Ha valaki még egész valószerűtlen módon nem látott, vagy olvasott volna horrort, ne ezzel kezdje. Nem azért, mert nem jó, nem is azért, mert különösebben acélos idegrendszert kívánna, hanem azért, mert Az őrület torkában megfelelő háttérműveltség hiányában egyszerűen értelmezhetetlen, és talán élvezhetetlen is. John Carpenter ugyanis a tematikusan csak maximum lazán összefüggő, de azért közös motívumokban nem szűkölködő Apokalipszis-trilógiája zárófejezetében egy olyan, magát a tényleges sztorit másodlagosan kezelő meta-őrülettel csapja pofán az egyszeri nézőt, hogy Lovecraft, King, Barker, meg úgy általában a huszadik századi horrorfikció adja a másikat. Öveket becsatolni, irány New England, azon belül is Hobb's End (avagy Innsmouth, Castle Rock, vagy felőlem Dunwich) csupán feltételesen fiktív kisvárosa, az odaúton meg a legszebb rémhistóriákat felelevenítő szellemvasút!
John Trent (Sam Neill), a velejéig dörzsölt és cinikus, egyúttal borzasztóan elfásult biztosítási nyomozó sajátos megbízást kap: a beszédes nevű Arcane könyvkiadó kámforrá vált üdvöskéjét, Sutter Cane (nyilvánvalóan Stephen Kingről, egyébként Carpenter egyik legjobb haverjáról mintázott, csak a film világán belül még nála is népszerűbb) horrorírót kéne felkutatnia, aki legújabb regénye beadása előtt tűnt el, mint közmondásos szürke csacsi a ködben. Hiába Cane finoman begolyózott ex-menedzserének baltás támadása, hiába a szóbeszéd, miszerint az író műveit olvasók körében gyanúsan magas a pszichopátiára való hajlam, hősünk egy könyvborítókból kissé hiteltelenül, ámde látványosan összeollózott térkép nyomán, a könyvkiadó csinos szerkesztőnőjének társaságában és elméje épségéről maradéktalanul meggyőződve megindul a szigorúan képzeletbeli Hobb's End városkája felé.
Ami sajnos mégsem annyira szigorúan képzeletbeli. A kisváros rémálomba illő határát főszereplőnkkel együtt átlépve aztán mi is bekerülünk az irracionalitás és az elidegenedettség azon köreibe, ahol a félelem, a rémlátomás, a pőre téboly, és a fikció már elválaszthatatlanok a valóságtól, a józansághoz való görcsös ragaszkodás pedig csak a még gyorsabb megőrülést szavatolja. Bár a film korántsem bánik olyan nagyvonalúan a praktikus trükkökkel, mint ahogy anno A dolog tette, sőt, eleinte direkte komótosan, visszafogottan építkezik, az utolsó félórában azért csak elszabadul a szó szerinti pokol. Protagonistánk, Trent, hiába próbál egészen a legvégső fejleményekig ragaszkodni saját, biztonságosnak hitt világképéhez, a végére (mondanám, hogy SPOILER, ha az eleve az elmegyógyintézetben indító, keretes elbeszélés nem lőné már le a legelején a kimenetelt) maga is gumicellába zárt, méltatlankodó eszelősként végzi. Carpenter egyik legintelligensebb és legöntudatosabb filmje ez, ugyanakkor talán a legnehezebben befogadhatója is - nem is értem, hogy bírt alig négy évvel később olyan rossz értelemben ijesztő borzalmat elkövetni, mint amilyen a Vámpírok volt.
Az őrület torkábant szokás a Lovecraftet nyíltan a főbb hatásai között emlegető rendező (kimondatlanul már a A dolog is elég sokat köszönhetett Új-Anglia legelbaszottabb bárdjának) legtisztább hommage-aként számon tartani, ami annyiból persze stimmel, hogy Sutter Cane regénycímei és felolvasott idézetei magától a Főnöktől származnak, a központi kisváros nem picit hajaz Innsmouthra, meg akad egy Mrs. Pickman nevű karakter is. Ugyanakkor a nagy előd kozmikus rettenete csak halványan és érintőlegesen része a filmnek, sokkal fontosabb, és központibb motívum a képzelet betüremkedése a hétköznapi világba, meg a túlvilági katakombákban megszállottan gépelő, a valóságot manipuláló író, amivel máris közelebb járunk a King-féle Halálos árnyékhoz, mint bármilyen időn túli, csápos iszonyatokhoz. Vagyis nem, ez az egyértelmű kikacsintások ellenére sem Lovecraft-mozi, sokkalta inkább Carpenter kedvenceinek panoptikuma, egyúttal elegáns odabiccentés a modern horrornak.
Talán nem véletlen az sem, hogy jó másfél évtizeddel később a film baltás mumusaira emlékeztető ellenségek elől menekülhettünk a Stephen Kinget nyíltan idéző Alan Wake videojátékban (amiben persze megint egy horroríró testet öltött képzeletvilága jelenti a fenyegetést). Ráadásul a negyedik falat gyakran lebontó kommentárhoz méltóan a film a humornak sincs híján: az egyértelmű poénok mellett ("I'm not insane!" - "Me neither!", vagy "Not The Carpenters, too!"), a főszereplő alapjáratú, kényszeredett cinizmusa és a természetfölötti világ közötti feszültség eleve komikus, a befejezés popcornzabálós, a valóságot szemberöhögő képeiről nem is beszélve. Francokat, az egész egy jóízű műfaji viccelődés, úgy, ahogy van. Mondom, a kútfő ismeretének hiányában a film elég csúf katyvasznak tűnhet, főleg, hogy rendezőnk még minimálisan sem törekszik a közérthetőségre. Helyette szürreális, látszólag légből kapott képekkel bombázza főszereplőjét és nézőjét egyaránt, és ha nem vágod zsigerből mondjuk A Kukorica Gyermekeit, az Óment, vagy sosem hallottál még Tindalos kutyáiról, akkor bizony elvesztél. Ha van nagyobb hibája az Őrület torkábannak, akkor ez az exkluzivitás és klubjelleg az.
Elég gyakran találkozni olyan véleményekkel, miszerint Carpenternek kétfajta filmje van: nagyon jó, meg nagyon szar. Még ha magam nem is fogalmaznék ilyen sarkosan, az Őrület torkában egyértelműen a Szaki jobban sikerültjei közé tartozik. Messze nem könnyen emészthető, de okos, átgondolt, vicces, itt-ott még edzett nézőknek is félelmetes, de legalábbis szemöldökfelvonósan groteszk. Üdítően szellemes horror magáról a horrorról, ilyet meg csak keveset találni.