Dr. Sick Fuck összes cikke

Együgyű Rick és a félcédulás haverek - Avagy az agyamra megy a The Walking Dead

Mosakodjatok már meg, ti szerencsétlenek! Hétköznapi hülyeségek az egyik legnépszerűbb kortárs sorozatban.

Sons of Anarchy: Utolsó évad - Pokol és purgatórium, megváltás és kárhozat

Hét évet töltött az út véres porában: a Sons of Anarchy végre találkozik Mr. Mayhemmel.

24: Live Another Day - Farewell, Jack Bauer

Kilenc évadnyi percszámlálás Jack Bauerrel: jó volt, de elég volt.

Penny Dreadful - Parasztvakítás horrorenciklopédiával

All-star viktoriánus horror: egyet fizet, sokat kap, csak az a baj, hogy mind selejtes.

Revenge of the vakparaszt zugfirkász

Rendszeresen felmerül a probléma, miszerint a producerek szemlátomást többet foglalkoznak az úgynevezett filmkritikusok reakcióival, mint magával a kritika tárgyát képező mozival. Ennek örömére szíveskednék lefirkálni néhány mondatot a magyar filmszakmáról, a szakma „kritikusokkal” való kapcsolatáról, általában a szaksajtó szerepéről. Előzékeny alkat vagyok, előre szólok: nyomokban vulgarizmust is tartalmazó provokáció zajlik, a bevezető alatt szájkosármentes botránycikket lel a T. Olvasó.

„Nincs mentség a tömeges hozzá nem értésre.”
(Diamanda Galás)

Van egy különös szokás lángok által ölelt, kikötésre képtelenül sodródó kompországunkban: a saját szerepét bizarr módon félreértelmező producer / rendező ádázul mutogat a kritikusokra, rázza az ujját veszettül, vehemensen szidalmazza azt a rühös bértollnokot, ha netalán csúnyát mer firkantani az ő csodálatos mozijáról. Ezen vélelmezés szerint a kritikus a nemzeti filmgyártás nemtelen ellensége: túlórában töri magát, hogy elriassza a nézőket a világszínvonalú magyar filmművészettől; fondorlatos módon téveszti meg a drága kis közönséget, csalja lépre a potenciális jegyvásárlót, aki a szakírók ármánykodásának köszönhetően sorra mulasztja el a kiválónál kiválóbb nagyjátékfilmek megtekintését. Ilyen ez a kritikus: alkatilag gonosz, pusztításra termett figura, rutinszerűen köpi szembe a magas színvonalú alkotói teljesítményt, és – amint az köztudott – még az emberevéstől sem riad vissza.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a fenti álláspont hangoztatása a paranoia félreismerhetetlen tünete, és legyünk őszinték saját relevanciánkat illetően: lófasz se olvas filmkritikát, vagy ha véletlenül mégis, akkor meg le sem szarja. Azoknak a nézőknek a száma, akik rendszeresen informálódnak, szemlézik a recenziókat, netalán megalapozott preferenciákkal rendelkeznek az adott sajtófelület karakterét és szakmai fedezetét illetően, elenyésző (ők volnának a tudatos nézők, ismerem mind a hármat). Egyetlen példa a kritika hatásfokára: a sajtó által földbe döngölt Coming Out simán hozta a 100 000+ nézőt. Lát valaki bármiféle korrelációt?
A másik félreértés ott mutatkozik, hogy az ily módon megszólított szakírók még csak nem is léteznek. Ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nincs olyan, hogy filmkritikus, és belátható időn belül nem is fog teremni ilyesféle állatfaj. Filmkritikusnak lenni professzionális tevékenység, aminek előfeltétele volna, hogy az adott személy ne btw-üzemmódban foglalkozzon filmekkel (miközben marketingstúdiót igazgat, kínai tornacipővel kereskedik, menedzserként dolgozik, doktorátust hajszol vagy grafikusként tolja a nemzetközi kapitalizmus szekerét); hanem ez a munkája. Megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, független véleményalkotó, amely konstellációnak elemi feltétele, hogy piaci alapon tevékenykedik, nem pedig mesésen változatos kuratóriumokban bölcselkedik naphosszat holmi állami szubvenciókból. Hány ilyet tetszenek ismerni?

Kétirányú ez az utca, akad egy másik oldala is a feldobott érmének. El tudják képzelni a kamera túloldaláról, hogy nekem, mint amatőr, de a nemzetközi filmvilág történéseit náluknál talán egy egészen kicsikét több figyelemmel követő „kritikusnak” mennyire gyötrelmes illedelmesen végignézni az általuk készített műalkotásokat? Nem? Segítek egy kicsit.
#1: Tíz éve volt éppen, hogy kikezdhetetlen derűlátásom okán eldöntöttem: az összes, a közelben vetített, tehát hozzáférhetőnek mondható magyar filmet megnézem az adott tárgyévben (emiatt utazni mégiscsak erős volna kicsit). Legalább tucatnyi filmre váltottam jegyet, és egyetlen egy volt közöttük, aminek láttam a végefőcímét, a többiről erősen leromlott kedélyállapotban, idő előtt menekültem el. Úgy éreztem magam a vetítőteremben, mintha egy különösen agresszív, stupid biztosítási ügynök süketelését kellene hallgatnom, csupa lekezelő és irreleváns hencegést, aminek egyetlen célja az én lehúzásom. Fizetőnézőként voltam hülyére véve, miközben a filmkészítők az elvárható technikai minimumot sem voltak képesek teljesíteni.
#2: Talán két éve esett meg, hogy Vágvölgyi B. András úrral tartottunk egy felettébb kiváló házibuliba, benne bírtunk ülni egy autóban, fel is merült a subject, amit nem igazán akartam felhozni, kerülendő a kellemetlenségeket: miként vélekedek az általa dirigált nagyjátékfilmről? Filmszerű film, simán meg lehet nézni – feleltem a baráti unszolásra. Más valószínűleg besértődött volna, de Vagesz jó arc, levette a dolgot, két konyak és egy kifogástalan burgundi pinot noir mellett átbeszéltük a témát. Ma sem tudnék másképpen nyilatkozni: a Kolorádó Kid fogyatékosságai mellett is filmszerű film. Mondhatnék még hat-nyolc ilyet, húsz év alatt ennyit tudott felmutatni a szakma; az ellenpéldaként megnevezhető mozgóképek címlistája (Szuperbojz, anyone?) némileg terjedelmesebb.

Természetesen nem zárnám ki azt a lehetőségét sem, hogy sikertelenül próbáltam meghaladni az eukarióták intellektuális színvonalát, de mindmáig nem sikerült ésszel felérnem, hogy miért kellene nekem nézőként komolyan vennem azokat a filmeseket, akik saját magukat sem veszik komolyan.
Hosszú évek óta, szűnni nem akaró kíváncsisággal ámulok rajta, hogy a magyar filmes mily lealacsonyítónak tartja, hogy mást ne mondjak, a tisztes ruházkodást. Emlékszik még rá valaki, milyen is volt az, amikor a Filmszemle legjobb nagyjátékfilmmel kitüntetett rendezője kisétált a díj átvételére egy olyan zenekaros pólóban, amit a legutolsó nyóckeres szipus punk sem ölt magára már vagy tizenöt éve? Egyetlen barát sem volt mellette, aki rászólt volna: baszkikám, te most díjat fogsz kapni, öltözd magad kameraképessé. Vagy amikor a filmes kuratórium elnöke már délutánra „atmoszférikus atomtakony” (©FCS) állapotra itókázta magát, és összefüggéstelenül motyogott a mikrofonba ugyanezen esemény megnyitóján? Mindez nem a büfében történt, de nem ám; hanem a kibaszott színpadon, alig pár tucat kamera előtt. (Persze az is lehetséges, hogy egy különösen komisz influenzavírus volt felelős a csodás mutatványért.) Mutatnék még valamit: íme az Isteni műszak stábja (ezt a filmet is a kritikusok tették tönkre, na persze), a látszat ellenére nem kutyasétáltatáshoz, hanem díszbemutatóhoz öltözve. Így adnak rangot a saját produkciójuknak. Pedagógiai szándékkal mellékeltem ellenpéldákat is, szemléltetendő a világ civilizáltabb felén követett szokásjogot.

Legvégül, de nem utolsósorban: hogy ne csak a fikaszivattyút üzemeltető, destruktív köcsögöt lássák bennem, felhívnám a figyelmet néhány működőképes konstrukcióra, mert nem muszáj újra feltalálni a kereket, ha már mások voltak oly kedvesek. Dél-Korea, Skandinávia, Kína, Thaiföld - mindannyian képesek voltak nulláról felépíteni markáns karakterrel rendelkező, látványosan működőképes, kommersz szinten is irdatlanul erős filmiparukat. Dél-Koreában az 1990-es évek közepén fektették le az alapokat, és az ezredfordulón már ott tartottak, hogy a hazai produkciók népszerűség terén kegyetlenül leverték a hollywoodi látványfilmeket. Ma a dél-koreai blockbusterek tízmilliós nézettséget érnek el (populáció: 50 millió fő), és a nyelvi és kulturális korlátok ellenére is komoly nemzetközi eredményeket képesek felmutatni. Senki ne mondja, hogy ez egy vállalhatatlan challenge. Csak el kellene végre felejteni azt a tévhitet, hogy az állami források toldozása-foldozása, meg az intézményi háttér folyamatos átszabása önmagában is garanciát ad a minőségre. Nem ad.
Hálás újságírói lelemény a keretes szerkezet, élnék is vele. Az 1960-as évek végén történt, hogy az ortodox jazzrajongók nekiláttak szidalmazni azon zenészeket, akik elektromos hangszerekre váltottak, mondván, hogy a villamos instrumentumok tönkreteszik az egyébiránt is lejtmenetben lévő műfajt. Az imígyen megszólított Miles Davis, kinek érdemeit reményeim szerint szükségtelen taglalni, csak annyit felelt erre a nyilvánvaló szamárságra: sem a basszusgitár, sem az elektromos zongora, sem más hangszer nem árthat a zenének – a jó zenét csakis a rossz zene képes tönkretenni.

Only Lovers Left Alive

Kevés kártékonyabb divatot kényszerült elszenvedni az egyetemes filmtörténelem, mint az a köpedelem vámpírfilm-szennyhullám, ami a mögöttünk álló évtizedben Alzheimer-kórral vetekedő hatékonysággal tarolta le a jegyvásárlók agyát. Dacára a megszámlálhatatlan nagyjátékfilmnek és sorozatnak, igen kevesen járultak hozzá a mitológiához, miközben elképesztő mértékben kiszipolyozták a subjectet, felélték a zsáner dramaturgiai és esztétikai tartalékait. A rebbenő pillákkal picsogó metroszexuális tinivámpírok, a szemérmetlenül idióta nosferatu-vérfarkas-tündér-levelibékaember-mutáns bolgárkertész crossoverek, a túldizájnolt neogótikus giccsek (oké, ebben legalább jó nők voltak) áradásában igen erősen kellett kapaszkodni a stabil, történelmileg kipróbált pontokba, fenntartandó az érdeklődés minimumát, ahelyett, hogy a stáblistától függetlenül hessegesse el az ember a legfrissebb próbálkozásokat, mondván: húzz innen a faszba, te tenyérbe mászó pofázmányú idegen, a keret megtelt, a haverfelvétel átmenetileg szünetel; egyébként is, ha már ennyire nyomulsz, tudd meg gyorsan: sosem voltál szimpatikus.

Tavaly Neil Jordan tett értelmes és átgondolt kísérletet  (Byzantium) egy eredeti koncepció demonstrálására, erényekben gazdag filmjét azonban alig mikroszkopikus érdeklődéssel fogadta a publikum, s félő, hogy a kiérdemesült zsenik dicstelen panoptikuma felé sodródó Jim Jarmusch új filmje sem fog különösebb viharokat kavarni; nem fog hangosabban csörögni miatta a kassza, ahogy a kritikai felületeken sem fog felizzani a szenvedély. Holott ez alkalommal kiváltképpen vitaképes munkáról, kellő intellektussal és markáns egyéniséggel rendelkező, megkockáztatom: nyilvánvaló hibái ellenére is szerethető filmről beszélünk.

Az Only Lovers Left Alive, amint azt a rendezőtől az utóbbi években megszokhattuk, teljesen máshová helyezi a fókuszt, mint a kommersz vámpírfilmek. Miután a hagyományos dramaturgiai szerkezet alkalmatlan Jarmusch szürrealista-misztikus vízióinak maradéktalan bemutatására, ismételten az expozíció válik hangsúlyos elemmé, a játékidő túlnyomó részét karakter- és környezetábrázolásra fordítja az alkotó (ld. Dead Man, Limits of Control), és bár friss munkája korántsem mentes a pózőrségtől, az összhatás mindenképpen elragadó.

Az Only Lovers… a kortárs normákat meghazudtoló módon nem a csillapíthatatlan vérszomj és az uralhatatlan ösztönök gyors sodrású cirkusza, hanem az évszázadokat megélt intellektusok drámája, az értelmi és esztétikai fejlődésre szemlátomást képtelen, saját zsenijeit semmibe vevő nyugati civilizáció jelen állapotának csendes, lenézően kivitelezett oldalba hugyozása. A Detroit peremén remeteként élő, ritka vintage gitárokat, analóg stúdióberendezéseket, Revox szalagos magnókat, 45-ös kislemezeket gyűjtő főszereplő (Tom Hiddleston) és örök szerelme, a bibliofil Eve (Tilda Swinton) évszázadok bölcsességével felvértezett, kifinomult ízlésű élőhalottak. A múló korok során tanultak meg különbséget tenni, értékelni a fontos dolgokat, felismerni a szépséget; ily módon megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy elegáns megvetéssel viszonyuljanak az úgynevezett korszerű emberekhez, és általában véve lemondó undorral szemléljék a 21. század művi őrületét. Szereplőink kerülik a feltűnést, öntörvényű, időtlen birodalmukban léteznek (Tom Hiddleston és Tilda Swinton közös jelenetei szívszorítóan mívesek és érzékiek): a rendező csodaszépen komponált képek és apró gesztusok halmozásával mutatja be kapcsolatuk zárt mivoltát, a szerelmesek egymásra utaltságát, egyetemes értékek iránti elkötelezettségüket, kétségbevonhatatlan bizalmukat és ragaszkodásukat.

Már csupán a fentiek miatt is jobb lett volna, ha a kamera nem hagyja el a házat (ami, hogy a kommentekben rögvest felbukkanó személyes elfogultság vádját idejekorán vállaljam, berendezésénél fogva szembeszökő mértékben hasonul saját bérleményemhez). Jarmusch akkor megy falnak, amikor fordulatot akar csempészni a cselekménymentes cselekménybe, és a finom intimitást sutba dobva, minden felvezetés nélkül explicit ábrázolásra vált: a végső felvonásban hangos robajjal siklik ki a mozi, a lezárás pedig hiteltelen és irritálóan művi. Olyan érzés, mintha egy jó ízléssel, ihletetten fújó altszaxofonos hibátlanul eljátszaná az It’s About Time című jazz standardet, majd a végén az önkifejezés dolgában mértéket nem ismerő zongorista egy oda nem illő, atonális akkordmenettel csapná szét a balladát.

Rohadtul nagy kár volt ennyire bunkó módon, önkényesen lebaszni a lasztit, baltával nyesni el a finom szövésű dramaturgiát, de az Only Lovers Left Alive még így is hozzátesz a mitológiához, nem pedig elvesz belőle, ez pedig mindenképpen tiszteletreméltó, bár időtállónak bajosan nevezhető rendezői teljesítmény.

Sons of Anarchy - 6. évad

Anyám ólomnehéz álmot ígér

„I will never get out of this world alive”
(Hank Williams)

Hat év kellett hozzá, hogy a dolgok a maguk könyörtelen, csupasz természetükben mutatkozzanak meg, és ezen áldatlan folyamat részeként a SAMCRO motorosai a törvényeket meglehetős szabadossággal értelmező, szőröstökű faszacsávókból visszataszító, legalja bűnözőkké zülljenek. Kurt Sutter urbánus western-eposzának utolsó előtti évadja dramaturgiailag korántsem volt kifogástalan, zenei szerkesztés terén pedig érthetetlen módon gyengélkedett (az 5. évad letaglózó erejű zenés montázsait mindhiába keressük), de lélektanilag marhára működött, köszönhetően a kiválóan felépített karaktereknek, a karakterek közti intenzív dinamikának és a biztos kezű cselekményvezetésnek.

Az erősödő kritikák szerint mennél inkább fejlődik a történet, annál inkább elidegeníti magától a nézőket, mert a forgatókönyv a legkevésbé sem törekszik rá, hogy az azonosulás lehetőségét felkínáló karaktereket adjon a nézők számára. Ezek a bolondos igények azonban a dramaturgiai kontextus teljes meg nem értéséből fakadnak: hellóhelló, a Sons of Anarchy a kezdetektől fogva egy motorizált white trash söpredék ámokfutását vitte képernyőre, a polgári életvitelre való áttérés, a nagy társadalmi rendbe való hézagmentes betagozódás lehetősége sosem volt létező opció. Ebben a világban ismeretlen az isteni gondviselés intézménye, Fortuna jóindulatára mindhiába számítanak a szereplők: ha egy karakter egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a Nagy Szar felé, akkor félúton garantáltan beüt a Rettenetesen Nagy Szar. A bűn zsoldja pedig minden esetben halál.

„You think shit like that just gets buried? Goes away? It don’t, mano. It comes back.” – figyelmezteti Nero Padilla a SAMCRO elnökét a záró epizód egyik jelenetében. What goes around, comes around; veszteségből és halálból bőven jutott a hatodik évadra, a body count ismét számottevő.
Clay Morrow, ez a becstelen, elvtelenül helyezkedő mocsok learathatta undorító praktikáinak fertelmes gyümölcsét, de hasznos halált halt, tökéletes időzítéssel írták ki a történetből. Mégis szívszorító volt látni, miként is helyezték végső nyugalomra: sem nevelt fia, sem ex-klubtársai, sem volt nője nem méltatta még annyira sem, hogy beleköpjön a sírba, amelyben az eredeti kilencek utolsó képviselője, a klub egykori elnöke süllyedt alá.
Otto, ez az értelmezhetetlen mértékű brutalitással megvert, elfajzott bunkó nemkülönben érdemei szerint végezte. Ideje volt, hiszen aligha akadhat az ezeregy rejtekű pokolnak olyan bugyra, amelyet ne járt volna be totálisan elbaszott élete során. De a végső felvonásban megkapta a gyomorforgatóan véres ámokfutás lehetőségét, ő pedig reputációjának megfelelve élt az alkalommal: jellemét meg nem hazudtolva, csendes beletörődés helyett üvöltve, térdig vérben gázolva lépett át a túlvilágra.
És Tara Knowles, ez a szerencsétlen, naiv hülye, akinek súlyos évekbe tellett levonni az általa választott életmód keserű tanulságait, a maguk kiábrándító valóságában feltérképezni jövőbeni kilátásait. Elkövette a klasszikus női hibát: azt hitte, hogy meg tud változtatni egy felnőtt férfit. A polgári családból származó, egyetemet végzett lyányka beleszeretett a motoros törvényen kívülibe, cinkosként asszisztált a klub üzelmeihez, próbálta felvenni a gengsztertempót, parolázott az ördöggel, mígnem rettentő haraggal sújtott le rá a végzet.

Jax Teller kálváriája a 6x13 epizóddal véget ért: a szépreményű szőke herceg rútul elbukott, a karakter lélektani dezintegrációja teljessé vált - a regnáló elnök fenékig ürítette a bürökkel teli poharat. Hanyatlásával párhuzamosan emelkedett ki a sorozat főintrikusa: a szupermacsó külsőségeket meghazudtolóan, zárt matriarchátusként működő MC nagyasszonya, Gemma előrelépett. Femme fatale nem volt még ekkora ordas nagy kurva a sorozatok történelmében, mint ez a végletekig opportunista, monomániás, visszataszítóan önző ribanc, aki a világot is könnyű szívvel felégetné, csak hogy megtarthassa azt a keveset, amit még meghagyott neki az élet.
A SAMCRO számára kijelölt végjáték azonban korántsem mondható lejátszott meccsnek. A klub a megsemmisülés peremére sodródott, alig félmaréknyi, hajdani szövetségeseik által elhagyatott, halálos ellenségekkel körülvett motoros maradt csupán az évad végére. Morális hajótöröttek ők mindahányan, akik iránytű és evező nélkül hánykolódnak egy mentőcsónakban, és egy olyan embertől várják az útmutatást, aki immáron maga sem tudja, merre is van az arccal előre. Helyzetük kilátástalan, de van még mit pusztítani, rendezetlen számla pedig bőven akad. Menni fognak, mert menniük kell, de egy biztos: ha a helyzet úgy hozza, akkor bárminek és bárkinek nekirontanak, és páratlanul ronda balhét fognak csapni.
Gonosz dolgok közelednek, a grand finale a sosem látott borzalmak lehetőségét hordozza magában: a sorozatot lezáró 7. évad már a végső kifutás, a gázkar tökig húzása, az utolsó, dacosan, felszegett fejjel levezényelt, komor sprint a szakadék felé.

Kicseszés a közönséggel: A Trónok harca történetmesélési kudarca

Rusznyák Csaba írásának szinte valamennyi állításával egyet tudok érteni, miként a Trónok harca 03x09 epizódja által keltett közfelháborodást is komikusan buta reakciónak tartom. Mégis úgy vélem, hogy az egyébiránt kiváló cikk legfontosabb tétele sajnálatos módon téves: George R. R. Martin ugyanis kicsesz a közönséggel.

Spoilermentes elméleti értekezés a Trónok harca című dramaturgiai káoszról

A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani. Random üzemmódban dobálja be a karaktereket, véletlenszerűen generálja a konfliktusokat, miközben azok kibontásával és megoldásával vajmi keveset törődik. Ha pedig valamelyik cselekményszál kezelhetetlenné vagy kényelmetlenné válik (ez a ritkább eset), netalán az író megunja az adott szereplő fogalmatlan ténfergését (ez a gyakoribb), akkor egy hirtelen halálesettel, minden felvezetés nélkül csapja le a lasztit. Merengjünk el rajta, hogy ebből az eposzi igényűnek mondott műből hány cselekményszálat lehetne úgy kiradírozni, hogy egyáltalán ne tűnjön fel azok hiánya, mert az adott karakterek és történések az ég adta világon semmilyen hatást nem gyakorolnak a cselekmény érdemi részére. Avagy képzeljünk el egy olyan zeneművet, amelynek a kottájából minden második hangjegy simán törölhető, ahogy a hangszerelést kiadó instrumentumok fele is gond nélkül mellőzhető, mert a hallgatóság észre sem veszi a darab brutális megcsonkítását – senki sem nevezné az ilyesféle partitúrát valódi zeneszerzői teljesítménynek.

A totális kicseszés-probléma másik szembeszökő tünete a minimálisan elvárható súlypontozás hiánya. Immáron túl vagyunk három évadon, de a nézők java még most sem tudja, hogy mely karaktereket lehet főszereplőnek nevezni, ki az antagonista, ki a protagonista, vagy éppen kik a valóban fontos intrikusok (jegyzem meg, azok sem mondhatók sokkal felvilágosultabbnak ebben a kérdésben, akik átszántották magukat a regényciklus eddig megjelent kötetein, holott 5000 oldalnyi szöveget teljesítettek). Egy drámai műben az expozíció arra szolgál, hogy meghatározásra kerüljenek ezek a szerepek, a Trónok harcában azonban ez három évad alatt sem történt meg; ugyanis a szerző saját maga sem tudja, hogy miként fejlődnek, merre tartanak a saját figurái. Ebbéli kétségeit pedig parttalan locsogással, további karakterek kényszeres farigcsálásával, teljesen megalapozatlan, misztikusnak feltüntetett, valójában csak zavaros fordulatok elszórásával igyekszik palástolni.

Szó se essék róla, nem áll szándékomban kizárólag George R. R. Martin fejére olvasni a fenti vádpontokat. Sajnálatos módon a korszellem gyermeke ő, egy irritáló könyvkiadói trend komoly hírnévre vergődött áldozata. Mert manapság az a divat a fikciós művek piacán, hogy mindent túl kell írni; ha a szerzőnek akad egy novellányi ötlete, a kiadó nagyregényt irányoz elő, ha pedig képes megtöltetni egy regény terjedelmét, úgy rögvest egy ciklust követelnek rajta. Az olvasók elfordultak a normál terjedelmű kötetektől, és a parttalan szappanoperákat részesítik előnyben, amely attitűd kiváltképpen pompás fejlemény a kiadók számára, mert a 800-1000 oldalas címekből álló sorozatok sokkal komolyabb profitot hoznak, mint a hagyományos regények. Holott szörnyen buta illúzió azt gondolni, hogy ha egy könyv 7 centi vastag, akkor az már komoly műnek, netalán irodalmi szempontból is értékesnek tekinthető, ennélfogva megéri pénzt adni érte. Ezzel egyidejűleg a szerzők is kifejlesztettek magukban egy bámulatos képességet: gyakorlatilag bármilyen szerződést hajlandók készségesen aláírni, ha akad a kezük ügyében egy nyomorult toll, a kontraktus pedig akár az alkotói megfontolásokkal szembe menve is kötelezi őket a soron következő kötet megírására – ily módon a csapda bezárult.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a Trónok harca a fogyatékosságai okán működésképtelen produkció, hiszen kereskedelmi eredményei ismertek. A vállalkozás szépen prosperál, zökkenőmentesen zajlik a business as usual, a karaván a tervek szerint teljesíti az előirányzott etapot, a rajongók pedig elégedettek, de George R. R. Martin mindettől függetlenül egy pokolian rossz író. Nem ír, hanem gépel; nem gondolkozik, hanem önkényesen – és nem is túl magas színvonalon - improvizál. A gépelés pedig nem írás, ahogy a hisztérikus rögtönzés sem azonos a cselekményépítéssel.

A Trónok harca a kortárs könyvszakma legcsúfabb kutyaveteményese, szóval végső soron csak ki van cseszve a közönséggel.

Geekz vs. Twisted Twins - Interjú a Soska-nővérekkel

A magyar származású, Kanadában élő és alkotó Jen és Sylvia Soska nyilatkoznak legújabb filmjükről, az American Maryről, arról, hogy mekkorát kamuztak Eli Roth-nak, a DIY-metódusról, a body modification szubkulturáról, a feminista horrorról és általában a kortárs horror-színtérről, nagy becsben tartott példaképeikről és mély megvetésük tárgyairól, illetve – mert mi a Blikk magazin olvasóira is túláradó szeretettel gondolunk - a paprikás krumpli csodájáról.

Hajnalban leveleztem egy kollégával, miután megnéztem az American Maryt. Bemásolok egy dialógust, kedvetekre való lesz, úgy hiszem.
„Rohadtul durva ez az American Mary. Mondom magamban: ne. Ne. Ne. Ezt tényleg ne. Nem merik meglépni. Baszod, merik. Simán.”
„Engem teljesen kicsinált. Kábé mint a Martyrs meg az Inside.”
„Utoljára az Audition csajába voltam ennyire szerelmes. Ez perverzitás?” Mit tapasztaltatok, mások is hasonló lelkesedéssel fogadták a filmet?

Sylvia Soska: A Martyrs, az Inside és az Audition a személyes kedvenceim közé tartoznak – hatalmas bók ezt hallani, felülmúlja minden várakozásomat. Merthogy horrorfilmeken nőttünk fel. Régi becsípődésem, hogy bár a final girl intézménye mára erős karakterré fejlődött, szeretnék látni női antagonistákat is, akik feltárják a nőiség gonosz oldalát. Egyfelől azért, mert ez nagyon is létezik, másrészt pedig azért, mert egy nő mindig másként cselekszik, mint egy férfi. Katharine Isabelle-t pedig a gondolkodó ember sikolykirálynőjének tartom, ezért szép kihívás volt rászabni ezt a karaktert. Úgy vélem, hogy még azok számára is emlékezetes marad az ő figurája, akik kevésbé szerették magát a filmet.

Jen Soska: Köszönöm a megtisztelő referenciákat! Bírom, amikor így reagálnak a nézők a filmre. Mert az említett három mozi teljesen feminista horror, ilyeneket pedig ritkán lehet látni észak-amerikai gyártásban. Eihi Shiina szerepe (Audition) komoly inspiráció volt a mi Mary Masonünkhöz. Tutira feltűnt a hommage a ruhákkal.

Megnéztem az első filmeteket (Dead Hooker in a Trunk, 2009). Az egyenetlenségei ellenére is rettentően szórakoztató, van benne dög, és nagyon jó a humora. Két film jutott róla eszembe: Rodrigueztől az El Mariachi, illetve a Reservoir Dogs (Tarantino). Vállalható párhuzamok ezek számotokra?

SS: Robert Rodriguez és Carlos Gallardo munkája (El Mariachi), illetve a forgatásról szóló könyvük (Rebel Without a Crew) volt az inspiráció a Dead Hooker in a Trunk készítése során. Pénzünk nem volt rá, hogy rendes filmet készítsünk, de próbáltuk kreatív módon megoldani a felmerült problémákat. Manapság már nem a technikai háttéren múlik a filmkészítés, de ahhoz, hogy kitűnj a többiek közül, szükséges a személyes stílus. Ez az, amiben Robert és Quentin nagyot alakított az első filmjeiben, és azóta sem adták fel ezt a szemléletet. Ez teszi filmessé az embert, és ezért fontos számunkra, hogy a saját hangunkon szólaljunk meg.

JS: Robert Rodriguez és az El Mariachi miatt vettük fel a kamerát, az ő DIY módszere meghatározó inspiráció a generációnk számára. Ők ketten megváltoztatták az iparágat, visszahozták a coolságot, mert tényleg szeretik a filmeket. A mi első munkánk a DHIAT volt, előtte semmi mást nem forgattunk. Még rövidfilmeket se, ezért persze mindenki azt hitte, hogy megőrültünk, és hát igazuk is volt. Költségvetés szinte nulla (2500 USD – Dr. S.F.), de összejött egy lelkes csapat, és majd szétvetett minket a csakazértis attitűd.

A DHIAT után látványosan nagy lépést tettetek meg az American Maryvel. Lehet, hogy alacsony költségvetésből készült, de nem úgy néz ki, mint egy barkácsfilm. Sokkal inkább feltűnik Katharine Isabelle szuper játéka, illetve a rengeteg munka, az, hogy a stáb tényleg apait-anyait beleadott. Hogy ment a forgatás?

SS: A Dead Hooker és a Mary annyiban hasonlítanak egymásra, hogy senki sem anyagi megfontolásból vállalta a munkát. A színészgárda és a stáb azért dolgoztak, mert megnyerte őket a történet, és részt akartak venni benne. Az American Mary esetében szoros határidőkkel és szerény költségvetéssel dolgoztunk, de mindannyian vállaltuk ezt. A közreműködők mindent beleadtak a forgatás során, szerintem a film valamennyi kockáján meglátszik, mennyire keményen dolgoztak. Mind az idejükkel, mind anyagiak terén támogatták a filmet, szóval mindenki jócskán kivette belőle a részét. És hát nagyon ki kellett találni a dolgokat, mert nem volt időnk hibákat elkövetni és utána korrigálni. Ha pedig valami mégis kisiklott, akkor Jen vette kézbe a dolgokat, én pedig maradtam a díszletben, hogy mehessen tovább a munka. Egyetlen jelenetet sem rögzítettünk háromnál többször, ami ékesen bizonyítja, mekkora kaliberű színésznő Katie. Nagyon összetartottunk, mázlink volt ezzel a csapattal – nélkülük nem jött volna össze így a film.

JS: A DIHAT és az American Mary között sokkal többet tanultunk a filmkészítésről, mint azt korábban gondolni merészeltük volna, de a projektek soha nem egyformák. A DHIAT megtanított minket rá, hogy miként lehet sodródni az árral, és kreatív módon kezelni a felmerülő problémákat. Az American Mary esetében jóval tágasabb költségvetéssel dolgoztunk, de hát sosem elég sem a pénz, sem az idő, ráadásul ez egy olyan script volt, ami igencsak nagyot akart markolni. Mindössze 15 napunk volt forgatni, napi 12 órában, az utóforgatás lehetősége ki volt zárva. De ott volt mellettünk a létező legeslegfaszább stáb és egy óriási színészgárda. Senki nem dolgozni jött, szó sem volt anyagiakról, csak a projekt számított. Kegyelmi állapot volt velük dolgozni, és már alig várom, hogy megint együtt forgassunk.

Olvastam egy interjúban, hogy a forgatókönyv megírásakor nagy nyomás alatt voltatok, ugyanis Sylvia ordas nagyot hazudott egy neves szakmabelinek. Megosztanátok az olvasókkal ezt a sztorit?

SS: Borzalmasan viselkedtem, ugye? De később beismertem, hogy hazudtam, ő pedig azt válaszolta, hogy végül csak előálltam valamivel, és ez az, ami számít. Éppen az első film eladásával szívtunk, durván szakadtak voltunk, családi problémák is adódtak, hollywoodi szörnyszülöttek tobzódtak körülöttünk, és ugye fogalmunk sem volt arról, hogy ez az egész jó lesz-e még valamire. Eli Roth azóta is jó barátunk és mentorunk. Sokat beszéltünk akkoriban, és megkérdezte, hogy vannak-e kész forgatókönyveink. Persze semmink sem volt, de ezt nem akartam beismerni, ezért kamuztam. Adtam neki egy listát, amin olyan ötletek szerepeltek, amelyekből mondjuk két hét leforgása alatt lehetségesnek tűnt scriptet írni, már ha fegyvert szorítanak az ember homlokához. De azt mondtam, hogy ezek a forgatókönyvek már készen vannak. Ő pedig kiválasztott egy orvostanhallgatóról szóló történetet, és ebből lett a film. Azt mondtam, hogy gyorsan átfutjuk még a forgatókönyvet, és rövidesen elküldöm. Mindezek után még a produkciós szakaszban is segített minket a tanácsaival. Az ő mentori munkája nélkül bajosan jöhetett volna létre az American Mary, egyértelműen neki kellett ajánlani a filmet.

JS: Elég nagy égés lett volna, ha nem tudunk virítani valamit. De miután előadtuk a süket dumát, már nem volt más lehetőség, mint tényleg nekiülni, és a jövőnkre gondolva megcsinálni a melót. Ettől függetlenül senkinek nem ajánlom, hogy ennyire mélyen elmerüljön a saját projektjében. Olyan, mint kamaszként szerelembe esni, amikor minden élet és halál kérdése, és mindent vagy semmit alapon kockáztatsz.

Az American Mary témaválasztás szempontjából sem átlagos film. Hogy kerültetek kapcsolatba az illegális kozmetikai sebészet és a body modification világával?

SS: Egy április elsejei sajtótréfa miatt botlottunk bele ebbe az egészbe, amiben azt írták, hogy egy egypetéjű ikerpár tagjai sebészeti úton végtagot cseréltek. A beavatkozásról fotókat is mutattak, illetve egy levelet is közöltek, amiben leírták, hogy mi késztette az ikreket erre a döntésre. A szar is megfagyott bennem, de hát anyukám azt mondta kicsi koromban, hogy azért szoktam rémüldözni, mert nem értem a dolgokat. A tanulás elűzi a frászt. Ezért elkezdtünk komolyan foglalkozni a témával, és egyre többet megtudtunk róla. Találkoztam egy dokival is, aki a maffiának dolgozott, itt jegyezném meg, hogy teljesen úriemberként viselkedett velem. Ezek a tapasztalatok formálták meg Mary Mason figuráját, azt, hogy miként keveredik bele ebbe a világba.

JS: Az American Mary többrétegű film, elsőre nem biztos, hogy mindenki átlátja egy megtekintés után. Azt akartuk, hogy hosszú életet éljen a film, és újra lehessen nézni, akár többször is.

Tartok tőle, hogy az American Maryt egyesek a torture porn kategóriába sorolják be, miközben vélelmezésem szerint semmi köze ahhoz a szubzsánerhez. Sokkal inkább értékterhelt film, nagyon komoly morális dilemmákról szól.

SS: Az emberek megszállottan címkéznek, ami elég nevetséges mánia, mert az ilyesféle üres kijelentések teljesen alkalmatlanok egy film lényegének a leírására. Rengetegen emlegették a Hostelt és a Fűrészt, miközben a forgatást készítettük elő.

JS: Eléggé össze is vagyok emiatt zavarodva. Szánt szándékkal törekedtünk arra, hogy a suspense legyen a legfontosabb eszköz, és akkor se mentünk el a gore felé, amikor karnyújtásnyira volt ez a lehetőség. A legkevésbé sem akartuk azt, hogy a body modification közösség negatív fényben tűnjön fel a mi filmünk miatt. Ennek ellenére rengetegen mondták, hogy még csak próbát sem tesznek az American Maryvel, mert nem bírják a belezős filmeket, pedig én úgy érzem, hogy egy olyan horrorfilmet forgattunk, amit simán végig lehet nézni hunyorgás nélkül is. Vélelmezésem szerint ez egyértelműen az amerikai slasherfilmek hibája. Túl sok amerikai gondolja, hogy a horror nem is lehet más, mint slasher, és ez egy eléggé korlátolt elképzelés. A horror szitokszóvá vált, de mi mindenképpen ki akarjuk venni a részünket abban, hogy ez megváltozzon.

SS: Változatos sebészeti beavatkozások szerepelnek a filmben, de ezek nem a sokkhatás miatt kerültek bele, hanem mert előremozdítják a címszereplő katarzisát. Sokaknak soha nem fog ez leesni, és volt, aki felemlegette, hogy szélesebb közönséget is megcélozhatnánk, de mi nem akartunk így tenni. Ha a tömegek vélelmezett elvárásai szerint forgatsz, akkor végül mindenki csalódott lesz.

Az viszont tuti, hogy szép hozzájárulást tettetek a kortárs popkultúrához: bevállalós csajok Halloweenkor öltözhetnek Mary Masonnek. Szeretnétek látni?

SS: Már láttunk ilyet, nagyon bírtuk. Amikor megláttuk Mary kosztümjeit, amiket Enigma Arcana rakott össze, tudtuk, hogy ezt nagyon fogják bírni a nézők. Remélem, hogy drag queenek is megcsinálják a maguk Bloody Mary verzióit. Annyira jól nézne ki.

JS: Tényleg láttunk már Marynek felöltözött csajokat, és fogalmad sincs róla, mennyire vigyorogtunk.

A karrieretekben volt egy hollywoodi kitérő, az American Maryt azonban már kanadai filmként jegyzitek, és saját produkciós céget alapítottatok. Megutáltátok Hollywoodot?

SS: A mainstream és a független filmkészítésben egyaránt vannak olyan dolgok, amiket nem igazán tudok csodálni. Például rengeteg produkciót hoznak Kanadába, itteni helyszíneken, helyi stábbal, helyi szakértelemmel forgatnak, de a nemzeti filmkészítésünk korántsem rendelkezik markáns arculattal. Nem a saját filmjeinket forgatjuk. Frusztráló, hogy olyan kiváló kanadai alkotók, mint Cronenberg, Eisener, Astron 6 vagy Jovanka Vuckovic, sem kapnak támogatást a saját hazájukban. Ezen még sokat kell dolgozni.

JS: Ez az iparág vonzza a szemétládákat, hidd el, mindenhol ott vannak. Nem csak Hollywoodban. Inkább azokra a stupid filmekre neheztelek, amiket bődületes pénzekből forgatnak. Egyrészt pocsékba megy a sok erőforrás, másrészt ez marhára sértő a közönségre nézve. Azért a filmművészet létezésének más oka is van, nem feltétlenül csak az, hogy valaki felizgul a bankszámlakivonatától.

Azért kérdeztem, mert csináltok még egy-két ilyen filmet, és tutira szép szerződéseket fog hozni a posta. Szép és zsíros hollywoodi szerződéseket, amiben, tételezzük fel, a Fűrész-sorozat újraindítására akarnak felbérelni benneteket. Akkor pedig könnyen úgy járhattok, mint Neil Marshall: zseniként ment Los Angelesbe, aztán meg iparosként tengődik mindenféle bérmunkában, esetleg az ünnepnapokon megengedik neki, hogy rendezzen egy Game of Thrones epizódot. Ki tudnátok kerülni ezeket a csapdákat?

SS: Túl vagyunk rajta. Az American Mary sikerének köszönhetően tárgyaltunk már nagyon vonzó projektekről, de ha valami mellett el is kötelezzük magunkat bármilyen mértékben, akkor annak a filmnek számunkra is jelentőséggel kell bírnia. Vannak nagyon vagány projektek, amelyekkel az American Mary-t követően kerestek meg bennünket, de csak akkor vágunk bele bármibe is, ha számunkra is jelentős az adott film. Mi személyes filmeket készítünk, és persze hülye volnék olyat mondani, hogy nem szeretnék pénzt is keresni a munkánkkal, de ha valakivel összeállunk, akkor azt nem a pénz miatt csináljuk. Nem vagyok nagy barátja a remake-eknek, de azért akadnak olyan történetek, amiket annak ellenére is felvállalnék, hogy készült már film belőlük. Azt például szégyenletesnek tartom, hogy Charles Addams The Addams Familyjéből nincs egy normális adaptáció, holott egy gyilkosan okos szatíráról beszélünk. Ma már elég jó kapcsolatban vagyunk pár nagyobb stúdióval is, az Universal például tényleg kiállt az American Mary mellett. Megvan bennük ugyanaz a szenvedély és a szív, amit a függetlenekben is nagyra tartok, szóval azt kell mondanom, hogy lehetséges más szinten, akár a fősodorhoz közel is sikeresen dolgozni, ha megtalálod a megfelelő partnert.

JS: Nagy kihívás. Könnyen el lehet szállni, ha csak munkaként kezeled a forgatást, és pénzkereseti lehetőségként kezeled. Indokolatlanul hatalmas összegek mennek el valóban rettenetes filmekre és tévés produkciókra. Ha pedig független vagy, akkor cutting edge filmekkel bizony nem fogsz percek alatt meggazdagodni. Mi is rengeteget szívtunk már. Szóval nem hazudom azt, hogy egy neves franchise újraforgatása nem lehetne akár vonzó lehetőség is. Nézd csak meg az Evil Dead remake sikerét, láthatod, hogy már ott tolonganak mögötte a többiek. Nem mintha a film annyira jó lett volna, de végső soron nem rontották el, az emberek pedig bementek rá, és serényen termelt. Nekünk pedig fontos, hogy megőrizzük az integritásunkat, és olyan projektekkel foglalkozunk, amelyekre szenvedéllyel tudunk nézni.

Általában véve milyennek látjátok a kortárs horror-színteret? Én rettentően csalódott vagyok, mert pár éve még nagyon bíztam benne, hogy az egyre olcsóbb HD kamerák miatt sok rajongó forgatni kezd, és rengeteg friss ötlet, vagány és bevállalós film lesz. Magyarországról nézve ez nem annyira látszik. Viszont a hollywoodi stúdiók az olcsóságuk miatt gyors megtérüléssel kecsegtető, kreatív szempontból értéktelen horrorokat forgatják rettenetes mennyiségben. Kevés jó horror jön az Államokból, és mind független, mint a Red White and Blue vagy a The Woman.

SS: John Landisnek van egy mondása, egyaránt ragyogóan igaz és nyomasztó ez a mondás: az a mozi a jó mozi, amelyik jó pénzt hoz. Ez a stúdiók definíciója. És a nézők is így gondolják. Akkor most az Alkonyat egy színvonalas film volt, ami a jelenben élő emberek problémáival foglalkozik? Nem. Komikusan rengeteg pénzt hozott? Igen. Vagy nézzük meg azt a szörnyűséges Pókembert… Elég alulinspirált film, ami kétségbeesetten igyekezett rátapadni az Alkonyatra, A sötét lovagra, vagy a Raimi-féle Pókemberekre, csak mert azok annyira jövedelmezőnek bizonyultak. Félredobták az eredetiséget, mert a pénzgyártás volt a cél, és persze jól tudták, hogy önmagában a cím, illetve az aktuális trend hozzásegíti őket a tuti zsetonhoz. Belebetegszek, ha arra gondolok, hogy egy igazi rendező mit tudott volna kihozni abból a pénzből és stábból. Baromira kevés jól finanszírozott film van, amiben bevállalják a kockázatot, mert a bevétel mindig fontosabb. A függetlenek mögött nincs nagy pénz, ami megkötné a kezüket, ezért mernek új dolgokat mutatni. Excision, Manborg, The Last Will and Testament of Rosalind Leighm, Pontypool, Dredd, Sinister, Splinter, Donkey Punch, Troll Hunter – ezek mind nagyszerű függetlenfilmek, és sokkal több figyelmet érdemelnek, mint a lélektelen stúdiószutykok.

JS: Néha úgy hiszem, hogy hatalmas tévedésben élünk. Itt ücsörgünk, high concept filmekben gondolkodunk, olyanokban, amik serkentik az emberek agyműködését, és másként jönnek ki a vetítőteremből, mint ahogy bementek. Aztán meg látom, hogy a soron következő talált amatőrvideós szar felrobbantja a kasszát, és nem értem, hogy ez hogy történhetett meg. Egyetlen okból forgatnak ebben a found footage stílusban: olcsó és eladható formula. A REC egy nagyon eszes és csodaszépen kivitelezett film, de nézd csak meg az amerikai újraforgatását, amiből teljesen hiányzik az eredeti szíve és lelke. Kanadában is vannak olyan függetlenek, akik hihetetlenül jó filmeket forgatnak gombokból, de senki sem nézi ezeket, mert nem tudják megfinanszírozni a terjesztést és a reklámot. A Grave Encounters egy elképesztő film, a Vicious Brothers készítette, elmondhatatlanul több jóság van benne, mint a teljes Paranormal Activity-sorozatban, de szinte senki sem látta, még csak nem is hallottak róla. Pedig a műfaj híveinek sokkal nagyobb hatalom van a kezükben, mint azt hiszik. Mert ha elmennek a moziba, vagy kábeltévén fizetnek ezekért a filmekért, akkor sok hasonlót fognak még gyártani. Mindenki, aki mozijegyet vált egy szutyok horrorra, maga is a probléma részévé válik. Ha arra intenek, hogy rossz a film, akkor ne nézd meg. Azt javaslom mindenkinek, hogy inkább rakja félre azt a pénzt, és támogassa vele a függetleneket.

Meséljetek valamit a következő projektetekről! Van új script? Forgattok 2013-ban?

SS: Fogunk kamera mögött állni. Három munkát is mérlegelünk, mindhármat imádjuk. A Bob című forgatókönyvünk egy eredeti szörnymozi. Íme a szlogenje: Mindannyiunkban lakik egy bestia, és időnként ki is szabadul. A másik két könyvet az egyik kedvenc alkotónk írta. Az az ember egy zseni, bárcsak én írtam volna ezeket a forgatókönyveket, de hát nem én írtam, és a rendezés is hatalmas megtiszteltetés.

JS: Szerencsénk van, mert jelen pillanatban sok opcióból választhatunk. Vannak kész forgatókönyveink, befejezetlenek is, ötletekből pedig sosem volt hiány. És bár mindig azt mondtam, hogy soha nem fogunk más írókkal összebútorozni, hiszen rengeteg történetünk van, találkoztunk olyan alkotókkal, akik felülírták ezt a szabályt. Mindig vannak kivételek, ugye. Van egy graphic novelist, annyira jó, belepusztulok, ha erre gondolok. Két forgatókönyve is van, amit mocskosul meg akarunk csinálni, de jelenleg erről nem mondhatok többet, még a személyét sem nevezhetem meg és a projektekre sem utalhatok, holott tényleg közel vagyunk a dologhoz, és őrületes nagy megtiszteltetés egy ilyen zsenivel kollaborálni, a rajongók is készen lesznek teljesen.

Sajnos Magyarországon nem készülnek horrorfilmek, az előző finanszírozási rendszer ignorálta a műfajt. Azóta megváltozott a helyzet, Andy Vajna vezeti a Nemzeti Filmalapot, talán érdemes volna bepróbálkozni egy koprodukciós tervvel. Nagyon ideje volna, hogy valaki forgasson egy fasza busó-horrort, ti pedig tutira meg tudnátok csinálni. Hozhatnátok Katharine Isabelle-t meg Eli Roth-t is, benga nagy nádvágó kaszával sarabolhatnának, és a dramaturgiai csúcsponton a mohácsi busók gulyást főznének valamelyikükből, miközben kereplős népi metált játszanak a mocsárban. Bírnátok?

SS: Igazából van is egy Magyarországon forgatandó könyvünk. A nagyszüleinktől hallott mesékből raktuk össze, mert gyerekkorunkban sok ilyet meséltek nekünk. Mindenképpen el akarok látogatni Magyarországra. Sok szépet hallottam róla, állítólag az emberek is jó fejek – persze, jó fejnek kell lenniük, hiszen magyarok.

JS: Imádnék Magyarországon forgatni. Szép ország, és még munkát is vihetnénk oda. Magyarország sokszínű, és a magyar forgatásban van production value. Személy szerint amúgy is azt gondolom, hogy az észak-amerikai helyszínek túlértékeltek. Nagyon egyformán néznek ki. Másfelé is elkódoroghatnának a stábok.

Végül említenék néhány nevet, kérlek, kommenteljétek őket Twitter-stílusban.

David Cronenberg
SS: Hősként tisztelem őt. A testhorror kanadai királya.
JS: Úttörő, valódi nagymenő. #clearlycanadian #nationaltreasure

Kathryn Bigelow
SS: Sokunk számára nyitott ajtót, mert bebizonyította, hogy nők is tudnak gyilkosan jó filmeket rendezni.
JS: A végzet kőkemény asszonya. #boysclubnomore #directressextraordinaire

Margo Timmins
SS: Kamaszkorom legtöbbet hallgatott énekesnője, komoly inspiráció. Ma is hallgatom írás közben.
JS: Kanada nemzeti kincse. #myfavoritemisguidedangel

Catherine Hardwicke
SS: Van fogalmad róla, mennyivel keményebben kell az olyan csajoknak dolgozniuk, mint én és Jen, egy olyan világban, ahol a hozzá hasonló banyák is eléldegélnek?
JS: Ő meg a feminista horror - még ekkora köcsögséget.

Pascal Laugier
SS: Elmondhatatlanul szeretem a munkáit. A Martyrs az egyik legcsodálatosabb film, amit valaha láttam.
JS: Abszolút zseni. Egymagában tökösebb, mint egy hadosztálynyi tengerészgyalogos.;)

Paprikas Krumpli
SS: Nagyon izletes. (eredeti közlés – Dr. S. F.)
JS: Az egyetlen dolog, amire szükségem lehet egy lakatlan szigeten.

Remélem, egy szép napon még találkozunk Magyarországon, kibontunk majd egy-két palack somlói bort, úgy hiszem. Köszönöm az interjút, és sok sikert a további munkákhoz!

SS: Köszönjük a csevejt, bírtuk a kérdéseket, jól volt dumálni.

JS: Köszönjük, hogy beszélhettünk! Fogunk még találkozni Magyarországon.

(Holnap parraghramma. kolléga érkezik a film kritikájával. Stay tuned!)

Csendes düh

Megboldogult ifiúr koromban oly szerencsés nyikhaj voltam, hogy közvetlen baráti körömben nem csupán a VHS magnó volt könnyedén hozzáférhető, de a hardveren túl a friss tartalom beszerzése sem okozott különösebb nehézséget. A videó elmondhatatlanul nagy menőségnek számított (haver szerint: „Az ember nem jár olyan pinával, akinél a családban nincs videómagnó, mert az ma már vállalhatatlanul ciki!”), plusz C64 - naná hogy 1541-II típusú lemezmeghajtóval! - és BMX, meg a robotos kvarcóra, így már érthető, miért is irigykedtek oly hevesen a csicska bések (a céseket nyilvánvaló okokból ignoráltuk). A filmeket Pisti szerezte (utólag belegondolva: inkább a faterja lehetett a dealer), s miután igen erős nyugat-európai kalózkapcsolatai voltak, már akkor is a magyar bemutató előtt néztük az akcióhorrornindzsát, miközben nem ám Duna kavicsot, hanem Toblerone csokit tömtünk az arcunkba.

Ennek az idilli világnak Chuck Norris volt a legnagyobb hőse, akit a magyar hangalámondásban a Csendes düh (Silent Rage, 1982) címen futtatott akciófilmben volt szerencsém megismerni.

Békés kisvárosi család huszonéves sarja egy genetikai természetű, illegális gyógyszerkísérlet mellékhatásaként agyilag elborul, ugyanakkor nagyon szupererős lesz; primitív ragadozóösztöne a lehető legnyersebb formában realizálódik, beleértve békés kisvárosi családja véres, balta általi likvidálását. Pusztít, öl és gyilkol, de csak addig, amíg meg nem jön Chuck Norris, aki jól lekaratézza. Mindezek után Chuck Norris lekaratézik még sok más embert is, mert valamivel csak ki kell tölteni a játékidőt, amíg a lekaratézott családgyilkosból további genetikai kísérletekből adódóan önregeneráló übermensch válik. Újabb mellékhatásként emberünk megnémul (picsába a dialógusokkal!, szólt a forgatókönyvíró), a vérszomj fokozódik, a régi sérelmek törlesztése folyamatban van. Ily módon Chuck Norrisnak rengeteg dolga akad, ráadásul a Néma Leventén kívül meg kell küzdenie egy motorosgalerivel is, akik az amerikai B-filmek kódexe szerint köztudottan a legaljasabb és legbrutálisabb állatok ezen a földkerekségen.

Az italozó életmódot élő banda nemtelen tagjaival szemben Chuck Norris jelleme oly tiszta és ragyogó, mint a makulátlan farmeringen hordott seriffcsillag, ugyanakkor mindig van nála kesztyű, ha mindenféle pimasz fráterek tájékozatlanságot mutatnának a dudálás terén. Chuck Norris férfiasan felteszi a lábát a terepráró lökhárítójára, diszkrét félterpeszből beszél igazat mély jóindulattal nyámnyila helyettesének, aki később – hiszen ez annyira kézenfekvő! – az ő karjaiban halálozik el. Ez a sérelem természetesen bosszúért kiált, ezért Chuck Norris bátran megütközik a universal soldier-prototípussal.

Sajnálatos módon a dialógusok a rendes kópia miatt korántsem annyira szórakoztatók, mint a ’80-as évek elején illegálba honosított, hangalámondásos változatban („Hozd ide azt az… izét!” - „Melyik…., öö, izét?”, stb.), ez a fun factor mindörökre odalett. Cserébe lehet gyönyörködni az ordítóan szar kameramunkában, ha már direktori koncepcióról gyakorlatilag nem beszélhetünk - holott Michael Miller tisztességes szemétrendező volt, szakmai becsület a foltján sosem esett (egyébiránt ez a film jelenthette karrierje csúcspontját, mert röviddel később száműzetett a tévés produkciók akkor még vigasztalanul Chuck Norris-mentes világába).

A fenti a szakmai megfigyelések azonban merőben rosszindulatú kákáncsomótkeresések csupán, hiszen a főszereplő személyes forgórúgása önmagában is garancia a színvonalas szórakozásra. 1982-ben hősünk már kellően belerázódott a móres tanításába, de az átütő sikerek még előtte álltak (Missing in Action, Invasion U.S.A., The Delta Force); a sebezhető Chuck Norris velejéig hazug mítoszát a kinyilatkoztatással felérő Csendes düh döntötte porba. Ettől kezdve már minden tájékozott kilencéves tudta, hogy Chuck Norris maga az Ellenállhatatlan Erő, amely bármilyen Mozdíthatatlan Tárgyat képes elsodorni.

Akár egymás után kétszer is, mint például ebben a filmben.

 A régi vidám kópék többsége - amint az sajnálatos módon bebizonyosodott az alatt a húsz perc alatt, amit el bírtam töltetni egy különösen deprimáló hangulatú osztálytalálkozón - mára hervasztóan unalmas wannabe-középosztálybeli flótásokká korosodott. Chuck Norris felett azonban nem mert elrepülni az idő vasfoga: az alámondásos VHS-kazetták örökifjú hőse ma is kemény, mint az ipari gyémánt.

Zero Dark Thirty

„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”

 Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.

Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.

 Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.

Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.

A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.

A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.

Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.

Sons of Anarchy - 5. évad

Charming városában semmiféle bűn nem kerül megbocsátásra, gaztett vagy sérelem feledésre. Akik szeretteiket temették el, akiket megaláztak és kisemmiztek, előbb vagy utóbb következetesen behajtják a számlát, kerül, amibe kerül.

A Sons of Anarchy ötödik évadja újabb következetes, férfias lépés a legsötétebb végzet felé.

A sorozat legfontosabb karakterei mindig is ellentmondásos figurák voltak, de a folyamatos fenyegetések és konfliktusok miatt egyre látványosabban torzulnak a jellemek, és Kurt Sutter egyre leplezetlenebb módon, a maguk legbelső valójában, ordas gecikként ábrázolja a szereplőket. A SAMCRO lendületes tempóban fogyatkozó tagsága immáron nem italozó-motorozó-csajozó keménycsávók vagány dalárdája, csupán Harley-Davidson típusú motorkerékpárok felett tulajdonviszonnyal rendelkező, bármilyen aljasságra kész, agresszív bűnözők érdekszövetsége. Végleg odalett a testvériség és a barátság, csak feszültség, undor és remegve vigyázott, mocskos titkok maradtak. A nagy becsben tartott halálfejes color a helyzet jelenlegi állása mellett már semmit se számít, ezt az MC-t a legjobb esetben is csak a közös veszteségek traumája és a külső ellenségek által gerjesztett félelem tartja egyben. Jax egyetlen olyan cselekedete, ami lojalitásról tett volna bizonyosságot, sokkal inkább fakadt hideg számításból, mint bajtársiasságból: bár vállalhatatlanul ocsmány húzás lett volna, ha az egyik veterán tagot kiszolgáltatja a suvickos pofázmányú, sima modorú keresztapának, szemrebbenés nélkül tette kockára testvére életét, mert faltól-falig ki akarta játszani a helyzetben lévő lehetőséget – hogy méltó bosszút állhasson a nevelőapján.

Az ötödik évadra a tengernyi forró szarban való kétségbeesett vergődés, a rezzenéstelen arccal végrehajtott gyilkosságok és a temetések váltak közösségformáló élménnyé. The damage done. Jax, Tig, Bobby és társaik valószínűleg már azt is bánják, hogy valaha biciklire ültek.

A sorozat legnagyobb erénye, a szerzői szemlélet primátusa egyre nyilvánvalóbb. Kurt Sutter számos showrunnerrel szemben nem inog meg, ha a dramaturgia természetes folyásának utat engedve kell a végletekig kiéleznie egy konfliktushelyzetet, és naposcsibeszarnyit sem aggályoskodik, amikor az általuk elkövetett bűnök brutális következményeivel kell szembesítenie a fő karaktereket. A nyitóepizódban a vezérmocsokként tündöklő Tigre mért oly kegyetlen csapást, mint korábban senki másra. Ezután szívszakasztó módon, mélyen méltatlan körülmények között végzett az egyetlen valóban szimpatikus figurával, Opie-val, hogy a következő rész zárójelenetében bemutatott virrasztást az eddigi legfelkavaróbb himnusszá emelje a sorozat történelmében. Egyszerre volt undorkeltő és katartikus a Clay immáron visszavonhatatlan bukását, klubból való kizárását hivatalossá tévő aktus. A sarokba szorított Jax annyira aljas módon tett erőszakot Wendyn, és oly tárgyilagos eltökéltséggel játszotta az intrikust, hogy mindörökre elveszítette a néző együttérzését. Arra pedig, amit Otto művelt, igen nehéz volna szavakat találni; a sorozatok történelmében még nemigen vittek színre hozzá hasonló brutális állatot, akinek már tényleg semmi, de semmi nem számít.

És hát a lyányok, a lyányok – mondjuk úgy, hogy ebben a csapatban a lyányok sem kifejezetten angyalok.

Ha maradt még őszinte szenvedély és tiszta érzelem a sorozatban, az csakis a hátborzongatóan remek zenei szerkesztésnek köszönhető. Kurt Sutter számára a gondosan megválogatott dalok lényegesen fontosabb elemei a narratívának, mint a párbeszédek, és rettentően érti, milyen zenét toljon be a kulcsjelenetek alá. Ízlése korántsem hibátlan, de markáns és következetes, és az adott – meglehetősen szűkös - keretek között akár még eklektikusnak is nevezhető. A gépzsírtól és olajtól szagló, mocskos városi western második soundtrackje az ötödik évaddal együtt jelent meg, és a Vol.1-hoz hasonlóan simán ott van az év legjobb filmzenéi között (azért nem a legjobb, mert az a Nashville, de erről inkább egy önálló bejegyzésben).

A Sons of Anarchy MC dicstelen, erőszakban tobzódó története korántsem záródott le az ötödik évaddal, bőven van még benzin a tankban. A főszereplők totális elfajzása még nem teljesült be, az új karakterek pedig komoly dramaturgiai lehetőségekkel kecsegtetnek (Nero szándékai és valódi potenciálja nem teljesen tisztázott, a bosszúszomjas rendőrbíró figurája pedig éppen csak a névjegyét tette le), de a narratíva kibontakozásával immáron bizonyos, hogy a SAMCRO napjai megszámláltattak (Sutter még két évadot tervez). Mert bármilyen vadul is űzik a koromfekete vasdisznókat, bűneik utolérik őket; elkerülhetetlen számukra az apokalipszis, amit legjobb esetben is csak a vakszerencsének köszönhetően úszhatnak meg egyes kiválasztottak. Más út nincs is előttük, hiszen rég elvesztett méltóságukat csak halálukban szerezhetik vissza, megváltást másként nem remélhetnek.

Isten irgalmazzon az ő lelküknek, mert Kurt Sutter nem fog; de az bizonyos, hogy legvégül lejátszik egy sötét gospelt elkárhozott fiaiért.

A Skyfall egy szívás, avagy Sam Mendes, mocskos kurva a te neved

(Bár szabály, hogy ugyanarról a filmről, könyvről, stb., két írást nem közlünk, a Doktor ellenkritikáját (amely korábbi, pozitív Skyfall-recenziónkkal megy szembe), úgy érzem, hiba lett volna megtagadni olvasóinktól. A cikk egyben a Zárt osztály elnevezésű sorozatunk első írása is - ebben a rovatban olyan filmekről emlékezünk majd meg, amelyektől a szerző az agyvérzés határára került. - WF.)

„Even shit has it's own integrity” Gore Vidal

Már az első sajtóközleményből nyilvánvaló volt, hogy piszkosul randa ügy lesz ebből. Sam Mendes filmográfiájának minden egyes nyomorult tétele a létező legkövetkezetesebb módon valósítja meg az émelyítő giccs apoteózisát, az pedig, amikor egy okoskodó pöcsfilkó tökös akciófilmet akar rendezni, valahogy sosem sül el jól.

Az irracionális módon agyonkaserolt forgatókönyvről elég annyi, hogy a sztori legfontosabb moduljait, a dramaturgiai fordulatokat mintha már láttuk volna a közelmúltban (The Dark Knight), a script fennmaradó hányada pedig viccnek sem nevezhető. Ugorjunk. Az egyébiránt kiváló Javier Bardem a rendező úr igényeinek megfelelve hozza a falu ripacsát, az operatőr pedig hiába töri magát, szép képekkel sajnos – bármiképpen is vélelmezi Tarr Béla – csak a fotográfusok kiállításait lehet eladni, ami köztudomásúlag nem azonos a filmmel.

És még nem is ez volna a legnagyobb baj.

Mendes valamennyi műremeke arról tanúskodik, hogy a rendezőnek lövése nincs a szélesvászon lélektanáról. Neki nem elég sejtetni, utalni kell rá; nem elég utalni, meg kell mutatni; nem elég megmutatni, szobrot kell emelni; nem elég szobrot emelni, azt rá kell borítani a nézőre. Abból majd ért a paraszt. Képtelen felfogni a filmkészítés leglényegét, hogy a nappali alapterületével megegyező vászonfelületen a szofisztikált gesztusok is tökéletesen működnek, semmi szükség túlcsinált ripacskodásra meg szakadatlan tehénbőgésre; nem attól lesz egy közlés hangsúlyos, hogy zsinórban ötször, egyenesen a kamerába bámulva vakkantja el valamelyik mellékfigura, és nem attól lesz rétegzett egy karakter, ha explicit ábrázolják a legbelső vívódásait.

Még mindig semmi gond, bírom én az erőset. Számottevő élettapasztalatomnak köszönhetően hozzáedződtem a fent vázolt világnézethez, láttam már szakmai alapon, belülről szellemi fogyatékosok bentlakásos intézetét. Érthetetlen nagylelkűségemtől vezettetve hajlandó volnék megbocsátani, de a karakter lemészárlása felett már képtelenség szemet hunyni.

Szegény, szerencsétlen 007-es: a figura iránt tökéletesen érzéketlen Sam Mendes gusztustalan módon meggyalázta Bond alakját. A világhírre verekedett szopómajom által újradizájnolt duplanullás operatív ügynök képtelen teljesíteni az erőnléti tesztet. Lőni sem tud. Remeg a keze. Szégyenkezik a kora miatt. Nagyon kéne neki a szeszkó. Lyukas a pulóvere, nincs kalapja, buksi fején kopogtat az eső. Keményen üti a balsors, és még a borotváját is elveszítette.

Sammy boy, alig ismerek rád. Más voltál régen. Miféle beteges alkotói önkorlátozás ez? Miért ne lehetne, mondjuk: meleg? Gondoljuk tovább: kerekesszékes meleg? Krónikus vizelettartási problémákkal? És mindezt érvényes társadalombiztosítási szám nélkül! Az mennyire korszerű, mély és árnyalt James Bond volna! Négyzetre, mit négyzetre, sokadik hatványra emelt dráma! Rengeteg jó ötletem van még, kérdezz bátran, you’re welcome. No charge.

Mendes annyira kreatív, mint az önmagát fantáziadúsnak vélelmező kamionparkolós kurva, aki a változatosság kedvéért keresztbe kapja be a munkaeszközt; holott bevallása szerint „azért vállalta el a Skyfall-t, mert valami olyat akart rendezni, ami rákényszeríti, hogy másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy megszokta”. Haversrác, ne mondd, hogy senki nem szólt: sajnos pont ugyanazt a fingszagú giccset csináltad, amit megszoktunk tőled. Totális tévútra vitted a Martin Campbell által felépített karaktert, leromboltad Daniel Craig hitelét (a bevételi adatokat tekintve nehéz elképzelni, hogy készül még vele tisztességes Bond-film). Hülyére vetted a filmtörténelem legnagyobb brandjét.

Odaszartál a küszöbre, s bár az utánad jövők talán el tudják takarítani a mocskodat, de a látványt feledni: azt sajnos soha.

Cubby Broccoli, ha élne, kilencágú faszkorbáccsal kergetne végig a Sunset Boulevardon.

A Bourne-hagyaték

A 2000-es évek legkiválóbb akciófilmjei közé sorolt trilógiát lezáró Bourne ultimátumot követően a kulcsfigurák kihátráltak Jason Bourne mögül, Paul Greengrass rendező után érthető módon Matt Damon is lelécelt; keresett színész ő, nem gyötri anyagi szükség, és ugyanazon figura negyedik alkalommal való eljátszása nem feltétlenül tartozik a visszautasíthatatlan felkérések közé. Ugyanakkor egy intenzív, pénzügyi természetű vízió kísértette szüntelen a Universal igazgatótanácsát, mert megvolt a sansz, hogy megcsinálhatják a 21. századi James Bondot, egy olyan sorozatot, ami hároméves periódusokkal dolgozva önjáróan elketyeg még minimum 15-20 évig, természetesen beleértve egy jól pozícionált rebootot is, kicsinosítandó a mérlegfőkönyvben szereplő aritmetikai halmazt.

The Tall Man

Pascal Laugier szép számú tisztelőt és nem kevés hívet szerzett magának második egészestés mozijával, a mind témaválasztásában, mind kivitelezésében szarakodásmentes, brutális Mártírokkal (Martyrs, 2008). Az évtized egyik legerősebb és legemlékezetesebb (illetve legnagyobb lelkesedéssel félreértett) filmjét okkal nevezték ki a New French Extremity-mozgalom zászlóshajójának: az egyébként is virulens francia horror-újhullámban hivatkozási ponttá, referenciamunkává vált alkotás olyan torokszorító élményt jelentett, amelyhez a Cannibal Holocaust óta nem volt szerencsém. Az író-rendező a műfaj leglényegét ragadta tökön: célja nem a test dekonstrukciója, értelmezésében a legmélyebb szenvedést nem a kis- és nagykések, bárdok és láncfűrészek, egyéb válogatott gyilkok által kiváltott fájdalom gerjeszti, hanem a megválaszolhatatlan morális dilemmák feloldására tett lehetetlen kísérlet kínja, a reményvesztetten gyötrődő lélek néma izzása.

Ekkora tét mellett már piszkosul nehéz jól játszani, a legnagyobb virtuózok keze is meg-megremeg. Az amerikai-kanadai finanszírozásban készült The Tall Man úgy vált az év egyik legjobban várt bemutatójává, hogy a kezdetektől fogva ellentmondásos információk szivárogtak ki róla, valamint a nemzetközi trailer sem feltétlenül segítette a film pozicionálását. A cselekmény ez esetben nem lehet csevej tárgya (bárminemű előzetes ismeret romba döntheti az élményt), a legfontosabb prekoncepciókat azonban szükséges volna még elöljáróban tisztázni.

A The Tall Man eredeti szerzői film, nem pedig az 1979-es Phantasm újraforgatása; aki a taglinet vagy a hárommondatos sajtószöveget hiteles tájékozódási pontként kezeli, csúnyán el fog tévedni; Pascal Laugier ez alkalommal nem a Mártírokhoz hasonló, ultra-szadista horrort forgatott, hanem egy vele szervesen összefüggő, azt tökéletesen kiegészítő, koromfekete lélektani drámát.

A magas elvárások mellett kellemetlen aggályok is felmerültek. Jessica Biel főszerepre való felkérése kábé ezeregyféleképpen sülhetett volna el szarul; elsőre teljesen érthetetlennek tűnt, miért egy drámai szerepek terén tapasztalatlan, a tehetségnek különösebb jelét soha fel nem mutató (egyetlen számottevőnek mondható teljesítménye a 2006-os The Illusionist volt), star power szempontjából sem meggyőző színésznőt szerződtetett ehhez a fajsúlyos mozihoz. Felesleges volt az aggodalom: Biel, ha nem is brillírozik, de tisztességgel teljesíti a feladatot, a színészgárda pedig kellő hatékonysággal támogatja őt.

Azonban a szereposztásnál is fontosabb, hogy Pascal Laugier forgatókönyvíróként és dramaturgként újfent piszkosul nagy spílernek bizonyult. A stúdiófilmekben alkalmazott, idegesítően mesterkélt hajtűkanyarok helyett organikus átmenetet tudott teremteni az egyes felvonások között, így a karakterek integritása szemernyit sem sérül, a cselekmény szerkezete nem dől össze. Kifinomultan, de határozottan mozgatja a dramaturgiai nézőpontot; úgy manipulálja a néző perspektíváját, hogy fejezetről-fejezetre haladva teljesen más oldalról mutatja meg a kontextust és a karaktereket, így egyetlen plot point sem tűnik önkényes erőszaktételnek. Az intelligens szerkesztésnek köszönhetően rengeteget el tud mondani és meg tud mutatni úgy, hogy a játékidőt józan keretek között tartja, a főszereplők végzetét bemutató zárójelenetek pedig a maguk csendes zaklatottságában is félelmetesen nagyot ütnek - így kerekedik ki ez az iszonyúan kényelmetlen morális kérdéseket felvető, egyszerre csodaszép és rettentően felkavaró film.

Ugyanakkor néhány megfontolandó tanulság is levonható Pascal Laugier friss mozijából. Eszerint az európai rendezők hollywoodi kurválkodása talán mégsem szükségszerű iparági jelenség, markáns szerzői filmet transzatlanti produkciós keretek között is lehetséges készíteni. Másrészt a francia fenegyerek nem feltétlenül horrorfilmes, tehetsége nem korlátozódik egyetlen zsánerre; sokkalta inkább egy ördögien virtuóz alkotó, aki eltökélten hirdeti, hogy az ember nem csupán húsból s vérből való, ösztönök által uralt organizmus, hanem spirituális lény, aki hite és erkölcsi meggyőződése által képes teljesíteni a keresztút stációit, s ezáltal megváltásra találni.