Néha abszolút meg tudom érteni Hollywoodot. De tényleg: mindenkinek sír a szája (és ez alól mi sem vagyunk kivételek), hogy leszarják az eredeti ötleteket, hogy csak a brandekkel foglalkoznak, hogy nem mernek kockáztatni, hogy szinte már minden csak a szuperhősökről, az óriásrobotokról meg az egyéb cool, vagy legalábbis annak gondolt koncepciókról szól, és különben is, rég nem művészetben utaznak, hanem fröccsentett árucikkek tömegtermelésében. Erre megcsinálnak egy Transzcendenst, mondván, hogy tessék, ilyet is tudunk (ez mondjuk épp csak félig hollywoodi, de pszt, ne rontsd el a fasza bevezetőmet). Azaz: egy újonc forgatókönyvíró eredeti sci-fi ötlete (nem képregényen, nem YA-könyvön és nem is kibaszott Hasbro-játékon alapul) és egy Oscar-nyertes operatőr rendezői debütálása a stúdiófőnökök két lábon járó erogén zónája, Christopher Nolan produceri felügyelete alatt, Johnny Deppel, Morgan Freemannel, Cillian Murphyvel (meg úgy mindenkivel, akinek a száma benne volt a castingos mobiljában), és 100 millió dollárral (bár ez manapság már nem sok). És rossz lesz. De nem ám csak úgy simán nemjó, hanem annyira rossz, hogy a fal meg a Sucker Punch adja a másikat. Transformers 5? Pókember 24? Bring it on, máderfákersz!
Ismered az érzést, amikor elkezdesz nézni egy filmet, és még le se ment az első jelenet, még ki se írták a címet, de máris sejted, hogy kegyetlenül hosszú két órának nézel elébe? Igen? És azt az érzést ismered, amikor ez a balsejtelem eloszlik, és átadja a helyét egy remekmű élvezetének? Hát, én sem. Amikor a Transzcendens (kezdjük ezzel: röhejesen felesleges) keretes szerkezetéből megtudjuk, hogy az internet az egész világon megdöglött (a legtöbb helyen áram sincs), és ezt azzal illusztrálják, hogy egy lerobbant ház lakója egy immár használhatatlan laptoppal támasztja ki az ajtaját, elkezdődik az utazásunk a dilettantizmus és a didaktikusság egy olyan sötét bugyrába, amiben még Zack Snyder is kétségbeesne. Szerencsére ennyi kifinomult vizuális utalást elégnek ítéltek a bevezetőre az alkotók, ezért nem kell végignéznünk, hogy egérpadokat poháralátétnek, meghajtókat papírnehezéknek, videókártyákat meg könyvtámasznak használnak. Úgyis lesz még részünk épp elég marhaságban.
A sztori szerint egyébként Depp egy mesterséges intelligencia kialakításán dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák ölnek meg – de mielőtt beadná a kulcsot, felesége, Rebecca Hall egy forradalmi módszerrel feltölti a tudatát egy számítógépre, és miután onnan kiszabadul az internetre, már megállíthatatlan. Pro-humán Skynetként kezd dolgozni az emberi civilizáció (szerinte) szép új világán, csak hát ezt ugye nem mindenki nézi jó szemmel. Egy idő után már saját felesége sem. A történet egy csomó lehetőséget rejt magában, és látszik a végeredményen, hogy ezt tudták az alkotók is – csak kezdeni nem tudtak vele semmit.
Felmerülnek érdekes kérdések (tényleg maga Depp karaktere váltott analógról digitálisra, vagy csak egy program használja a feltöltött emlékeit?), és a nyilvánvaló sci-fi aspektusok mellett az egésznek egy szerelmi dráma hivatott emocionális súlyt adni, csakhogy sokkolóan nyögvenyelős, száraz és élettelen minden. A karakterek annyira sincsenek kidolgozva, mint egy Bay-látványpornóban, a cselekmény döbbenetes logikai bukfencek, értelmetlenségek és vadbaromságok mentén botladozik előre, a technológia vs. ember témája pedig gyalázatos naivitással jelenik meg. Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló, bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és az érzelmi állapotát. Ezen a forgatókönyvírói készségszinten csak kézamputálással lehet javítani.
Wally Pfister gyalázatos rendező. Jelenetei elkapkodottak, stílustalanok, és kész botrány, hogy Oscar-díjas operatőr létére olyan ötlettelen, dögunalmas képi világot böfög ki, amit egy első évben kibukott filmszakos hallgató is szégyellne. Deppről összesen annyi pozitívum mondható el, hogy legalább nem Jack Sparrow manírjait hozza (ellenben már akkor is halottnak tűnik, amikor még él), Freeman és Murphy tanácstalanul téblábolnak nettó tökfelesleges szerepükben, és mindent, de tényleg mindent, az ötletektől kezdve a kivitelezésig elborít a totális ostobaság. Az összehasonlítás a korábban példaként hozott Sucker Punch-csal csak elsőre tűnik túlzónak: mert igaz, hogy a Transzcendens nem egy röhejesen exploitív, nedves férfigeekálom lengén öltözött, óriásszamurájokat aprító tinilányokkal – viszont az intelligenciaszintje és a kifinomultsága alapján mégis totál ugyanaz a szánalomkategória.