Van a harcművészeti filmeknek egy jellemző rákfenéjük. Jelesül, hogy a harcművészeten kívül nem nagyon szólnak semmi másról – mentségükre azt lehet felhozni, hogy közönségük nagy része ezt egyáltalán nem is bánja. Az akcióműfajnak elvégre eleve sajátja, hogy a történet és a karakterrajz kispadról nézi benne a hiriget, de a távol-keleti bunyómaratonok még a szokásosnál is kevésbé szeretnek vesződni az ilyen szúnyogfingnyi dolgokkal (tessék csak belegondolni Tony Jaa életművébe).
A The Raid első része, a Redemption (vagy akár Gareth Evans azt megelőző produktuma, a Merantau) is ezen csúszott meg, bármilyen szórakoztató volt is: lehengerlő, ultrabrutális és pörgős csontzúzdáit egy papírvékony sztori tartotta össze, ami banális fordulatokkal és rémisztően felszínes alibi-testvérdrámával igyekezett a fontosság látszatát kelteni.
Na, ez az, amit Evans a második részben már kiküszöböl. A Berandal nem, vagy legalábbis nem csak úgy több és nagyobb, mint a folytatások általában: nem csak az akciót emeli még magasabb szintre, hanem a történetmesélést is – sőt csak azt igazán (ez egyébként nem véletlen, ezt a filmet eredetileg a Redemption előtt, attól függetlenül tervezte leforgatni Evans, csak komplexitása miatt kénytelen volt jegelni egy időre). Nem mintha a sztori olyan veszettül eredeti és intelligens, a karakterek pedig olyan döbbenetesen komplexek lennének, egyáltalán nem.
Csak annyira azok, hogy ne érezd úgy, hogy a forgatókönyvet muszájból szarták ki két harci koreográfia megtervezése közt (mert hát egy negyvenperces bunyós videóklipet mégsem lehet mozikba küldeni). Csak annyira azok, hogy pontosan érezd a motivációkat, az egókat, az ambíciókat, amik alatt a szervezett alvilág kényes egyensúlya meg-megremeg, végül pedig teljesen összeomlik. Csak annyira azok, hogy amikor szakad a hús, törik a csont és fröcsög a vér, akkor annak legyen igazi, tényleg átélhető tétje (mármint azon túl, hogy az összecsapás után ki tud még járni, vagy egyáltalán levegőt venni). Szóval pont eléggé.
A cselekmény pusztán órákkal (percekkel?) az első rész után kezdődik: Ramát gyorsan besorozzák egy félhivatalos, korrupcióra vadászó rendőri osztagba, aztán egy jó fedősztorival elküldik, hogy épüljön be a Jakartát markában tartó két banda egyikébe. Új főnöke, Bangun ambiciózus fia, Uco titokban szövetkezik egy Bejo nevű, feltörekvő gengszterrel, aki a várost uraló bandák egymás ellen fordításával akar új lehetőséget kreálni magának (és aki a nyitójelenetben kivégzi a főhős testvérét, Andit). Jakarta vérmocskos területi háborúba süllyed, a közepébe csöppent Rama pedig csak kapkodja a fejét – de sok-sok emberi csont nagy bánatára a kezét meg a lábát is.
A műfajtól szokatlan, sőt, elsőre kifejezetten ijesztő két és fél órás játékidő nem non-stop zúzással telik, mint az első rész száz perce, így a Berandal nyilvánvalóan kevésbé pörgős, mint elődje – cserébe viszont sokkal működőképesebb, mint film, és nem csak egy tökös harcművészeti bemutató.
Mert ugyan sosem lép túl a beépült zsarukról és a gengszterrivalizálásról szóló bűnügyi thrillerek unásig ismert toposzain, viszont stílusosan, kifinomultan, erőteljes drámai érzékkel adja elő azokat – Evansnak mostanra már nem csak az akciók mennek jól, hanem a dialógusok, a hangulatteremtés és a történetmesélés is. Sőt, a karaktereket is sokkal élőbbre sikerül megrajzolnia, még ha pár vonásnál nem is használ hozzájuk többet most sem. A Redemption bárdolatlanságát ezzel felváltja a jéghideg elegancia, ahogy a film sötét szíve kérlelhetetlenül pumpálja a vért a kegyetlenül intenzív harcjelenetekbe.
Az akció terén valamivel kevesebb az előrelépés az elődhöz képest, de hát vannak szintek, amiket nehéz látványosan megugrani. Azért persze a jellemzően hosszú snittekkel és stabil kamerával felvett, így minden pillanatukban jól kivehető összecsapások féktelenek, őrültek és iszonyatosak – a karok, lábak és pengék vértornádójában kenődik az agyvelő, ropog a csont, pusztul a hús és rángatózik a végét járó test. Még akkor is, ha éppen egy fél váráson át dühöngő autós hajsza közepén vagyunk (ezt a jelenetet még rohadtul sokáig fogjuk emlegetni).
Evans néha, egyfajta perverz örömmel, már egészen abszurd végletekig viszi az emberi test roncsolását. A finálé konyhabeli párharcában a szereplők olyan döbbenetes tortúrának vetik alá egymást, ami egy egész hadsereg kinyírására elég lenne, és amikor azt hiszed, hogy vége, hogy ebből már tényleg nem áll fel a szétvert, szétvágott, tökig véres ellenség, hogy ennyi erővel akár már egy atombombát is ledobhattak volna rá, akkor nemhogy még egy perc van hátra, hanem a java.
És a The Raid 2-nek még ez a zsánerkövetelménynek végletekig meghajoló, „picsába a realitással”-habitus is jól áll, mert ez már az a fajta agyrém-mértékű adrenalin- és erőszaklöket, amit eleve csak a közönség egy része tud elviselni. Az a része viszont székből felugrálva, levegőbe bokszolva, ujjongva viseli el.
A Redemption egy kőkemény harcművészeti film volt, ami a falrepesztő akciójeleneteket egy tessék-lássék bűnügyi történettel ragasztgatta össze. A Berandal ennek a fordítottja: egy eposzi bűnügyi film, aminek jól kiszámított súlypontjait eszeveszett harcművészeti ámokfutások koronázzák meg.