Mondhatnám, hogy Ira Levin és Roman Polanski művészi együttműködésének alkuja a Mennyekben köttetett, ha a körülmények ismeretében ez nem lenne borzasztó paradox. Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy valamiféle felsőbb hatalom rajta tartotta kezét az ügyön. Az Agave kiadó újra megjelentette a klasszikus rémregényt - ünnepelendő esemény, úgy is, hogy olvasás közben többször elborított a jeges veríték.
Rosemary Woodhouse és férje, Guy az előkelő Bramford-házba költöznek. Közeli barátjuk, Edward Hutchins baljós figyelmeztetéseinek ellenére úgy tűnik, a ház maga a paradicsom, tágas, napfényes, a szomszédok pedig különösen szívélyesek. Nagyon, nagyon különösen. Rosemary hamarosan teherbe esik, a normális helyzetben csodálatos örömhír pedig szörnyű események láncolatát indítja el: nem csak a nő, a Világ sorsa a tét.
Hozzám hasonlóan, Rosemary történetét legtöbben az 1968-as filmből ismerik - egészen megdöbbentő megtapasztalni, hogy az erények nagy része, melyeket kizárólag Polanski zsenijének tulajdonítottunk, Levin tehetségét is dicsérik. Két olyan ember találkozott itt, akik hibátlan egyetértésben mutatnak letaglózó látleletet a lélek éjsötét bugyrairól, világítanak rá legszégyenteljesebb esendőségeinkre (az utószóban Levin megemlíti, hogy meggyőződése szerint a rendezőnek eszébe sem jutott, hogy belenyúlhatna a szövegbe az adaptáláskor - nos, véleményem szerint azért nem tette, mert szinte sajátjának érezte).
A szerző kegyetlen eszköztára több, egymást precízen támogató aspektusból áll: azzal, hogy főszereplőjének egy fiatal, jólelkű, ártatlan nőt tesz meg, kíméletlenül rángatja olvasóját az azonosulás csapdájába. Nincs menekvés, nincs kegyelem, Rosemaryvel nem csak együtt akarunk, együtt kell éreznünk. Esélye sincs szabadulni, sőt, végül önként ajánlja fel magát a legrettenetesebb erőknek: tragédiája húsba vágó, szánni való és szívet tépő egyszerre.
Levin a legdrasztikusabb módszerekkel hat ránk, olyan ősi ösztönöket ingerelve, melyeket nem iktathatunk ki, ha embernek valljuk magunkat. Egy állapotos asszonyt minden körülmények között óvnunk kell, itt azonban nem csak módszeres kínzását követjük végig - anyai ösztöne az, ami visszavonhatatlanul elhozza számára (számunkra) a kárhozatot.
Ráadásként itt van a színház- és filmipar végtelenül vonzó világa; a téboly a jólét kulisszái között szabadul el. Tényleg vonzó ez a világ, de ne hidd, hogy jó lesz itt neked. A színészek-hírességek irigylésre méltó mindennapjai az apokalipszis előkészítéséhez szolgálnak díszletként, intelligens, művelt emberek keresgélik a kulcsot a Pokol kapujához. Bravúrosan ízléses a tálalás, amivel Levin megmutatja a szörnyet: alapsztorija könnyen elintézhető lenne a "ponyva" kategóriába degradálással, sőt, tulajdonképpen ironikus és komikus, amit művel, de olyan hátborzongató hitelességgel és szellemességgel közelít témájához, amivel egy percre sem engedi, hogy ne vegyük komolyan.
Ahogy Chuck Palahniuk kiváló előszavában is elhangzik: a horror általában a civilizációtól távol les ránk, a Rosemary gyermeke legnagyszerűbb ötlete pedig, hogy a borzalmakat életterünkbe helyezi. A történet központi árulása olyan zsigeri fájdalmakat hív felszínre, melyekre nincs gyógyír. Egy mérhetetlenül alantas, szemét, förtelmes machináció zajlik előttünk, Levin pedig precízen, átgondoltan, minden momentumra megfelelő időt szánva kalauzol a rettegés útvesztőiben. Félelmetesen okosan vezet: itt minden és mindenki ellenünk van, az események sorsszerűen, előre elrendelve és megmásíthatatlanul zajlanak, a szerelem nem áldás, pusztán arra jó, hogy bizalmat ébresszen az áldozatban.
Nem számít, ismerjük-e a végkifejletet: a történet iszonyatos erejű, befészkeli magát az agyba, a szívbe, pengeként hasogatja darabokra a komfortzónát. Legszívesebben letennéd, de nem engedi. Remekmű.
