Napjainkban zombifilmet is fröccsenő vér és szakadó hús nélkül tálalnak nekünk, a vásznon ábrázolt brutalitás általában csak úgy megengedhető, ha a végtelenségig stilizálva, a valóságtól elemelve kerül bemutatásra. Kivételek csak ritkán akadnak (helló, Snowpiercer), a bevett gyakorlat szerint egymás húsát csak vérfarkasok, vámpírok, vagy mutánsok téphetik. Hátborzongatóan bizsergető érzés visszanézni 1999-re (nem is volt az annyira régen, ugye?), amikor egy mozifilm nem átallott a kannibalizmust választani témájaként, ráadásul idézőjelek nélkül, a maga iszonyatos pőreségében, tabumentes realitással ábrázolta azt. Általában a korhatáros ijesztgetés, vagy a függetlenek gyakran öncélú gore-maratonjai között választhatunk, a Farkaséhség (Ravenous) azonban a klasszikus kalandfilmek erényeit bátor kísérletező kedvvel kombinálja, olyan sötét, tűpontos képet adva az ember-állat valódi természetéről, melynek befogadása a legedzettebb nézőt is próbára teszi. Nincs posztmodern játékosság, nincs mellébeszélés, a horror itt minden értelemben egyenesen a gyomorra hat.
1847-et írunk, dúl a Mexikói-Amerikai háború. John Boyd (Guy Pearce) egy ütközet során összeomlik: félelmében halottnak tetteti magát, önkívületbe kerül, majd társai oszladozó hullái alól félőrülten előkecmeregve egymaga elfoglalja az ellenség táborát. Felettesei tettét szívük szerint főbe lövéssel honorálnák (Boyd nyilván maga is erre az opcióra szavaz), ám a hadsereg jó hírének megőrzése érdekében inkább előléptetik, és, hogy ne legyen túlságosan szem előtt, az isten háta mögötti Fort Spencer erődbe vezénylik. A helyszín tökéletes terepnek tűnik a tétlen vegetálásra, a nyugalmat azonban hamarosan az átfagyott, a halál torkából menekülő Colquoun (Robert Carlyle) érkezése zavarja meg. Az idegen elmondása szerint egy barlangban rekedt, megtébolyodott, a kannibalizmus bűnébe esett társait hagyta hátra a túlélés reményében. Az erőd személyzete felkerekedik, hogy az esetleges túlélők nyomára bukkanjanak, a barlangban azonban olyan borzalmakkal kell szembesülniük, melyekre egyikük sem számíthatott.
A kannibalizmus a civilizáltság legvégső határa, olyan krízispont, melynek átlépése visszavonhatatlan következményeket von maga után. Nem kimagyarázható, nincs rá mentség, ha egyszer megtetted, lemoshatatlan nyomokat hagy humanitásod köntösén. Mi történik, ha túlélésed érdekében nem marad más választásod? Mit árul el rólad, ha a holnap reményében ráfanyalodsz? És mi van akkor, ha kiderül, hogy kurvára élvezed?
A Farkaséhség elsősorban feszült, impresszív akciófilm, a sodró lendületű cselekmény kibontása közben azonban a fentiekhez hasonló súlyos, húsba vágó filozófiai és morális kérdések felvetésére, majd nem éppen hízelgő, illúziómentes megválaszolásukra is marad ideje. A szituáció alapvetően gyilkos erejét kiváló dramaturgiai csavarokkal teszi teljessé, ellenállhatatlan dinamikával dolgozik nézője folyamatos meghökkentésén. Hőstípusokat látványosan nem szerepeltet (az erőd személyzetében állandóan részeg szeszkazánt, erőszakfüggő agresszort, bolond istenhívőt és indián gyógyfüvekkel kísérletező kábszeres közlegényt egyaránt találunk), ebben a világban a legtöbb, ami elvárható, hogy ember maradsz. A végletekig ragaszkodhatsz erkölcsödhöz és elveidhez, a pokoli valóság téged is beszennyez, a határ átlépése számodra sem elkerülhető. Annyiban különbözöl az emberi szörnyetegektől, hogy kizárólag a létfenntartás érdekében vétkezel, nem hagyod, hogy a hús csábítása eluralkodjon feletted. A legfélelmetesebb, legtaszítóbb vetülete a kannibalizmusnak, hogy nem vírus, nem fertőzés útján terjed: ott lappang mindannyiunkban, csak körülményeinknek köszönhető, ha nem tör felszínre.
A film a teljes elembertelenedés stációit a témát megillető vérmennyiség alkalmazásával jeleníti meg, Antonia Bird rendezőnő kompromisszummentessége mind a fizikai, mind a pszichológiai terror brutalitásában megnyilvánul. A helyszínek sivár, istentől elhagyott hangulatot árasztanak, a díszletek, a színészi munka és a fényképezés egyaránt csúcsminőséget képviselnek, mégis a zenehasználat az, ami a Farkaséhséget semmi mással össze nem téveszthető, felejthetetlen gyöngyszemmé teszi. A Michael Nyman (Gattaca) és a Blur, illetve a Gorillaz zenei agyaként működő Damon Albarn által közösen komponált muzsika élettel teli, lüktető, szerves részévé válik a történéseknek, melankolikusságával és szomorú iróniájával új jelentéseket kölcsönöz a letaglózó erejű képeknek.
A tiltott gyümölcs utáni iszonyú vágy ott bujkál, ahová a lelkünket képzeljük: bennünk. Ha egyszer megízleltük, többé nem mondhatunk le róla.
Jó étvágyat.