Ritka, hogy egy író fejlődését olyan pontosan nyomon lehessen követni egyetlen címen, mint Mike Mignola esetében. A legtöbben több minin és sorozaton, több karakteren, sőt, akár több stíluson esnek át, mire elérnek karrierjük csúcspontjára, de ő kivétel. Nem mintha a Hellboy-képregényeken kívül nem lett volna más említésre érdemes munkája (elég csak az Eisner-díjas Amazing Screw-On Headre vagy a Baltimore-ra gondolni), de tény, hogy bármivel is áll elő, élete főműve mindig a vörös pokolfajzat marad, akinek mitológiáját most már éppen 20 éve építgeti. Eleinte (Seed of Destruction) még John Byrne-ra bízta az írói teendőket, aztán első saját próbálkozásában (The Wolves of Saint August) nehezen találta az arányt a dialógusok és az akció között, és amikor belejött a történetmesélés fortélyaiba, még mindig más sztorikra (folklórra, legendákra) támaszkodott. Majd jött a The Right Hand of Doom, amiben gyönyörű visszafogottsággal mélyítette el Hellboy karakterét, és a Conqueror Worm, ami írói potenciáljának kiteljesedését, és a széria máig egyik legnagyobb fordulópontját hozta.
A történet a második világháborúban kezdődik, amikor a nácik némi okkult hókuszpókusz után egy kapszulát lőnek ki az űrbe, annak ellenére, hogy a rejtélyes Lobster Johnson (azóta maga is saját sorozatban hasít) megkísérli útjukat állni. 61 évvel később a B.P.R.D.-nál feltűnik pár embernek, hogy az akkor fellőtt kapszula épp visszatérni készül a Földre, méghozzá pont annak a kastélynak a tetejére, amiből kilőtték. Jól el is küldik a helyszínre Hellboyt, és a csapathoz időközben csatlakozott Rogert (a homunculus a Wake the Devilből, aminek ez a kötet így a folytatásaként is felfogható), hogy ugyan nézzenek már körül, mielőtt a kapszula megérkezik, és esetleg valami nyálas, ocsmány és rosszkedvű mászik ki belőle.
A Conqueror Worm már nem a folklórból merít, hanem egy saját, eredeti sztorival áll elő – ami persze nem jelenti azt, hogy nem hemzseg az utalásoktól és a főhajtásoktól. Mignola már a címet is Edgar Allen Poe egyik verséből vette, amelynek lényege, hogy az élet felfoghatatlan sötétséggel van tele, és az ember pusztán nagyobb hatalmak bábjaként botorkál benne, mielőtt eléri az elkerülhetetlen vég. Ugye milyen szépen belesimul ez H. P. Lovecraft későbbi Cthulhu-mítoszába (nem csoda, Lovecraftre komoly hatást gyakoroltak Poe művei), és ebből következően Mignola abból merítő világába? Vegyük még hozzá ehhez a szokásos, természetfelettivel machináló náci rohadékokat, a ponyvahőst, aki mintha csak a ’30-40-es évekből (mondjuk egy The Shadow képregényből vagy rádiójátékból) lépett volna elő, egy mágiával és ősi tudománnyal teremtett, mesterséges lényt, és persze magukat a lovecrafti rémeket – és már meg is kaptuk a Conqueror Wormot, Mignola addigi legérettebb Hellboy-képregényét.
Nagyjából ez az első olyan sztori a sorozatban, amit bajos megérteni az előzmények ismerete nélkül. Egy rakás, a Hellboy mitológiában már ismert karakter bukkan fel, Rogertől Herman Von Klempten át az árnyékokban ólálkodó Raszputyinig, és mindnyájuk múltjának jelentősége van. És persze ott van maga Hellboyt, aki a The Right Hand of Doom óta enyhén szomorkás, „ez van, baszki” sztoicizmussal cipeli vállán az egész világ súlyát. Hiszen egy ördög ő, aki a Gonosz ellen harcol, ám közben ennek a Gonosznak köszönheti létezését, és ez a Gonosz bizony kurvára el is várná a hálát – így lesz a karakter szimpatikusabb, mint valaha.
Persze, démonkülseje ellenére Hellboy eleve a legemberibb karakter a történetben. A Conqueror Worm a korábbiaknál is nagyobb kontrasztba állítja a főhőst, és azokat, akik körülveszik: szinte mindenki vagy a másik oldalt szolgálja, vagy megbízhatatlan, kétszínű és bizalmatlan – az utolsó csepp a pohárban az, hogy a B.P.R.D. főnöke egy bombát helyez Rogerbe, mondván, jófej, meg minden, de hát azért biztos, ami biztos, hisz mégsem ember a kis szarházi. És természetesen pont az aranyszívű Roger az, akiben Hellboy képes valamiféle rokonlelket látni. A Conqueror Wormból így egyfajta drámai karaktertanulmánnyá válik, amin keresztül Mignola elvezeti hősét a sorozat említett fordulópontjához.
Van persze bunyó is, de érezhetően háttérbe szorul a korábbi történetekhez képest – Hellboynak például itt mindössze két (egyébként marha vicces és dinamikus) panelba kerül elkenni Von Klempt gorillaszörnyének (!), a Kriegsaffénak a száját (egy ilyen csörte bármelyik korábbi miniben oldalakba került), és a fináléban is emberséggel és ésszel győzedelmeskedik az ököl helyett. És ha már finálé: a „győztes féreg” érkezése és elszabadulása briliáns jelenet. Mignola kőkemény apokalipszis-hangulatot teremt (kis sneak peak a B.P.R.D.-sorozat későbbi, őrületes grandiózusságához), és hiába tudjuk jól, hogy a nyálkás ocsmányság darabjai végül úgyis a sziklákon kenődnek majd szét, a főszereplők (illetve egy panelen egy egész város) fölé emelkedő óriásszörny látványától így is a hideg futkos az ember hátán.
És ebben nem kis szerepük van a rajzoknak. Itt ugyebár egy rettenetes, lovecrafti ősrémről van szó, amivel kapcsolatban evidens, hogy annál félelmetesebb, minél kevesebbet értünk, látunk belőle és olvasunk róla. Ezt persze prózában könnyebb összehozni, mint képregényben, Mignolának mégis sikerül, ami óriási művészi bravúr. Úgy mutatja meg totálban a férget, hogy közben mégsem látszik igazán – és még csak nem is azért, mert egyszerű, sablonos árnyékokkal takargatja, nem, a fényekkel és a szokásosan lenyűgöző munkát végző Dave Stewartnak köszönhetően, a színekkel játszik: sárgás fényáradatban „rejti el” a szörnyet. Megkockáztatom, hogy Mignola történetmesélő ereje a Conqueror Wormra érett be igazán. Beletelt egy kis időbe, de azóta se sokan értek a nyomába.