American Vampire: Second Cycle #3
Történet: Scott Snyder
Rajz: Rafael Albuquerque
Vertigo Comics
Őszintén szólva, akinek még be kell mutatni a 2010-ben indult American Vampire-t (aminek első sztoriját ugye Stephen King írta), az nem tudom, mit keres egy geekes blogon egyáltalán. A sorozat tavaly év elején hosszú szabadságra ment (addig Snyder többek közt a The Wake című horrorát írta, amiről még lesz majd szó a GeexKomix későbbi kiadásaiban), és csak nemrég tért vissza a 35. számmal, ami igazából az első része a széria második, Second Cycle alcímen futó szakaszának.
A sztori továbbra is két amerikai vámpír, Pearl, és az őt annak idején átváltoztatott Skinner (fajtája első példánya) életét követi nyomon, és ezúttal már a ’60-as évek közepén járunk. Skinner, magához hűen rója az ország útjait, öl, zabál, randalírozik, szóval él, mint vámpír az emberekkel telepakolt éléskamrában. Pearl közben fiatal vérszívóknak nyújt menedéket, akiknek segítségre van szükségük.
Az American Vampire koncepciójának egyik sarokpontja mindig is a XX. századi amerikai történelem és társadalom ábrázolása volt a vámpírok szemszögéből – így aztán nem csoda, hogy Pearl az első számban egy néger (vámpír) kislányt ment meg a lincselő kedvében lévő, redneck tömeg elől. De persze ez még mindig nem egy társadalmi dráma, hanem egy horror, úgyhogy a kis vérszívók valójában a bigott barmoknál valami sokkal rosszabb elől menekülnek.
A Second Cycle fő mumusa a Gray Trader lesz, egy bizarr szörnyeteg, aki talán nem más, mint maga az Ördög – Snyder és Albuquergue képesek ténylegesen félelmetesen ábrázolni ezt az új rémet, (amitől még Skinner is be van szarva), ez pedig nem kis dolog manapság – nagyszerű, ahogy részről-részre, fokozatosan egyre többet tudunk róla, egyre többet látunk belőle, de még mindig rémisztően rejtélyes. Klasszikus horrorrecept ez persze, de Snyder tudja, hogyan használja, és (még mindig) piszkosan jó az atmoszférateremtésben.
Ráadásul ezzel az egésszel tágul a mitológia, felsejlik ugyanis az egész vámpírfaj eredete. A Gray Trader pont jókor jön, hogy egy kis új színt vigyen a sorozatba – az American Vampire kezdettől fogva a legjobb aktuálisan futó képregények közt volt, és ezt a pozícióját a Second Cycle során sem hajlandó feladni. (Rusznyák Csaba)
The Royals: Masters of War #4
Történet: Rob Williams
Rajz: Simon Coleby
Vertigo Comics
Szuperhősök a második világháborúban! Tudom-tudom, ez az egész „felnőttképregényes variációk a szuperhős-témára” már kezd éppolyan önismétlő lenni, mint maguk a szuperhősképregények, és a műfaj háborús keretekbe szorításában sincs semmi új (ld. lentebb, és hát amúgyis: Amerika Kapitány), de Rob Williams minisorozata megér pár szót az ötletessége miatt, még akkor is, ha a mai geekszcénában már a sarki fűszeres is szuperhőst szarik.
A The Royals fonákja, hogy szuperképessége nem úgy lesz valakinek, hogy megcsípi egy radioaktív pók, vagy egy másik bolygó egyetlen túlélőjeként landol a Földön, hanem úgy, hogy jó vérvonalba születik: az arisztokratáknak különleges képességeik vannak, amik természetüket tekintve sokfélék lehetnek, erősségüket tekintve viszont a vérvonal által képviselt hatalomtól függnek. Egy mezei úr mondjuk csak egy kis fényshow-t tud csiholni a levegőből, ami max. arra jó, hogy ágyba vigyen egy-két lenyűgözött partitündért, a japán császár ellenben egymaga megnyeri az egész midwayi csatát. Nem jó aznap tengerésznek lenni, csatahajók potyognak az égből.
A főhős egy forrófejű brit herceg, a szuper-háború miatta tör ki: van ugyanis egy egyezmény a világ arisztokratái között, amely szerint ők maguk nem folynak bele tettlegesen a harcokba – elég rossz a helyzet a helyzet a szuperkatonák masszív pusztításai nélkül is. Hercegünk persze, nem tudván erről az egyezményről, fejébe veszi, hogy ő megnyeri a háborút Angliának. És lőn eposzi vérontás, amit Simon Coleby rajzoló egészen látványosan jelenít meg (a nyugodtabb jelenetek ábrázolásában ellenben kevésbé jó).
Williams kiszámíthatóan, de meg kell hagyni, ügyesen sorakoztatja fel a háborús történetek kliséit, az ellenséges vonalak mögötti akcióktól a kémkedésekig, és nem egy roppant szórakoztató, sőt, meglepő ötletet is bedob (Mivé lett a szovjet arisztokrácia a forradalom után?). A The Royals fő érdeme mégsem a hatásos történetvezetés, hanem a karakterek ábrázolása. Lehet, hogy különleges képességű emberekről van szó, ugyanakkor ezek pózőr, öntelt, elkényeztetett seggfej uraságok is egyben (főleg a britek – naná!), akiknek sorait többek közt még vérfertőzés és testvéri viszály is tépázza. Ez az enyhén szatirikus vonás adja a képregény igazi erejét, ettől igazán élvezetes. (Rusznyák Csaba)
The United States of Murder Inc. #1
Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Michael Avon Oeming
Icon
Amikor egy Bendis és Oeming kaliberű páros áll össze, az valami egészen rendkívülinek az előjele, mint azt a különösen zajos sikert aratott, és szép életpályát befutott Powers is bizonyítja. Ha ezt a Marvel már sok nagyszerű képregényt (Casanova, Criminal, Incognito, Kick-Ass, Scarlet, Kabuki és még sorolhatnám) útjára indító Icon imprintje alatt teszik, az főleg előre borítékolja a minőségi szórakozást.
Oeming sajátos és azonnal felismerhető rajzstílusa, ami valahol Mike Mignola és Bruce Timm közé tehető a koordinátarendszerben, igen jól szolgálja a Bendis nagybetűs CRIME sztoriját: ebben az alternatív Amerikai Egyesült Államokban ugyanis az FBI elvesztette a csatát a szervezett alvilág ellen. A szabad világ a béke érdekében átengedte a maffiának a teljes Keleti Partot és Nevada jó részét. Ez a nem elhanyagolható apróság azonban az első szám közepe táján derül csak ki, amikor a nagyon tiszteletre méltó felmenőkkel rendelkező, és ezért a szervezet belső köreibe frissen beavatott Valentino Gallo átlépi a két világ határát, és egy könyvesbolt polcáról leveszi a már történelemmé vált esemény krónikáját.
A narratíva a továbbiakban is szép lassan és komótosan nyitja ki ennek az alternatív valóságnak a tablóját, idegenvezetőnk pedig Valentino, aki ugyancsak most először hagyja el a maffia védelmező burkát, hogy átadjon egy számára ismeretlen tartalmú aktatáskát egy szenátornak Washington D.C.-ben, az ellenség területének mélyén. Társaságnak magával viszi léha és bonviván unokatestvérét, Dinot, de hamarosan újabb útitársa is akad a vonatúton: Jagger Rose, a titokzatos femme fatale, akit a védelmére küldtek. Az egyszerű futármunka természetesen rosszul sül el, egy szó szerint vett és egy képletes bombát dobnak főszereplőnk életébe, ami gyönyörűszépen megágyaz a történet folytatásának.
Taki Soma, a színező, példás munkát végez a Wong Kar-Wai által inspirált metódussal: oldalanként mindössze két színt használ, fojtogató, sötét hangulatot adva a képregénynek. A sorozat első füzete több mint nyolcvan oldalas, hiszen tartalmazza az első rész teljes forgatókönyvét, Oeming karaktervázlataival megspékelve, így ha valaki most akarná a képregényírás rejtelmeinek elsajátítására adni a fejét, ennél jobb példát nem is találhatna hozzá. (Nagy Krisztián)
Uber #13
Történet: Kieron Gillen
Rajz: Gabriel Andrade
Avatar Press
Az Uberről már írtunk egyszer, de van egy olyan érzésem, hogy a geektársadalom még mindig nem értékeli eléggé ezt a sorozatot. De, hé, sebaj! Addig foglak traktálni vele benneteket, amíg fel nem nyögtök, hogy „jó, jó, elolvasom, csak kussolj már el róla”.
Gyors emlékeztető: a sztori a második világháború vége felé játszódik… oppardon. Szóval akkoriban játszódik, amikor a második világháborúnak már véget kellene érnie, csakhogy Kieron Gillen képregényében a német tudósok rájönnek, hogy tudnak szuperkatonákat gyártani. Hitler kiveszi a szájából a pisztolyát, és beveti az emberi „tankokat”, akik iszonyatos pusztítást végeznek a Berlinben már lassan ünneplésre készülő ellenség sorai közt. A tankreceptek persze eljutnak a szövetségesekhez is, és ezzel egy egészen újfajta háború veszi kezdetét.
Ennek ellenére az Uber teljesen távol tartja magát a szuperhősös toposzoktól: a tankemberek csatái iszonyúan brutálisak, mocskosak (elvégre az Avatar Pressről van szó, az ő kiadványaikban gyakoribbak a szétcincált belsőségek, mint a Facebookon a cicás posztok), és nincs bennük semmi dicsőség, vagányság és humor. Gillen a háború borzalmait mutatja be, azt, ahogy a szembenálló ideológiák, őrültek és hatalmasok egyetlen vállvonás nélkül küldik kegyetlen halálukba a bakák ezreit, akik ráadásul annyit sem érnek az új szuperkatonák ellen, mint útszéli kóró egy Tigris útjában.
Az Uber történetmesélési stílusa tudatosan száraz, távolságtartó és tényszerű – olyan, mint egy történelmi képregény egy világról, amiben egy tudományos áttörés miatt borzalmas irányt vett a háború. Avagy képzeljük csak el, mi történt volna, ha ’45-ben nagyjából egyszerre lett volna atombombája az összes nagy, szembenálló országnak.
Gillen az utóbbi számokban ráadásul ügyesen lép ki saját koncepciójának kereti közül. Kezdi jobban megismertetni velünk a tankemberek karaktereit (bár az eddigi tendencia alapján senkitől nem várhatunk hosszú életet), alaposan átrendezi a politikai térképet (mostanra odavan Hitler és Churchill is), és kitágítja a (továbbra is hideg, objektív) szemszöget a hátországra (a 13. szám egy szibériai házaspárról szól, akikhez besétál egy szökött „tank” – jól sejted, rossz vége lesz).
Ha röviden kellene jellemeznem az Ubert? A legkiszámíthatatlanabb, legrealisztikusabb, legkeményebb képregény, amit a szuperkatonák témájában írtak. (Rusznyák Csaba)
The Woods #1
Történet: James Tynion IV
Rajz: Michael Dyalinas
Boom! Studios
Mindig azon a véleményen voltam, hogy elcsépelt ötletek nincsenek, klisékből egy tehetséges író is faraghat érdekes és frissnek ható történetet, ha jók a dialógusok, formát öltenek a karakterek jellemei, és képes meglepni pár nem várt fordulattal (így lehel új életet a The Walking Dead a zombizsánerbe vagy így forgatja ki a horrorkliséket a Ház az erdő mélyén).
Úgy tűnik, hogy a Batman Eternal és a Red Hood and the Outlaws sorozatokat is jegyző Tynion megüti a mércét, amikor egy csapatnyi archetipikus tinédzsert sugároz el komplett középiskolájukkal egy idegen bolygóra (vagy dimenzióba, ezeknél a képregényíróknál sosem lehet tudni). Megkapjuk a meg nem értett zsenit, az osztály redneck bohócát, a nagydarab zabagépet, a komputerzsenit, a lázadó, fiús viselkedésű vadócot, a rendmániás ázsiai lányt a politikai korrektség jegyében, és a promóanyagok szerint később egy helyi idegen lény is csatlakozik a kompániához.
Az első megrökönyödést követően, miszerint a suli a benne tartózkodókkal egy erdő kellős közepén materializálódik, és a Hold helyét valami ismeretlen égitest foglalja el, a főszereplők igen hamar átváltanak túlélő üzemmódba, ahogy a helyi fauna betör a kémialaborba, és elkezdi felzabálni a középiskolásokat. Adrian Roth vezetésével, aki hozzákapcsolja az elméjét egy idegen eredetű tárgyhoz, expedíciót indítanak az erdő mélyébe, hogy megtalálják azokat, akik idehozták őket, és magyarázatot találjanak a történtekre.
Az alapkoncepció elég erős ahhoz, hogy az Inváziumot és a Stephen King-féle Ködöt ötvöző sorozat első része felkeltse az érdeklődést a folytatásra, az egyetlen fájdalmam mindössze az, hogy talán az én ízlésemnek jobban esett volna egy realisztikusabb megközelítés a rajzfilmes stílus helyett. Egyelőre elég lutrinak tűnik, de ha már csak valami olyasmi sül ki ebből, mint a teljesen elborult Detention, akkor megérte belevágni. (Nagy Krisztián)
