We all have our demons, hirdeti a Showtime nagy költségvetésű misztikus horror-sorozatának címmondata, bólogatok is serényen, mélyen egyetértve a szerzőkkel, tényleg vannak ezek a démonok, napi szinten kísértik az embert (engem például a hülye crossoverek démona gyötör, kiváltképpen viktoriánus díszkiadásban tartom nyomasztó társaságnak az ilyesféle természetfeletti lényeket). S ha már léteznek, mutassuk is meg őket íziben.
Minden porcikájában eredeti, fájó hiány pótlására hivatott sorozat debütált minap, hiszen mostanság olyannyira alulreprezentáltak a vámpírok és a változatos természetfeletti szörnyetegek, ahogy a boszorkányokat, a gótikus rémtörténeteket, és általában a viktoriánus korszakot is hanyagolja a tévés forgatókönyvírói szakma. Megint hazudtam, valamely oknál fogva és többé-kevésbé ebbe a halmazba sorolhatók a következők: Hemlock Grove, The Originals, Vampire Diaries, True Blood, Bitten, Dracula, Da Vinci’s Demons, Ripper Street, Supernatural, Sleepy Hollow, Salem, Witches of East End, és miután nem vagyok hardcore addikt, biztos kihagytam még vagy tízet-tizenöt címet.
A Penny Dreadful a fentiekhez hasonló high concept munka, same old shit in a brand new same old drag. A klasszikus ponyvairodalom közismert figuráit terelték össze egy kis hejehujázásra a századfordulós Londonban, amelynek köd lepte, patkányfalkák által járt, dögletesen halálszagú nyomornegyedeiben csak a gázlámpák pisla fényeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee, én kérek elnézést, elaludtam kicsinyt, rábóbiskoltam a billentyűzetre, de aki itt jár, úgyis tudja, hogy miről van szó, úgyhogy ugorjunk. Az invenció hiányát, mint rendesen, a kivitelezés profizmusa hivatott feledtetni a nézővel.
Látnivalót pedig bőséggel szolgáltat a stáb: neves színészek (Eva Green, Josh Hartnett, Timothy Dalton), komoly díszletezés és választékos kosztümök, kidolgozott analóg trükkök és tisztességes CGI, elegánsan szétszaturált fényképezés, minden adott a színvonalas dramaturgiai zűrzavarhoz. Merthogy a második epizód végére összeverődött, példamutatóan színes és népes brigád (vámpírok, Frankenstein-szörnyek [!!!], Dorian Gray, okkultista vámpírvadászok, spiritiszta médiumok, továbbisvanmondjammég?) narratív szempontból reménytelenül kézben tarthatatlan; evvel szemben simán társulhat még hozzájuk néhány vérfarkas, Edgar Allan Poe magándetektívként ténykedő törvénytelen gyermeke, a Lápi Rettenet, Habsburg-Lotaringiai Rudolf koronaherceg zaklatott lelkiállapotú kísértete, meg az anyai ükanyám terebélyes valaga.
Nyilván azért sorakoztatják fel a horrorenciklopédia ki kicsodáját, hogy boldogan integethessen a tévé előtt ülő paraszt (Ott van! Ő az! Látom!); mert arra, hogy a szanaszéjjel futó cselekményszálak és karakterek csakis a forgatókönyv setét labirintusában tévelygő írók számára szolgálnak bármikor elővehető zseblámpaként (aka. univerzális plot device), még gondolni sem merek naiv ártatlanságomban.
Beláthatatlanul káros állapot, hogy a nemzetközi szerzői jogi törvények szigorú korlátozásai már nem vonatkoznak a gótikus ponyva klasszikusaira, mert ha fizetni kellene a karakterek szerepeltetéséért, háromszor is meggondolnák az ilyesféle sületlen zagyvaságokat. Így azonban mindösszesen két okból mondható hasznosnak a Penny Dreadful: lendületből dönti le az utóbbi években példamutatóan magas színvonalon dolgozó Showtime tévedhetetlenségének mítoszát, illetve rámutat Alan Moore zseniális League of Extraordinary Gentlemenjének felülmúlhatatlan érdemeire.