Végtelenbe kígyózó választóvonal. Dübörgő kerekek alatt sistergő beton. Határtalan égbolt. Fehéren izzó csontok a homokban. Felpörgő motor zaja. Sűrű benzingőz. Ördögszekerek. Apokalipszis mindig. A szabadság mámora vagy a paranoia vérfagyasztó kiteljesedése: sosem tudhatod, mi vár rád az úton. Öveket bekapcsolni: szigorúan szubjektív válogatáson alapuló sorozatunkban igyekszünk összeszedni nektek mindent, ami elől nem érdemes kitérnetek, ha a geekség országútján száguldoztok: Geektrip!
Mikor matchbox-nyűvő kiskölyökként először találkoztam a Konvoj laza banditáival, még fogalmam sem volt Sam Peckinpah zseniális életművéről, a vadnyugati hősképet újradefiniáló westernjeiről, csak annyit tudtam, hogy ez az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam. Bár nyilván nem mérhető a klasszikus munkákhoz, forgatásának problémás körülményei köztudottak (a szisztematikus önpusztításban elmerülő Peckinpah helyett egyes jeleneteit James Coburn dirigálta le), mégis magán viseli a markáns rendezői jegyeket, ráadásul vicces, látványos, végtelenül cool és igen, a mai napig az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam.
Főszereplőnk Martin "Gumikacsa" Penwald (Kris Kristofferson) - becenevéről próbáljatok ne a fürdőkádban töltött önfeledt percekre asszociálni, talán helyesebb lenne az "Abroncskacsa" elnevezés, bár tény, hogy magyarul ez sem hangzik kevésbé hülyén, a lényeg: a névnek a sztori szempontjából abszolút van értelme - nem vágyik sokra: járja az utakat, jókat kajál, piál, gyönyörű nőkkel szeretkezik. Világrendje hiánytalanul kialakult, egyszerű és teljes, azt azonban nem tűrheti, ha ok nélkül baszogatják. Márpedig Lyle Wallace seriffnek (Ernest Borgnine) ez a feltett szándéka: egy régi sérelmét megtorolni kívánva nem nyugszik, míg verekedést nem provokál Gumikacsa törzshelyén, hogy aztán a szövetségi hatóságokat is bevonva hajtóvadászatot indíthasson hősünk és társai ellen. Az öntörvényű kamionosok menekülése a híradóstáboknak köszönhetően hamarosan széles médianyilvánosságot kap, az emberek forradalomárokként ünneplik a sofőröket, Gumikacsa pedig népi ikonná válik, holott ő csak azt akarta, hogy végre békén hagyják.
Mint a sztori leírásából is kikövetkeztethető, a film igen közeli rokonságot mutat a lehengerlő Vanishing Pointtal, ám míg abban a Barry Newman által alakított Kowalski önként vállalt elszigeteltségben, magányosan, elfojthatatlan dühtől fűtve néz szembe a hatóságokkal, Gumikacsa a kezdetektől maga mellett tudhatja társait, akik soha, semmilyen körülmények között nem hagyják egyedül, segítik, nem csak szimpátiájukat fejezik ki iránta, de aktív részt vállalnak menekülésében. Bár Gumikacsa magasról tesz a Messiás szerepre ("Nem engem követnek, csak én megyek elöl"), elfogadja a támogatást, sőt, a konvoj törvényen kívüli közösségként, kerekeken guruló családként funkcionál. Míg Kowalski kocsija ki van szolgáltatva az őt ért atrocitásoknak, a konvoj kamionjai dinoszauruszokként dübörögnek keresztül az akadályokon, házfalakat zúznak és rendőrautókat préselnek, vagy blokádokat bontanak, ha éppen úgy adódik.
A társadalomkritikus mondanivaló itt nem csak a képeken keresztül sejlik át, de konkrétan el is hangzik a konvoj tagjaival lezavart rövid riportokban: szóba kerül a fekete vietnami veterán felháborodása hazájának közönye iránt, a növekvő gáz-és benzinárak és a Watergate-botrány is - ezeknél azonban jóval szofisztikáltabb üzenetet hordoz a kíváncsiskodó riporter arcába tolt szőrös férfisegg. A nézők örömmel ölelték keblükre a filmet (ez lett Peckinpah legnagyobb bevételt generáló műve), annak ellenére, hogy a Konvoj korántsem a tömegek felszabadítása mellett érvel: mikor egy hataloméhes politikus meglátja a szedett-vedett bagázsban a potenciális szavazóbázist, vigyorogva, átlátszó ígéreteket szajkózva ereszkedik le közéjük, ők pedig gondolkodás nélkül, lelkes, bamba birkákként tapsolnak neki. A legtisztább szándék is önmaga ellen fordul, ha szélesebb rétegek próbálják kisajátítani, a forradalom is üres jelszóvá silányul, mikor csak azért állsz mellé, mert nincs más ötleted. A szabadság személyes ügy, olyasvalami, amit csak egyedül harcolhatsz ki magadnak, ha valaki mást kell követned, hogy önállóságot hazudj, rossz úton jársz.
Bár a karavánt ekhós szekerek helyett kamionok alkotják, a Konvoj ízig-vérig westernfilm, egyfajta pozitív hangvételű A vad banda. A párhuzamok a vadnyugati antihősökkel számosak, kezdve az egymást bandita-neveken szólító sofőrök minden mást felülíró bajtársiasságától a törvények módszeres figyelmen kívül hagyásán át a hatóságok gerinctelenségén keresztül a fináléban egymás mellé, a városba induló pisztolyforgatókat idéző képbe rendeződő kamionokig: a díszletek változtak, a lényeg nem nagyon. A seriff jelvényt viselő gazember, fogalma sincs az élet valódi értékeiről és élvezeteiről, kisstílű, töketlen vesztes, akit a sofőrök szánakozással vegyes megvetéssel figyelnek. Lyle egyetlen mozgatórugója a mások feletti hatalom gyakorlásának kényszere, nem tudja elviselni a zabolázatlan szabadság látványát, a tisztességes vetélkedés helyett csak a túlerőben bízhat. A sofőrök vele ellentétben rendelkeznek erkölcsi tartással, tudják, mi a becsület, a tisztesség, hitük csak a társadalmi berendezkedéssel, a törvény betűjével összeegyeztethetetlen. A feszültség egyre fokozódik, a tétek növekednek, a finálé azonban kétarcúra sikerül: magában hordozza egy katartikus végkifejlet lehetőségét, de a forgatókönyv csavar rajta egyet, és végül a rendezőtől szokatlan irányba fut ki. Lehet nem szeretni ezt a lezárást (sokan vannak ezzel így), én mégis úgy érzem, beilleszthető Peckinpah világába. Ez egy ilyen kor, itt ilyen finálé dukál, ráadásul a direktor az egész film hangulatát, szellemiségét aláásná egy önismétlő befejezéssel.
A kocsmai verekedés, az autós üldözések és a karambolok vértelenek, de elsőrangúan kivitelezettek, a roncsolt fém sikolyai fülsértők, a tömegek érzékelhetők, az összecsapások lényegesen átélhetőbbek és élményszerűbbek, mint egy fizikai képtelenségekkel zsúfolt CGI-hajsza esetében. Chip Davis aláfestőzenéje ízlésesen keveri a western-hangulatot a modern megoldásokkal, feszültségteremtő és lelkesítő, vigyorgásra késztető momentumokkal egyaránt szolgál. A humor végigkíséri a filmet, megléte ugyanolyan fontos jellemvonásként kerül bemutatásra, mint a becsület, vagy a tisztesség, még Lyle karaktere is akkor válik némiképp (na nem nagyon) szimpatikussá, mikor végre képes röhögni az életén.
Mert itt van a lényeg: röhögj, kajálj, szeretkezz nagyokat, élj, és élvezd, amíg elveid meghazudtolása nélkül teheted. Ja, és ha lehet, mindig maradj a konvoj elején. Vagy legalább az élmezőnyében.