szenvedését, aki életre kárhoztatott annak értelme nélkül: nem teheti, amire hivatott, képtelen alkotásaiba vetíteni fájdalmait, minden kínja az agyában reked, és fokozatosan építi le elméjét. Stone a párkapcsolati válságot és a középkorú férfi fiatal vetélytársai iránt érzett dühét egyaránt érzékenyen kezeli, a szituációból fakadó krízishelyzet minden stációját (kétségbeesés, elfojtott indulatok, bosszúból elkövetett házasságtörés) körbejárja. A feszültség fokozása, a suspense alkalmazása is működik egy darabig, a sötét lélektani thrillerrel párhuzamosan azonban sajnos egy másik filmet is kapunk. Igen, a problémák a címszereplővel kezdődnek.

Bár a film a lezárásban sem egyértelműsíti, hogy a gyilkosságok Lansdale hallucinációi, vagy valóban az öntudatra ébredt kéz a bűnös, a rendező sajnos az első percektől megmutatja a sátáni végtag ténykedését: látjuk kúszni a fűben, kíméletlen kegyetlenséggel ugrik áldozatai torkának, vagy a padlón rohangál eszeveszett sebességgel, ami papíron talán működőképes horrorelemnek tűnhetett, mozgóképen látva azonban óhatatlanul nevetségessé válik. Alapvetően nem lenne gond ezzel sem, ha a film bevállalná a camp jelleget, itt azonban szó sincs ilyesmiről, Stone-nak nincs humora, és sajnos a horrort sem érti igazán. A főszerepben brillírozó Michael Caine járt a legrosszabbul a film kétarcúságával: hiába nyújt királydrámába illő alakítást, egyetlen pillantásába belesűrítve karakterének minden fájdalmát, félelmét, és a leküzdeni kívánt téboly eluralkodását, ha a fináléban az Evil Dead 2 vonatkozó jelenetét idéző börleszkmutatványra kényszerül. Ahogy a záróképen kiüresedve, végleg elveszve, sorsa teljes összeomlásán röhögve, véreres szemekkel bámul a kamerába, majdnem sikerül elfeledtetnie az alapjaiban elhibázott koncepciót. De csak majdnem.

Minden hibája ellenére a film részleteiben kétségkívül működik, a szereplőgárda teljesítménye, emlékezetes képei, és a rendező életművének különleges szeleteként mindenképp érdemes a figyelemre, bár mély nyomot nem, csak az elszalasztott lehetőség miatti kellemetlen hiányérzetet hagyja maga után.