Vexed (brit, 2010-2012)
Amikor már azt hittem, hogy a britek tökélyre fejlesztették a hat részbe sűrített sorozatévadok művészetét, belefutottam ebbe az évadonként három részből álló gyöngyszembe (még jóval a Sherlock elsöprő sikere előtt). Ugyan a „cinikus, kiégett nyomozó női társat kap” felállást nem nevezhetnénk igazán újnak a nap alatt, de amit itt Toby Stephens (mostanában a Black Sails Flint kapitányaként láthattuk) művel, az kimeríti a macsó, sármos, de senkire tekintettel nem lévő, nulla emocionális IQ-val rendelkező, hímsoviniszta seggfej szótári fogalmát. Lucy Punch pedig tökéletes választás, hogy ellenpontozza a végtelenül önhitt DI Jack Armstrong karakterét, nagy kár, hogy a miután befutott Hollywoodban, a második évadban lecserélték egy csinosabb, ámde kevésbé karakteres színésznőre. Ahogy az várható, a hangsúly nem annyira a megoldandó ügyekre, mint inkább a két szereplő közötti viszonyra helyeződik, és a fekete humort is elég bő lére engedik. Aki a Castle és a Bones sorozatokat a főszereplők közti kémia miatt nézte, az ezt sem hagyhatja ki.
No Heroics (brit, 2008)
A britek mindig is értettek hozzá, hogy a tévéiparban hogyan fordítsák hasznukra az alacsony költségvetést, különösen, amikor speciális képességekről/effektusokról van szó (lásd még: Misfits). Itt sincsen ez másképp: egy olyan Londonban, ahol mindenfelé szuperhősök csapnak össze, leginkább hírnévre és ismertségre vadászva, létezik egy számukra létrehozott exkluzív bár, a No Heroics. Egy szabály van: itt senki sem használhat szuperképességeket, és nem léphetnek be maszkban és köpenyben, csak munkaruhában. Na jó, ez kettő, de értitek a lényeget. A főszereplő négy másodvonalbeli szuperhős, The Hotness, aki képes felgyújtani bármit, és akinek a nevével folyton meleg vicceket gyártanak, Electroclash, aki hangjával képes irányítani a gépeket (kedvelt célpontjai a bank- és a cigiautomaták), Timebomb, a valóban meleg, cinikus latino, aki képes előre látni a jövőben, de csak 60 másodpercre, és She-Force, a khm, kissé molett és érzékeny lelkű, ámde hatalmas fizikai erővel bíró harmincas szingli. Ebben a nagyon okosan megírt szatírában a szuperhősök hétköznapi problémái vannak terítéken, és rá kell döbbenjünk, hogy talán nem is változna meg annyira az életünk, ha rendelkeznénk emberfeletti képességekkel.
Awake (amerikai, 2012)
A párhuzamos valóságok rajongóinak tökéletes sorozata, ami ugyan csak tizenhárom epizódot ért meg, azokat mindenképp megéri végignézni. Britten nyomozó autóbalesetet szenved a családjával, és a komoly agysérülés miatt nappalai egy olyan valóságban telnek, ahol csak a felesége élte túl a balesetet, miután pedig álomra hajtja a fejét, egy olyan nappalnak vág neki, ahol csak a fia van életben. Az álmatlanság által gyötört, és az őrület határára sodródó férfi megpróbál a munkába menekülni, ahol az egyik valóságban szerzett nyomokat a másik valóságban is képes felhasználni, mivel a két világ részben átfedi egymást. Hasonlatosan az ugyancsak kiváló, ámbátor brit Life on Mars-hoz, sem neki, sem a nézőknek nincs fogalmuk arról, hogy pontosan mi okozza ezt a helyzetet, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy férj és családapa hogyan birkózik meg szerettei elvesztésével, és azzal a tudattal, hogy miután lehunyja a szemét az egyik mellett, a másikkal fog találkozni, de egyszerre a kettővel sosem. Kiváló dráma, nagyszerű high concept.
The Midnight Beast (brit, 2012-)
A címből azt sejtenénk, hogy ez valamiféle tökös horrorsorozat, vagy legalábbis a klasszikus, nyolcvanas évekbeli Szépség és a szörnyeteg széria trendi remake-je (ja, nem, azt a szörnyeteget már feltámasztották, és második szörnyű évadát tapossa), de nem is járhatnánk messzebb a valóságtól: egy létező brit fiúcsapatról van szó, akik a Jack Black-féle Tenacious D nyomdokaiba próbálnak lépni. A rövid, huszonegynéhány perces epizódokban önmagukat játsszák, amint egy lepukkant londoni lakásból próbálnak a csúcsra törni, súlyosan kokófüggő menedzserük segítségével. A sorozat egy pillanatra sem veszi magát komolyan, és egyes részei a bennük elhelyezett három videoklip köré épülnek (à la Tenacious D), ám ennek ellenére jó pár feledhetetlen karaktert adnak a nézőnek, mint pl. a veszélyesen antiszociális, öregedő programozó szomszédjuk, aki akár az IT Crowd-beli (magyarul Kockafejek) Moss rasszista, fehér nagyapja is lehetne. Szókimondó szövegek, fricskák a popszakmának, néhol egészen jól sikerült zenék, és teljesen zakkant szereplők. Aki azt gondolja, hogy túl öreg ehhez, még az is adjon neki egy esélyt.
Rectify (amerikai, 2013-)
Ha azt hitted, hogy az utóbbi pár évben nem láttál a Broadchurchnél depresszívebb és érfelvágósabb drámát, igazi gyomrossal is felérő befejezéssel, akkor elég valószínű, hogy nem hallottál még erről a sorozatról. Daniel Holden tizenkilenc éve raboskodik a halálsoron nemi erőszak és gyilkosság vádjával, mikor egy utólagos DNS-teszt kétségbe vonja elítélésének jogosságát. Kiengedik, amíg a vizsgálat be nem fejeződik, de a túlélés érdekében felvett érzelmi embargót nagyon nehéz levetkőzni, ráadásul nem is akarja igazán elhinni, ami történik vele. Hiába a család szeretete, kisvárosának lakói szinte kézzelfogható gyűlölettel viseltetnek iránta, hiszen senki sem hisz az ártatlanságában. Ráadásként a seriff és mindenki más, aki részt vett az elítélésében, mindent bevet azért, hogy nehogy véletlenül kiderüljön: ők követtek el fatális hibát a nyomozás során. Nagyon lassan hömpölygő, szinte mindennemű akciót nélkülöző sorozat a Rectify, éppen ezért nem is fog tetszeni mindenkinek, akik azonban rendelkeznek némi empátiával és szeretik az igazi, kőkemény, kompromisszumokat nem ismerő drámát, azok nem fogják megbánni, ha rászánják a hat epizódnyi időt.
The Almighty Johnsons (új-zélandi, 2011-2013)
Ha a Neil Gaiman jegyezte Amerikai isteneket nem most készülnének sorozatra adaptálni, azzal kezdtem volna, hogy ez gyakorlatilag a regény alapján készült, így viszont be kell érnie egy spin-off titulussal. A történet szerint ugyanis a germán mitológia istenei Új-Zélandon húzták meg magukat, és bizonyos időközönként emberekben reinkarnálódnak, persze hatalmuk mindössze töredékének birtokában. Ahhoz, hogy hozzájussanak a teljes erejükhöz, meg kell találniuk Ódin számára azt a halandó nőt, akiben felesége, Frigg testesült meg. A panteon női tagjai, Freyja, a szerelem és harc istennőjének vezetésével azonban ezt nem nézik jó szemmel, hiszen inkább kedvükre van a jelenlegi helyzet, minthogy a férfi istenek megint átvegyék a gyeplőt. A sorozat inkább a humorra épít, de a második évadban már kissé komolyabbra veszik a hangvételt, így Axl (Ódin), Mike (Ullr, a vadászat és a játékok istene), Anders (Bragi, az Ezüstnyelvű), Ty (Hodr, a sötétség és hideg istene) és Olaf (Baldr, az Orákulum), már arra kényszerülnek, hogy az életükért küzdjenek. Aki szerette a Supernaturalt (én sosem tudtam túljutni az első pár epizódján, olyan pocsékak voltak), annak valószínűleg ez is a kedvére való lesz, aki pedig olvasta az Amerikai isteneket, annak egyenesen kötelező.
Lilyhammer (amerikai-norvég, 2012-)
The Sopranos (avagy Maffiózók) Norvégiában? Jöhet! Franky Tagliano olasz-amerikai gengszter kénytelen feldobni a főnökét, mielőtt az megöleti, így a tanúvédelmi program keretében el kell tűnnie az Államokból. Lillehammert választja, mivel beleszeretett a helybe a 94-es téli olimpia nézése közben, és mert ellenségei ott keresnék utoljára. Rá kell döbbennie azonban, hogy a vidéki Norvégiában munkanélküli emigránsként nem is olyan könnyű boldogulni, így kénytelen azokhoz a módszerekhez nyúlnia, amikhez igazán ért. Hamarosan saját bárja lesz, ahol tiltott szerencsejáték és táncoslányok várják az unalomból felrázott városka lakóit. Remek szórakozás végignézni, ahogy helyben toborzott kétbalkezes segítőivel felveszi a kesztyűt egy motorosbandával és a település két főből álló rendőrállományával, valamint sajátos erkölcsi kódexétől hajtva rendet vág Lillehammer korrupt kis világában. Mindez elsősorban a főszereplőt alakító Steven Van Zandtnak köszönhető, akit az isten is erre a szerepre teremtett, nem hiába volt annak idején a Maffiózók állandó szereplője.
The Fades (brit-amerikai, 2010)
Ismét egy elkaszált sorozat, amit ennek ellenére érdemes megnézni, hogy csak egy évadot ért meg. A Skins és a This is England elkövetője, Jack Thorne, eredetileg a Freaks and Geeks és a Ghostbusters találkozásaként írta le az ötletet a BBC Americanak, akik azonmód le is csaptak rá. A The Fades főszereplője, Paul, apokaliptikus víziókra riad fel éjszakánként, és kiderül, hogy az Árnyak, a világunkban ragadt holtak lelkei, akiket képes érzékelni maga körül, kezdenek átszivárogni a fizikai világba. Hamarosan felkeresik az Árnyakat féken tartó titkos szervezet megmaradt tagjai, mert benne sejtik a megoldást az emberiséget fenyegető veszély megállítására. Az első hallásra talán banálisnak tűnő történet egy nagyon jól átgondolt, alaposan felépített mitológiát rejt, olyan nagyszerű karakterekkel, mint az előző részek tartalmát videoblogjában összefoglaló képregényrajongó geek, vagy olyan ötletekkel, mint az emeletes házak tetején csapdába esett szellemek, ráadásul egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Aki happy endre számít, az nagyot fog csalódni, de a sorozattal maximálisan elégedett lesz.
Day Break (amerikai, 2006)
Mint a legtöbb itteni kollégám, én is időutazás sucker vagyok, és ennek a sorozatnak az alapötletével már a bejelentésekor megvettek: a Day Break az Idétlen időkig akciódús thrillerváltozata egy zsaruval, akit titokzatos alakok (a megnyerően rosszarcú Jonathan Banks vezetésével) arra kényszerítenek, hogy vállalja magára egy ügyész meggyilkolását, máskülönben nem csak a barátnőjét nyírják ki, hanem a húgát is. A kőfejtőben megkötözve hagyott férfi eszméletét veszti, majd ismét aznap reggel 6.18-kor ébred fel. Újra és újra ugyanazt a napját éli át, ha meghal, vagy éjfélt üt az óra, és minden újabb nappal egy lépéssel közelebb jut elrablóihoz, amint a korábban megszerzett információk birtokában más és más döntéseket hoz ugyanazokban a helyzetekben. Briliáns high concept, nagyszerű kivitelezés, de mondanom sem kell, hogy itt is a Firefly-effektus érvényesült, és elkaszálták az első évad után. A fő szálat szerencsére lezárták, így semmi sem akadályozhat meg benne, hogy együtt tölts pár napot Hopper nyomozóval (még ha mindig ugyanazt is).
Dead Set (brit, 2008)
Nomen est omen, így nem maradhatunk zombik nélkül, még akkor sem, ha ennek az önálló, öt részes minisorozatnak már szenteltünk egy teljes cikket a Geekzen korábban. A The Walking Dead-nél jóval kevésbé ismert Dead Set ugyan a gyors zombis vonalat képviseli, ami ellen még maga Simon Pegg is kifakadt, de ez ne szegje senki kedvét, sőt, ellenkezőleg: a Big Brother-szerű valóságshow díszletei közé zárt, a külvilágról mit sem tudó villalakók körül elszabaduló zombiapokalipszis az utóbbi évek egyik legjobb ötlete volt a téma keretein belül. Az alacsony tévés büdzsé ellenére igen decens vérben tapicskolásra számíthatunk, egy igazán művészien kivitelezett gerinckitépéssel megspékelve, úgyhogy a zsáner rajongóinak biztosan nem fog csalódást okozni.