Eddigi munkássága alapján nem J. C. Chandor fog A Gyűrűk Urához riméket dirigálni. Első blikkre totálisan különböző filmjei (Krízispont, Minden odavan) elképesztően zárt és kompakt kamaradarabok, könnyen definiálható, homogén játéktérrel, maroknyi vagy mindösszesen egy szál karakterrel, és ebből kifolyólag egészen minimális számú - vagy mindössze egyetlen - perspektívával. A két film jó példa arra, hogy a szemszögek redukálása mikor találó, szuggesztív és vitán felül praktikus koncepció, és mikor: nem.
Az uralkodó közbeszéd, és az azt mindig helyes mederbe terelő társadalomtudományok szóhasználatát figyelembe véve mellesleg nem is különböznek annyira Chandor filmjei. A tőzsde, az értékpapírok piaca, meg úgy maga a Gazdaság sokszor válik hasonlatossá természeti törvények, természeti erők játszóterévé, ahol a hullámhegyek és hullámvölgyek ritmikájából kirajzolódó árfolyamok magukban hordozzák a mindent elsöprő áradat lehetőségét. Borúlátni menő, utólag meg aztán mindenki okos. 2008 tavaszán az IMF-ből azóta jól ismert, akkori francia gazdasági- és pénzügyminiszter, Christine Lagarde egy G7-es mítingen jellemezte úgy a helyzetet és a pénzügyi szektor tengerentúli döntnökeinek hozzáállását, hogy „olyan, mintha csak néznénk, ahogy jön egy hatalmas szökőár, ti meg közben arról vitatkoztok, hogy milyen fürdőruhát vegyünk fel.”
A Krízispont a tényfeltárás dokumentarista szándékával, kimondva-kimondatlanul a Lehman Brothers üvegcirkálójába fészkeli be magát, 2008 szeptemberében, ahol pár releváns figura szemén keresztül láttatja a Hullám felbukkanását. A radarról rosszul olvasták le a hurrikán méretét, sebességét, haladási irányát. A mentőcsónak nagyon kevés, és azokat is jobb lenne a pánik, a „többiek” informálása előtt vízre tenni. Az egyik középkategóriás bróker, aki a harmadlagosan származtatott papírok értékesítésével évi dollármilliós jövedelem után kénytelen adózni, Petőfi Sándor hajózástechnikai intelmeit továbbgondolva elmagyarázza ifjabb kollégájának a céges Aston Martinban, hogy ez bizony a Népek tengere, mert mindenki mohó volt és olyasmire vett fel hitelt, amire nem volt pénze.
Valószínűleg nincs ennél elegánsabb és álságosabb módja annak, hogy elkenjük a szart húszmillió seggbekúrt ember szája szélén, de a Krízispont akkor is egy képmutató és legalábbis megtévesztő film volna, ha a monetarista demagógiát, az elszámolt képletet és az igazgatósági fejhullást elhagyva csak és kizárólag a kormánykereket sztoikusan pörgető, szürreálisan immorális elnök felől mutatná az eseményeket. A figurák, terek, díszletek ilyetén korlátozása jópofa ötlet lehet, ha például paródiában gondolkozunk (lásd A Wall Street farkasa), ahol a társadalmilag kártékony dekadenciát kúlnak ábrázolva még a nézői szimpátia is kicsikarható egy ideig (mondjuk másfél óráig, legfeljebb), ám globálmorális dokumentarizmus esetében ildomos volna egy snittet engedni a kárvallottaknak. Mert ez a történet NEM TUD NEM RÓLUK szólni.
A vitorlásán egyedül hánykolódó Névtelen Vénember (Robert Redford) szuperszubjektív monodrámája pont ezért hiteles. A Minden odavan a legkevésbé sem részrehajló, mindenkit ugyanúgy érint, az utolsó legatyásodott rednecket és a befektetési bank vezérigazgatóját. Azt az elkerülhetetlen könyveléstechnikai mozzanatot jeleníti meg, amikor az embert végleg leírják, és ez tudatosul benne, amikor már nem egy és még nem nulla. Ez a történet mindünké, intim és egyetemes: a halállal való szembenézés története.
A bensőségesség egyik letéteményese a fényképezés, amely kapcsán nehéz nem dicsérni a Krízispont konferenciatermeiben és irodáiban tökéletesen észrevétlenül munkálkodó Frank DeMarco és A Karib-tenger kalózainak monumentalizmusáért többek között felelős Peter Zuccarini koprodukcióját. Az igencsak dinamikus viharjelenetek kerülik a hatásvadászat legapróbb gesztusait; a szerényen szűkre plánozott film csak a legszükségesebb pillanatokban ad levegőt és teret nagytotálokban, hogy még véletlenül se feledkezzünk meg az abszolút gyámoltalanság egzisztenciális peremhelyzetéről – melyet a forgatókönyv már-már nevetséges iróniája teremt meg. A hajó oldalának ütközik egy kínai sportcipőkkel tömött konténer. Adidas? Adios? Nike? Neki? Mindegy. Érzelmi reakcióit, illetve azok hiányát látva mintha semmi se számítana. Redford alakítása, ami a szó számos értelmében adja a film lelkét, pont ettől a rezignáltságtól lesz a haláltánc allegorikus műfajának kivételesen erős darabja. Redford nem parázik, hogy milyen színű fürdőruhát vegyen fel. A sietség legkisebb jele nélkül szemléli az Ítélet telhetetlenül gomolygó fellegeit, majd magára önti a narancssárga mentőfelszerelést, és készül a legrosszabbra.
Az aggastyán tesz-vesz, foltozza a hajóját, rádiót bütyköl, kötelet hurkol a derekára, alámerül, tengervizet szivattyúz, ivóvizet csinál, jelzőrakétát lő a koromfekete éjbe, vár. Szó nélkül. Chandor mintha egyenesen vezekelne a Krízispont dagályosságáért, hamiskás vallomásosságáért, mintha valami ordas nagy hazugságot akarna jóvátenni két órányi profán, igaz csönddel. És ha nem is így van, mert minden bizonnyal nem így van, a konok kurafi narrálatlan szerencsétlenkedése, a szótlan gyakorlatiasság és az alattomos apátia farvizén valódi pátosz érkezik a végefőcímhez.
A közelmúltban több film is témájává tette a – hol elkerülhetőnek, hol elkerülhetetlennek tűnő – vég közeledtét, amit a – tág értelemben vett – természet öntörvényűsége keretez. A főhős egyoldalú kommunikációja az őt kísérő sirályokkal (Dermesztő mélység), a repetitív akciódramaturgia (Gravitáció) vagy a szolid nosztalgiával melegített közösségi dinamika (Fehér pokol) mind csak felhasználóbarát fogódzók egy szakadék szélén, melybe narratív alkotásnak nem szokása belenézni. Abban ugyanis nincs semmi. Pontosabban: a Semmi van benne.
Chandor relatív eszköztelenséggel invitál, pont oda. Ennél radikálisabb filmnyelvi lecsupaszítással Gus van Sant próbálkozott, az értelmetlen tarri stílusgyakorlatként méltatlanul lesajnált Gerryben. Matt Damon és Cassey Affleck ismeretlen okból és céllal kolbászoltak végkimerülésig a sivatagban, monoton menetelésük épp úgy szimbolikus, mint Redford kontextus nélküli hánykolódása, ám Chandor tengeri Danse macabre-ját nem csak bátor minimalizmusáért illeti tisztelet, hisz arra is tekintettel van, hogy azt a bizonyos metafizikai hiányt, a Semmit, mindenki vallási-világnézeti hovatartozása szerint értelmezhesse.