„Field work is not an exact science”
(spoileres) Irgalmatlan dilemma, a satuba szorított herék legkönyörtelenebb esete, amikor négy év szünet után kell folytatni egy tisztességben megőszült kultsorozatot. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Kezdjük újra vagy zárjuk le? Tartsuk tiszteletben a hagyományokat, vagy írjuk felül a jól ismert konvenciókat?
A Fox dolgát tovább nehezítette, hogy a 24 az évek során meglehetősen drága produkcióvá vált. Valószínűleg ez a faktor játszott a legnagyobb szerepet a mérlegelés során, így a leginkább kézenfekvő döntést hozták meg: kiszolgálják a meglévő közönség vélelmezett igényeit, új elemek bevonásával rekonstruálják a jól működő matekot. Ennek érdekében a kreatív stábot sokat próbált veteránokból állították fel: az epizódok felét John Cassar dirigálta, aki 2002 óta dolgozik rendezőként és producerként a sorozaton, íróként pedig Robert Cochran és Joel Surnow került szerződtetésre, akik szintén ősprofik a 24 világában.
A legfontosabb aggály, miszerint a narratív keret radikális megkurtítása (24 helyett 12 epizód) kínos következményekkel járhat, elméleti probléma marad. A megfelezett játékidő inkább áldás volt, mint átok; megszabadította az írókat az ésszerűtlenül komplex cselekmény kényszerzubbonyából, lehetőséget adott rá, hogy réveteg kávészünetek, érdektelen diplomáciai mellékszálak és nyűgös magánéleti hajtűkanyarok sokasága helyett letisztultabb, feszesebb, jól fókuszált fordulópontok által tagolt cselekményt konstruáljanak.
A dramaturgia érdemi megújítására azonban kísérletet sem tettek (még az időugrás lehetőségét sem használták fel rendesen), ez az opció aligha szerepelt a célkitűzések között: híven tartották a jól ismert szabályokat, az unalomig ismert karakterek és modulok (belső árulók, sokszintű összeesküvés, közel-keleti terroristák, diplomáciai válságok, stb.) pedig a legkevésbé sem frissítették a befogadói élményt.
Bár Londonba helyezték át a cselekményt, a főszereplők elfáradását a kulisszák cseréjével sem tudták elleplezni (Kiefer Sutherland látványosan kiöregedett Jack Bauer szerepéből, és Mary Lynn Rajskub sem az a mufurc fruska már, akit egykoron megszokhattunk), az új szereplők pedig a script hangsúlyai miatt sem válhattak kellően dominánssá.
Yvonne Strahovski pompás választás volt, az a fajta színvonalas szőke ő, akire nagyon nagy szüksége van napjaink amerikai filmiparának. Alkatánál fogva nemes ragadozó, egyszerre ellenállhatatlanul vonzó és ridegen fenyegető jelenség; éppúgy megvan benne a hűvös intellektus, mint a bármikor bekövetkező, kőkemény odabaszás lehetősége. Az első harmadban úgy tűnhetett, hogy méltó sidekickje lesz a főszereplőnek, mégis kevésbé fontos szekundánssá fakult, mert a CIA-operatív figurája nem kapott elég teret ahhoz, hogy szabadjára engedje személyisége destruktív oldalát. Sajnálatos módon Michael Wincott is elsikkadt, holott korántsem tűnt érdektelen figurának az anarchista hacker, ráadásul Wincott saját jogon is gyilkos karizmával bíró színész – tényleg kár érte.
Megesett egy-két irritálóan olcsó húzás (melyik évadban nem), de a végére csak kikupálódott a storyline, az utolsó részek sodrása simán kárpótolt a korábbi epizódok teszetosza megoldásaiért, és megrázó fordulatok is akadtak a fináléban. Bár a régi idők kiszámíthatatlan, szorongó atmoszféráját nem tudták maradéktalanul reprodukálni, Audrey elvesztése, Jack összeomlása, Cheng kivégzése, Kate leszerelése, legfőképpen pedig Heller elnök szívszorító búcsúmonológja vitathatatlanul a sorozat dramaturgiai csúcspontjai közé tartoznak.
A 24 kilenc évadot élt meg, és ez több mint tiszteletre méltó teljesítmény a kortárs televíziózás brutális fluktuációval terhelt világában; Jack popkulturális ikonná, a széria pedig kultsorozattá vált, eme státuszát a minap lezárult season sem veszélyezteti. A fináléban megbűnhődött, kinek meg kellett bűnhődnie, a meghatározó karaktereket rendben elbúcsúztatták az írók, Jack Bauer sorsa beteljesedett. A 9. évadot tekinthetjük méltóságteljes lezárásnak, egy hosszú, borzalmasan erőszakos, idegtépően zaklatott vágta utolsó etapjának – a végső néma óra pedig fenntartja a reményt, hogy az alkotók is ugyanerre a következtetésre jutottak.
Ettől függetlenül a brand kereskedelmi értéke továbbra is kikezdhetetlen, a sorozat nézettsége, ha nem is különösen kimagasló, legalábbis imponálóan stabil. Ha a producerek a folytatás mellett döntenének, úgy elengedhetetlen lesz a teljes stáb cseréje, valamint a forgatókönyvírók munkáját meghatározó protokoll radikális felülbírálása. Kate Morgan duplán meghasonlott figurájában bőséggel van potenciál, a női főszereplő alkalmazása valóban friss és izgalmas irányt adhatna a 24-nek, de arra, hogy a széria nem züllik önmaga paródiájává, immáron legalább egy Kurt Sutter szintű, öntörvényű, az emberi lélek sötétebbik oldalát kiválóan ismerő, vadul merész showrunner bevonása jelenthet csak garanciát.