harcművészet

2021. szeptember 3.
2020. szeptember 11.
2018. október 18.
2017. június 8.
2017. január 11.
2016. április 25.
2015. december 7.
2015. március 24.
2014. június 22.
2013. június 20.

VHS paradise: Tomboló ököl

fofdojo.jpgRossz ötlet az embernek dühösen, agresszívan beviharzania egy harcművészekkel teli dojóba. Kivéve, ha Bruce Lee-nek hívjak. Mert akkor a dojónak rossz ötlet ott lennie. Nem mintha a tornádóöklök- és lábfejek elől el tudna iszkolni, amikor pedig kézbe kerülnek a nundzsakuk, már úgyis minden mindegy. Lee egy legenda, a jelenet legendás, a többi meg nem különösebben számít, vagy ha mégis, akkor úgy teszünk, mintha. Ennyi kijár a legendáknak. Emlékezzünk együtt a dojo harcosainak szétvert fejeire!

Beyonder: Fogalmam sincs, melyik volt az első Bruce Lee-film, amit láttam. Talán a Tomboló ököl, talán A Sárkány útja, vagy valami más. Nincs is igazán jelentősége, mert számomra Lee nem színész volt, aki különféle filmekben végtelenül profán módon szerepeket alakított, hanem valami misztikus, emberfeletti figura – leegyszerűsítve: Legenda –, aki történetesen filmekben is feltűnt. Először, még 7-8 éves gyerekként, a családi könyvtárban sikerült találkoznom vele egy-egy könyv (konkrétan: Plavecz Tamás-Plavecz Nándor – Bruce Lee; Leyrer Richard-Szabó Julianna: A kung fu királya) címlapján. Mind az életrajza, mind az ikonikus fekete-fehér fotók nagy hatással voltak rám, a fejemben (még egyszer: általános iskolás gyerek voltam) a filmekből vett képek és a Lee életét dokumentáló felvételek egybemosódtak, és így már azelőtt mitikus hősként csodáltam, hogy akár csak egyetlen kockát is láttam volna az életművéből. Amikor aztán sikerült hozzájutnom egy VHS-hez, már nem tudtam a filmet filmként nézni, és közönséges fikcióként kezelni, Lee mágikus jelenléte ugyanis minden mást – történetet, mellékszereplőket és egyéb apróságokat – elhomályosított. Ma már nyilván látom ezeknek a filmeknek (a kollégák által lent részletezett) a hiányosságait, de Lee kultusza – számomra legalábbis – ugyanúgy él.

Borbíró Andris: Bruce Lee jókor volt jó helyen: a 60-as évek végén San Francisco a bevándorlók jogairól szóló vitáktól forrongott (1970-re a városban élő kínaiak több mint 50%-át első generációs bevándorlók tették ki.), Lee pedig határátlépő volt, Frisco-ban született (máig a város egyik "kabalaállata", annyi "Bruce Lee is my homeboy" pólót sehol sem láttam, mint SF utcáin), de a Zöld Darázs kínai szolgájaként, később büszke kínai szabadsághősöket játszott gonosz japán megszállók ellen, de közben amerikai, így nemzetközi sztár lett, Chuck Norris-szal már a Colosseumban pofozkodott... Csakhogy Bruce Lee nem egy mázlista vagy egy ügyes opportunista volt. Számomra ő azon kevés színészlegenda egyike, aki megérdemelte kultuszát: nem egy-két kitalált szereppel, nem egy "megörökölt" sármos mosollyal, hanem rengeteg munkával, szívóssággal küzdötte be magát a filmiparba (és persze, nyilván, erre rásegítettek halálának misztikus körülményei is - de ez aligha róható fel neki). Valódi harcművész volt, ütései és rúgásai - ezt többek között Jackie Chan önéletrajzából tudjuk -, ha kellett, NAGYON kemények voltak, és egész életében megszállottan edzett. És ez mind átjön a vásznon, mit átjön, sugárzik, fröcsköl, árad róla. Habár könnyedebb, humoros oldalát csak néhány jelenetben mutatta meg filmjeiben, romantikusnak pedig valószínűleg akkor sem tudott tűnni egy másodpercre sem, mikor nagyon akart, mégis legalább annyira tartom színésznek, mint harcművésznek: rémisztő, dühös-fájdalmas grimaszai, a szeméből sugárzó, kirobbanni készülő belső feszültség olyan karizmatikus jelenséggé tette a vásznon, akit számomra sikerének farvizén befutott harcművész filmek színészeinek - Chuck Norris, Steven Seagal, Van Damme és a többiek - egyike sem volt képes megközelíteni.

Desrix: Hú, a Tomboló ököllel kapcsolatban nagyon felemás érzéseim vannak. A bunyókon, illetve a büdös, gonosz japánokon kívül más nem maradt meg belőle, már ami az emlékeket illeti. Ezért hát érettebb fejjel újranéztem. Nem kellett volna. Nagyon nem.  Botor tettem legyen figyelmeztetés mindenki számára: ami évekkel ezelőtt ámulatba ejtett, az most kínos feszengésre sarkallt, még úgy is, hogy tudatosítottam magamban, ez egy nagyon régi film, nincs mit számonkérnem rajta. Nagyfokú igazságtalanság lenne részemről, ha a jelenkori énem ízlés(ficam)halmazán próbálnék metszetet találni a Tomboló ököl jelentette... mivel is? Élménnyel? Mondanivalóval? Nem, nem szabad, hagynom kell, hogy a régi ideák visszhangja megüsse fülem, és valamelyest felidézzem, miért volt vonzó a magányos hős bosszúhadjárata. Felnőtt szemmel gyereknek tűnik a film is, megmosolyogtatóan végletes karakterekkel, amik voltaképp archetípusok csupán. Nagyon könnyű volt befogadni a fekete-fehér alapszitut, az elnyomó, arrogáns, gonosz japánokkal és a szerény, szelíd, elnyomott kínaiakkal. Egy, csak egy ember van a páston, aki be meri vállalni, hogy kiáll az igazságtalanság ellen, kerül, amibe kerül. A harcművészet tiszta, erényes dolog, megoldást jelent a gondokra, a korrupt bürokrácia ellenben álnok és minden hájjal megkent. Egyszerű ez, nem úgy, mint a tragédia, az elvek mellett kiállás, a politikai viharok, a telefonszerelés vagy a nyárson sült macska receptje. De Bruce Lee megmutatta, hogy kell elbánni egy egész dojo-nyi szamurájjal, úgyhogy innentől fogva ez volt a lényeg nekünk, itt, Magyarországon.

Dr. Sick Fuck: Komikusan primitív, radikális népnemzeti hülyegyerekeket leiskolázó nacionalizmus, kifestőket idéző narratíva és karakterek, a cselekménytől tökéletesen idegen, kényszeresen hozzáfércelt romantikus szál, súlyosan szar parókák, hülye vicsorgások és kurjongatások. Néhány tényező, ami miatt ugyancsak zavaró lehet az ifjabbak számára a Fist of Fury első 15 perce. És akkor megkezdődik a nagy dojo-leszámolás, az a jelenet, ami új korszakot nyitott a harcművészeti filmek történelmében.
1972-ben járunk, tehát nincs CGI, nincs drót, nincs rángatózó kamera, nincsenek gyorsított felvételek meg fiszem-faszom trükközések, nincs hisztérikus vágástechnika; hanem hosszú snittek, kidolgozott és összepróbált koreográfiák, hozzáértő, felkészült színészek, azok vannak. Ez a jelenet mindmáig szakmai standard, kötelező kör, martial arts színészek számára megoldandó diplomafeladat; nincs olyan harcművészeti koreográfus, aki legalább egyszer ne rendezett volna hasonlót. Mégis: Bruce Lee bámulatos robbanékonysága, ördögi gyorsasága, technikai felkészültsége és leleményessége, félelmetes kisugárzása a mai napig etalon, ahogy azt a film utolsó 10 perce, a grand finale is ékesen bizonyítja.
Mese nincs, a Fist of Fury korszakos film, divatot teremtő és trendet buktató. Megváltoztatta a közönség elvárásait, átformálta igényeit, utat tört nyugat felé, melynek következtében a klasszikus kardjátékfilmek kereskedelmi eredményei durván leromlottak, a Shaw Brothers stúdió hanyatlásnak indult, a Raymond Chow-féle Golden Harvest pedig magasra emelkedett. 2013-ból szemlélve a történéseket, a filmbarátok a nyilvánvaló és máig kiaknázható hozadék mellett is sokat veszítettek azzal, hogy Bruce Lee éppen az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején látványos fejlődést mutató, egyre sötétebb és véresebb és nihilistább wuxiák kárára tündökölt oly fényesen.
Az pedig minimum tragédia, hogy egy évvel a bemutató után már halott volt.

TheBerzerker: "Imre bácsi, egy jó Bruce Lee-t?" Ezzel a mondattal egrecíroztattam a szembe szomszédot nagyjából 4-5 éves koromban amikor becsöngetett hozzánk. Na és persze, mielőtt átmentem hozzájuk zsíros kenyeret enni, mert tény, hogy a szomszédban még a zsíros kenyér is jobb, mint otthon. Bruce Lee munkássága legalább olyan fontos mérföldkőnek számít az életemben, mint a komplett olasz alámondásos kalózhorrorok együttvéve. Mai szemmel nézve, sőt megkockáztatom, hogy még akkori szemmel nézve is több sebből vérzik a cselekmény, a filmnek a direkt nacionalizmus és a mérhetetlen túljátszás adja meg a sava borsát. Ennek élvezetéhez természetesen muszáj egyfajta masszív nosztalgiaköntösbe burkolni az egészet, mert anélkül, lássuk be, nem működik. A Bruce Lee köré fonódó legenda sokak számára érthetetlen lehet, karizmatikus, de sokszor önelégült jelleme és viselkedése miatt, ám a harcművészetekhez és a filmezéshez való hozzáállása a mai napig példamutató mindenki számára. Minden hibája és bugyutasága ellenére a Tomboló ököl fontos szerepet játszott a kisgyermeki énem egészséges fejlődésében, hiszen ez volt életem első harcművészettel foglalkozó filmje. És bár az emlékek mindent képesek bearanyozni, a nagyságot mégis az prezentálja leginkább, hogy hogyan csorbítja ki az idő vasfogát. Bruce Lee pedig nem csak egy fogat csorbított ki, hanem a komplett fogsort kirúgta, már a 70-es években! 

2013. február 26.

VHS paradise: Véres játék

bsvhsnost.jpgÚj rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.

Első állomásunk a pont 25 évvel ezelőtt bemutatott Véres játék (Blood Sport), és annak belga spárgázómuszklija. Szerkesztőségünk négy tagja beszél el-elcsukló hangon (ír meg-megremegő kézzel) arról, hogy formálta őket többek közt ez a film is azokká a vadmarhákká, akik ma. Tartsatok velünk a VHS-Mekka egyik főtemplomába!

Chavez szenszej: A haveri körben a Bloodsport az "áltimét" harcművészeti filmnek számított akkoriban, és nálam tulajdonképpen még most is. Különböző stílusok és különböző nemzetiségű résztvevők egymás ellen, minimális szabályokkal, mindez egy titkos társaság szervezésében a kowlooni Walled City baljós atmoszférájú sikátorainak mélyén, és erre az eseményre csak a legjobbakat hívják meg. Mint valami videójátékban. Már a maga idejében is lelkes hívője voltam a filmnek, a legtöbbször megnézett VHS-eim listájának élmezőnyében foglal helyett, és ha manapság előveszem, akkor is csak az eredeti (egyébként ócska) szinkronnal vagyok hajlandó megnézni. Kell az a fíling, na! Nem volt egy bonyolult sztori, de én még azt a hajszálvékony szerelmi szálat is rühelltem benne, mert lassította a filmet, és elvette a helyet a bunyótól. Viszont a zenéjét egyenesen imádtam, mert egészen különleges misztikus hangulatot adott az egyébként is egzotikus körítés mellé. És amikor felcsendült a Kumite! Kumite! kórus a montázsjelentben, akkor az ember akaratlanul is a levegőbe (öcsibe/hugiba/szekrényajtóba) boxolt párat. Pozőrködés, kliséhalom, tré koreográfia, túljátszott szerepek, de a naív bája mellett volt "lelke" is, ami a mai szuperrealista és szuperlátványos harcművészeti filmekből már hibádzik. A Véres Játék több filmmel egyetemben engem is a harcművészetek gyakorlása felé terelt, és bár a Kumitére nem nyertem meghívást, a Dim Makot azóta is meg tudom csinálni. Mondjuk csak a felső téglát tudom összetörni, és azt is csak kalapáccsal. Ha egyáltalán eltalálom.

Desrix: Habár magára a filmre már csak homályosan emlékszem, a Véres sport (és társai, amikkel ugyanabban a ringben kelt versenyre) számomra mára inkább jelenti a letűnt gyerekkorom gondnélküliségének egyik szeletét. A Véres sport Nosztalgia Expresszére felszállva nem kis utat kell megtennem, de annál élvezetesebbet: az ablakon kibámulva sorra bukkannak elő az autós rágók papírjait fanatikusan gyűjtő kiskölkök, a sarki trafikban vásárolt rambós és kommandós kártyanaptárakat valutaként használó fiúcskák, az órák közti szünetekben a folyosókon, vagy a szünidőben az építkezések gödreiben a filmekből ellesett harcművészeti kunsztokkal felvágó gyerkőcök. Akkor jelentek meg a lapozgatós könyvek, amikért egyöntetűen voltunk megőrülve, illetve akkor hódított az Amerikai Nindzsa is, amit kalap-kabát bekajáltunk. Imádtuk Jackie Chant fiatalon, Schwarzeneggert és persze Van Damme-ot, hangalámondással, vagy anélkül, mit számított. Képzeletben mindannyiunk végigbunyózta az összes akciófilmet – mára persze nosztalgiafaktor nélkül megmosolyogtatóak, de akkoriban, nekünk, kis szarosoknak, egy világot jelentettek.

Rusznyák Csaba: Mindenkinek megvolt a maga gyerekkori perverziója. Valami hülye akciófilm, amit rongyosra nézett (igen, kedves túl fiatal olvasók, akkor még volt minek rongyolódnia), és ma már elnéző mosollyal viszonyul egykori önmagának rajongásához. De míg sokaknak, pl. osztálytársaimnak is, Arnold és Sly voltak a hősök, addig nekem Van Damme, az összes gay spárgájával együtt (és hozzá kell tennem: az Expednables 2-ben is egyedül őt tudtam élvezni – bizonyos gyerekkori beidegződések nehezen halnak; vagy csak tényleg minden és mindenki más fos volt abban a filmben). A Véres sportot pedig legalább ötvenszer láttam annak idején (másik nagy kedvenc: Dupla dinamit!), és nekem ez volt a harcművészeti film, nem holmi távol-keleti vacak, tele nímand színészekkel (egész tisztán látom, ahogy Wostry előadja a Picard-féle facepalmot – a dupla verziót). Természetesen hihetetlenül banális az egész, aki pedig azt hiszi, hogy a korszak akcióhősei közül Steven Seagal az abszolút színészi mélypont, annak időszerű újranéznie a finálé „megvakulási” jelenetét. Mert gyönyörű. Nem kételkedem a pillanat metaművészetében: Van Damme ott megértette, hogy ha már szar vagy, akkor legyél eposzian szar. Kudarcot vallani csak grandiózusan érdemes. Ettől függetlenül ez a film csupa szép emlék nekem. Része a Rusznyák-történelemnek.

TheBerzerker: "Nagyon jó. De a tégla nem üt vissza." Ha gyorsan le akarnám rendezni a rövidre fogott mélyelemzést, az idézet után abba is hagyhatnám. De nem fogom! A Véres sport, vagy játék (ki milyen verzióban látta) Bolo Young rengő csöcseivel együtt is masszívan része a 80-as évek amerikai akciófilmkorszakának. Mielőtt azonban bárki osztani kezdene, elárulom, hogy igen szerintem is egy bugyuta, 666 éves toposzokból építkező filmről van szó, és valóban rettenetes benne gyakorlatilag az összes színész, Van Damme-mal az élen. De most őszintén, ez kit érdekel? Egyetlen dolog számít, a móka. Azt pedig tud is nyújtani a film, méghozzá dögivel! A mai napig képes vagyok nézettségi statisztikai adattá degradálni magamat bármikor, amikor egy kereskedelmi csatorna műsorra tűzi (nagyjából 2 havonta). Ennek ellenére, akármennyire is imádom a filmet, ha megölnétek se tudnám imdb nélkül megmondani, hogy ki rendezte. De ez nem is számít. Komolyan sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik nem tudtak "real time"-ban megélni egy olyan csodát mint a Véres sport. Vissza a VHS filmeket az átlag magyar polcaira!

2012. december 17.

The Man with the Iron Fists

manwiththeironfists1.jpgTarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.

Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)

Megvan ám a The Man with the Iron Fists-ben minden alkotóelem, ami egy tökös-dögös-brutális-véres XIX. századi exploitation kungfu filmhez elvileg kell. Kemény hősök, nagyon gonoszok, csábító nők, pofonok, pengék, torzótól kreatív eszközökkel elválasztott testrészek, furmányos fegyverek, merész (értsd: magyarázat nélküli) fantasy elemek, one-on-one és össznépi bunyók, legyőzhetetlen bajnokok, pénz-, hatalom-, bosszúéhség, és – ezt még most megjegyzem, mielőtt a negatívumok óhatatlanul túlburjánzanak – ezek szolgálnak is szórakoztató pillanatokkal. Csak minden más hiányzik, ami ezeket az alkotóelemeket egy élvezhető filmmé ragasztaná össze.

Becsülöm RZA ambícióját és önbizalmát, hogy ír, rendez, főszerepel, zenét szerez, de sajnos egyik területen sem remekel, és akkor még finom voltam. Az Eli Roth-tal közösen összeizzadt forgatókönyv a forrása a legtöbb problémának, mert értem én, hogy egy ilyen filmbe nem kellenek komplex karakterek, de az ég szerelmére, legalább legyenek karizmatikusak, érdekesek. Ehhez képest egyedül Jack Knife-ban pislákol valami élet, és benne is csak azért, mert Russell Crowe, mintha túl későn ébredt volna rá, hogy mihez adta a nevét, valamiféle „fuck it, I will just enjoy myself anyway” attitűddel parádézta át a forgatást.

manwiththeironfists2.jpgAz RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)

Ki lehetne még térni a botrányosan rossz zenére (vegyetek be egy humility pillt, gyerekek: csak mert egy bizonyos muzikális stílusban utaztok, még nem biztos, hogy az automatikusan illik a filmetekhez, sőt), a tempó és a feszültség teljes hiányára, az olcsó, esetlegesen alkalmazott rendezői fogások tömkelegére, a szanaszét fröcsögő CGI-vérre, ami talán még soha nem nézett ki ilyen pocsékul, de felesleges szaporítani a szót. Egy inkompetens, inkoherens kulimász az egész, és szándékos Shaw Brothers/blaxploitation/Kill Bill (!) áthallások, kacsintások ezen nem segítenek.

Ó, és mégis hogy van az, hogy egy elvileg kemény neo-exploitationben, amiben literszám folyik, fröcsög, zubog a vér, a tucatnyi kurva mind nyakig felöltözve kefél a kliensével?

2012. június 3.

The Raid: Redemption

A The Raid a vihar előtti csend pillanatainak ábrázolásáért igazán jó. Mint egy szamurájfilmben, ahogy a harcosok kivont karddal, némán, mozdulatlanul állnak egymással szemben egy szélfútta réten. Vagy mint egy westernben, ahogy a párbajhősök izzadva néznek farkasszemet egy poros városka kihalt utcáján, kezüket a pisztolytáska fölött nyugtatva. A csontzúzásokat megelőző momentumokra itt szűk, sötét, kopott folyósokon, vigasztalan, lepukkant, rommá lőtt-vert-lakott lakásokban kerül sor, ami az említett toposzok, ha nem is eredeti, de tökéletes átmentése a harcművészeti filmek világába.

És valljuk be, látványos bunyójelenetet bárki tud rendezni, aki felkér egy ügyes koreográfust, de ahhoz, hogy a humán erő- és pofonforrások redukcióját élvezhető és értékelhető filmes kontextusba ágyazza, már nem mindenki képes (ld. Tony Jaa dügunalmas és szentimentális bullshitekkel összeragasztott rúgófesztiváljait). Gareth Evans előző filmje, a Merantau is ennek a kontextusnak a hiányától szenvedett, bármilyen bámulatosak voltak is az akciói. A The Raid már egy nagy lépés a jó irányba – nem tökéletes, nem a zsáner új alfája (bár majdnem), amiként sokan ünneplik, de így is az utóbbi évek legjobb csontőrlője.

A sztori pont olyan pofátlanul egyszerű, amilyennek lennie kell. Egy rendőrségi kommandó megszáll egy fegyveres bűnözőkkel és bujkáló gyilkosokkal teli épületet, amit egy kegyetlen gengszter ural. Mire rájönnek, hogy akciójukat hivatalosan nem hagyták jóvá, így hiába is várnak erősítésre, a ház kiutak nélküli halálcsapdává válik számukra: minden lakó rájuk vadászik. 

Elindul a film, és mire hármat pisloghatnál, a szereplők már vagy húsz hullát kitermeltek a fegyvereikkel – Evansnak 10 percébe sem telik, hogy belecsapjon a lecsóba. És az első akciójelenet félelmetes erejű. Ahogy a kommandósok rájönnek, hogy megszállókból üldözöttekké váltak, a rendező ólomzáporokon, vérgejzíreken, falakon, plafonon, padlón keresztül menekíti őket szinte felfoghatatlanul őrült iramban. A The Raid elsőszámú problémája, hogy ennek a negyed órának a légzésgátló intenzitását később már nem tudja megfejelni.

Már csak azért sem, mert a játékidő előrehaladtával kényszerűen elhagyják a lőfegyvereket (amit mellesleg semmilyen dramaturgiai szükség nem indokol, csak az örökzöld „így írták meg a forgatókönyvet” érv, és a harcművészeti film címkéje), és azok nélkül egyszerűen kevésbé változatosak az összecsapások. Tény azonban, hogy a szereplők, a nézők nagy megelégedésére, lelkesen használnak mindenféle egyéb fegyvert, ami a kezükbe kerül, legyen az kard, bot vagy akár a fal – ha jól csinálják, azon is kenődik olyan szépen az agyvelő, mint  a pisztolygolyón. (Roppant élvezetes egyébként a film fan-service jellege – ha valakinek a fejét már háromszor izomból hozzákúrták a falhoz, nyilván nincs rá szükség, hogy ezt még ötször megismételjék, de ha egyszer olyan rohadtul jó nézni…)

A The Raid másik problémája, hogy Evans nem elégedett meg a puszta zúzással, muszáj volt belevinnie valami pluszt. Ezért félúton kiderül, hogy az egyik kommandós és az egyik gengszter testvérek, ami akár egy nagyon izgalmas és érdekes drámai szállá is kinőhette volna magát, mondjuk John Woo ’80-as, ’90-es évekbeli hong kongi filmjeinek mintájára. De elnagyolt és felületes marad az egész, a személytelen, jellegtelen karakterekkel együtt, ami főleg akkor tűnik fel, amikor Evans erre akarja kifuttatni a filmvégi katarzist, és látványosan kudarcot vall vele. Vagy dolgozni kellett volna a sztori ezen aspektusán, vagy hagyni a fenébe az egészet – elvégre ezeknek a filmeknek úgysem ez a lényegük. (Miért, a Die Hardban pl. mi volt a dráma? Jófiú összezárva rosszfiúkkal, aztán hadd szóljon!)

Ezek a hiányosságok gátolják meg a The Raidet abban, hogy igazán nagy film legyen belőle, de a bántó túlzások, a felesleges szentimentalizmus és az erőltetett coolságok nélküli, képileg és zeneileg is csodálatosan megtámogatott küzdelmek brutalitása, nyersessége és viszonylagos realisztikussága így is gondoskodik a kellő élvezetről, és a kb. ötpercenkénti, geekboldogító „aztakurva!” jelenetekről. Az ég óvja Hollywoodot attól, hogy Evans egyszer írjon egy ilyen hirigjéhez egy igazán jó forgatókönyvet.

PS: Hogy a „Redemption” mi a búbánatra utal, arról fogalmam sincs.

2012. január 18.

I Am Bruce Lee - előzetes

Mi újat lehet még elmesélni a kung fu legnagyobb istenéről több életrajzi film és még több könyv megjelenése után? (Lábjegyzet: én speciel, apám otthoni könyvtárának hála, 8-9 évesen már két könyvet is elolvastam róla [ezt és ezt], anélkül hogy akkor még egyetlen filmet is láttam volna tőle.) Pete McCormack új dokumentumfilmje, a jelek szerint, abban próbál meg különbözni az eddigiektől, hogy minél több híres rajongót szólaltat meg, "szakmabelieket" (Manny Pacquiao, Gina Carano) és színészeket (Mickey Rourke, Ed O'Neill) egyaránt. Az előzetes alapján profi munkáról van szó (a rendező korábban Muhammad Aliról készített díjnyertes doksit), újat nyilván nem fog mondani, de szerezhet pár újabb rajongót a Mesternek.

2012. január 11.

Haywire - az első 5 perc

Steven Soderbergh Haywire-éből (A bűn hálójában) felkerült az első öt perc a netre. A film főszereplője Gina Carano kick-box, Muay Thai és MMA-harcos, aki értelemszerűen nem a színészi képességei miatt kapta meg a szerepet. A filmben egy elitkatonát alakít, akit küldetése közben elárultak, ezért bosszút akar állni. Igen, ennyire mély a sztori. De érdekel ez valakit, ha közben hitelesen és látványosan ropognak a csontok, törnek a gerincek? Soderbergh, állítása szerint, mellőzte a Bourne-filmekre jellemző gyors vágásokat. "A néző szeretné is látni, hogy mi történik a vásznon; ez a szerkesztési stílus egy nagy becsapás. Nézőként engem zavar, ha nem tudom átlátni, hogy mi történik a jelenetben, mert túl gyors a vágás és a ritmus." Már az első öt percben kapunk egy kis ízelítőt a harcjelenetek stílusából. Carano nem egy Tony Jaa, de meggyőzően aprítja Channing Tatum-ot. További szereplők: Ewan McGregor, Michael Douglas, Michael Fassbender, Antonio Banderas. Magyar bemutató: február 23.

 

 

2011. szeptember 10.

The Raid-előzetes

Gareth Evans Merantau című filmje az utóbbi évek legjobb harcművészeti mozija, és most lehet, hogy előállt egy még izgalmasabbal, amelynek megint csak a fantasztikus tehetségű Iko Uwais a főszereplője: a The Raid-et a napokban kezdték vetíteni egyes fesztiválok, és akik látták, odavannak érte. Az előzetes alapján ezt nem is csodálom.

2011. február 28.

Shaolin

A kínai-hongkongi koprodukcióban készülő szuperprodukciók mindig érdemesek a figyelemre, de elég nagy részüknél hamar felmerül az emberben a kételkedés, hogy vagy a téma, vagy valamelyik közreműködő személye miatt nem lesz olyan színvonalú, mint ami elvárható. A Shaolin rögvest két (esetleg három) ilyen miatt ébreszt efféle kételyt. Az első a már jópárszor feldolgozott téma, ami a címből is adódóan a kungfu körül forog, másrészt a rendező, Benny Chan személye, aki bizony elég sokszor a művészi érték helyett a csillogó külsőségekre helyezi a hangsúlyt (a harmadik láncszem a producer-atyaúristen Han Sanping, aki előszeretettel sarkallja a stábokat a nacionalista eszmék történetbe emelésére). A filmen mindhárom előbb felsorolt dolog/személy ront valamicskét, de az összkép egyáltalán nem rossz.

Akárcsak néhány korábbi mozi (a The Shaolin Temple ’76-ból és a ’82-es Jet Li-féle Shaolin), úgy Benny Chan legújabb blockbustere is a Shaolin templom lerombolását igyekszik bemutatni. A történelmi tényekből nagyjából ennyit használ fel, a körülmények és az okok már merő kitalációk. Chan első dolga volt Han Sanping kívánalmainak megfelelni, így a történetet az 1900-as évek elejére pozícionálta, hogy bekerülhessenek a történetbe a gonosz fehér külföldiek, akik valami vasútvonalat akarnak építeni. Természetesen a külföldiekkel szemben megjelenik a „Chinese pride”, ami a maga módján győzedelmeskedik is.

Annak ellenére, hogy egy egész csapat hozta össze a forgatókönyvet, a script igazi Benny Chan filmhez méltóan meglehetősen összecsapottnak és klisésnek hat. A fordulatok nagyon giccsesek, túl sok a fantasztikus véletlen, főleg a történet első harmadában. Hasonlóan zavaró a mellékszereplők papírvékonysága, alig van idő a motivációik bemutatására (ez főleg Nicholas Tse karakterénél feltűnő). Szintén nem éri el a célját a záró megajelenet sem, a templom grandiózusan digitális megsemmisülése és az azzal párhuzamosan zajló csaták annyira túl lettek húzva, hogy egy idő után inkább fárasztóak, mintsem lenyűgözőek. Mégis, a beemelt buddhista tanítások és bölcsességek miatt a mondanivaló messze többnek tűnik, mint az elmúlt években készült bármelyik Benny Chan produkció esetében, jóval többet adnak hozzá a történethez, mint az akciójelenetek.

A tanítások mellett Andy Lau és Jackie Chan miatt működik még az egész. Főleg utóbbi volt remek, úgy látszik, végre sikerült megtalálni az öregedő szupersztár helyét a mostani mozikban. Többek szerint már régen át kellett volna nyergelnie az öreg kungfumester sablonkarakterek megformálásába, de a Will Smith poronty Karate/Kungfu Kid-jében alakított mester azért nem volt igazán az ő világa. Jackie mindig is komikus karakter marad, ezt jól láthattuk már a Little Big Soldier-ben is, így zseniális húzás volt a magát ügyetlennek és gyengének tartó szakács szerepét rá bízni. A bunyójelenete tipikus Jackie Chan blődli, jópofa poénokkal és bármennyire is nem illett bele igazán ebbe a komolynak szánt moziba, mégis a legemlékezetesebb pillanatok egyikévé vált.

Andy Lau gyakorlatilag kettős szerepet kapott, olyannyira végletes az általa megformált karakter. A könyörtelen hadúr szerepe elég egysíkú, igazán nem lehet kiemelkedőt alakítani benne, a „megtért” szerepben viszont remekelt. Sajnos az átalakulása nem olyan érzékletes, ahhoz egy komolyabb, a drámai jelenetek iránt fogékonyabb rendezőre lett volna szükség.

A forgatókönyvet írók tömege mellett az akciókért is egy egész csapat volt felelős, ráadásul nem is akárkik, hiszen Cory Yuen, Li Chung-Chi és Yuen Tak neve sem ismeretlen a szakmában. Szerencsére nem csak az elmaradhatatlan bunyókat kellett kidolgozniuk, hanem számtalan látványos kaszkadőrtrükköt is, amik közül talán a lovaskocsis üldözés sikerült legjobban, de a sztori közepén látható nagy csatajelenet sem éppen utolsó. A konkrét bunyójelenetek abszolút nem realisztikusak, mert ha valósághűek lennének, a shaolin harcosoknak semmi esélyük nem lett volna a puskával ellátott katonák ellen. Ha ezt megbocsátjuk az alkotóknak, akkor viszont felettébb látványosak, sok közülük a szokásos huzaltechnikával van feltuningolva (főleg ott, ahol nem képzett harcművészek a szereplők) és persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ki nem szereti végignézni Wu Jing, Xing Yu, Yu Shaoqun és Xiong Xin-Xin nagyszerű összecsapásait?

A Shaolin tehát egy jól sikerült blockbuster minden téren, aminek pont az adja a korlátait, hogy eleve blockbusternek készült. Benny Chan ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, viszont olyan színvonalas stábot sikerült maga köré összeszednie, akik saját imázsukkal és képességeikkel képesek voltak emelni a színvonalat. Jackie Chan első színrelépése, Andy Lau „kettős” szerepe, a buddhista tanok jól eltalált adagolása és a viszonylag ritkán feldolgozott 1900-as évek elejei Kína ábrázolása bőven ellensúlyozza az emberfeletti képességekkel rendelkező főhősöket (jelentkezzen, aki kibírná mindazt, amit Lau a lovaskocsis üldözés során/után), a bántóan egydimenziós mellékszereplőket (Nicholas Tse, meg a fehérek) és a rendezési hiányosságokat. Egy jobb képességű rendező kezében talán lehetett volna jobbat is kihozni mindebből, azonban ezúttal így sem biztos, hogy van ok panaszra. A jó öreg Benny a Connected-hez és a City Under Siege-hez képest már így is lépett egy jó nagyot előre.

előzetes

 

2010. december 30.

A nagy balhé

A nagy balhé címen eleddig egy közismert amerikai film futott (The Sting), a Budapest Filmnek hála mostantól mindenki kedvére keverheti össze a kettőt. De ez legyen a legkisebb baj, hiszen felnőtt már egy generáció, amelynek Jackie Chanről nem a Project A jut eszébe, hanem a kereskedelmi tévékben agyonjátszott Balhé Bronxban (Rumble in the Bronx), rosszabb esetben a Rush Hour valamelyik része. Persze Chan életútja régen sem volt csupa mesterművekkel kikövezve; ott a borzasztó Leszámolás Hongkongban (The Protector) vagy azon korai kungfu filmjei, melyek papírtokban gyűjtik a port a diszkontáruházak polcain. Ezekkel ellentétben a Project A igazi csúcskategóriás Jackie Chan, színészi és rendezői pályájának egyik mérföldköve.

A történet a múlt század elejére visz vissza minket, mikor a töketlen brit vezetés megpróbálta felvenni a harcot a Dél-Kínai-tengeren randalírozó kalózokkal. Az alulfinanszírozott, utolsó hajóit is elveszejtő hongkongi parti őrség leszerepelt alakulatát végül jobb híján besorozzák a szárazföldi rendőrség kötelékébe. A két rendfenntartó egység közti antagonizmusé a főszerep a harsány slapstickkel dobálózó kezdésben (tengerésztiszt Jackie Chan vs. kiképzőcsendőr Yuen Biao), aztán Sammo Hung simlis fazonja közreműködésével kibontakozik egy illegális fegyverüzlet szála - végül mindenki a kalózok titkos főhadiszállásán köt ki egy össznépi nemulassra.

A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.

Talán a kreatív és üzleti szempontokból egyaránt alulteljesítő Battle Creek Brawl, a Dragon Lord, valamint a szupergagyi Fantasy Mission Force keltette frusztráció hozhatta ki Chanból azt a nézők kegyeit megcélzó, szinte emberfeletti tenniakarást, ami a Project A minden képkockáját áthatja. Nem csak azt kellett bebizonyítania, hogy még a tradícionális kungfu filmek hanyatlása után is van helye a mozivásznon, de rendezőként is a legjobbak közé akarta beverekedni magát. Első „modern”, kaszkadőrmutatványokra építő rendezése a kantoni opera és a hollywoodi burleszkek játékos felújítása mellett az akkor éppen puszipajtás Sammo Hung munkáival mutat rokonságot – a pofonok fullosan csattannak (az eredetileg 12-es korhatárbesorolás az általam vásárolt dvdén át volt matricázva 16-ra!), a 2.35-ös vászon minden szegletét belakó rendezés sziporkázó, ráadásként a Golden Harvest mindehhez olyan kulisszákat biztosított, amiknek láttán a Shaw Bros főnökeit megüthette a guta (a kalóztanya egy kisebbfajta díszlettervezői mestermunka).

Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.

2010. november 23.

Wuxia - az első hivatalos képek

Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...

2010. november 7.

Bangkok Knockout - előzetes

A legendás Panna Rittikrai visszatér a rendezői/koreográfusi székbe (aki nem ismerné az 1984-es Born To Fight-ot, azonnal szerezze meg valahonnan), és ennek a trailernek az alapján a film még őrülten brutálisabb (értsd: szenzációsabb) lesz a szokottnál is. Bár az is igaz, hogy az utolsó pár filmje sajnos nem sikerült a legjobban, honfitársai beelőzték (Gareth Evans ugyan született brit, a thai pénzből és szinészekkel készült Merantau például mérföldekkel jobb volt az Ong Bak 2-nél és 3-nál egyaránt, utóbbiakat Rittikrai rendezte), ám úgy néz ki, a Bangkok Knockouttal hozza a régi formáját. Full Contact!

2010. április 12.

Ong Bak 3 előzetes

Angol feliratos előzetes Tony Jaa legújabb csontörő mutatványokkal teli harcművészeti parádéjából, ami ugye az előző rész folytatása, illetve második fele. Sok újdonság nem derül ki belőle a korábbi teaserhez képest, de annyit azért már látni, hogy ezúttal még a korábbinál is sötétebb, misztikusabb irányba tart a sztori. Sokakkal ellentétben én csíptem a másodikat, és effelől sincsenek kételyeim.

2010. március 29.

Ip Man 2 - előzetes

Az első film óriási siker volt Ázsia szerte, bár én nem vertem a seggemet a földhöz tőle. A folytatásban Ip Man már Hongkongban él és oktat, többek között a fiatal Bruce Lee-t. Bár ahogy öregszik, úgy kedvelem egyre jobban Donnie Yent (az alakítása az enyhén szólva kellemetlen ideológiával rendelkező tavalyi Bodyguards and Assassinsben kiváló volt), és egy film már rossz nem lehet, ha Sammo és Kent Cheng egyaránt ott van a színészgárdájában, az előzetes bizonyos pillanatai megakadályoznak abban, hogy feltétlen lelkesedjek a filmért. A finálé ha jól látom már megint valami harcművészeti verseny lesz, és természetesen a főellenség újra egy bunkó gwailo... Ez már a Boxer from Shantungban is ciki volt, hát még most, majd negyven évvel később.

2010. március 23.

Shaolin-előzetes

Andy Lau Tak Wah, Nicholas Tse, Wu Jing, Fan Bingbing és Jackie Chan a főszereplői ennek az új, nagyköltségvetésű produkciónak, amely a shaolin papok és a köztársasági hadurak XX. század eleji összecsapásáról mesél. A rendező Benny Chan, aki kedvenc kilencvenes évekbeli hongkongi filmemet, a Moment of Romance-ot rendezte, az akciókoreográfus pedig a fantasztikus Corey Yuen Kwai (a felső sorban jobbról az első.)

2010. március 7.

The Blood Bond-előzetes

Köszönet Ragadozó54 nicknevű olvasónknak, hogy felhívta erre a figyelmet! Michael Biehn (Terminator, Aliens) ím elkészítette első rendezését, amely az előzetes alapján nagyon faszányos, old school akciófilmnek tűnik (egyetlen bajom azzal van, hogy videóra forgatták - hiába használsz akár Red Camerát, a gyors mozgás elmosódik!) Ráadásul az egyik mellékszerepet Simon Yam domborítja, aki ezúttal megszólalásig hasonlít Mao Ce Tungra. A történet szinte egy az egyben koppintása Wong Jing szenzációs, 1991-ben készült Last Blood című filmjének, állítólag külön meg kellett egyezniük Wong Jinggel, nehogy beperelje őket.

2010. február 1.

Ong Bak 3 teaser

A Thai-fighter, vagyis Tony Jaa visszatért. Az Ong Bak 2 története annak idején ugye lezáratlan maradt, garantálva ezzel a folytatást, ami idén tavasszal meg is érkezik, az első rövid előzetes viszont már most is itt van. Ebben csak a szokásos dolgokat látjuk, a koszos parasztgyereket, amint elefántokon csimpazkodik, és térddel valamint könyökkel büntet a falu főterén.

2009. november 27.

Raging Phoenix

2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás. 

Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni. 

Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.

Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad. 

Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van. 

 

Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket. 

Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb.