Általában nagyon rossz hollywoodi blockbusterek védelmében hangzik el a: "Mit vártál, hiszen csak szórakoztatni akar" érvelés, amivel rendszerint csupán annyi a probléma, hogy azok a filmek nem szórakoztatnak, inkább feldühítik a nézőt a következetlenségeikkel, az irracionális fordulataikkal, az ostoba cselekményükkel, miközben jelentőségük teljes tudatában úgy tesznek, mintha éppen a világot váltanák meg. Létezik viszont az a helyzet, mikor a forgatókönyv esetleges hiányosságai megbocsáthatók az egyéb, járulékos értékek fényében, különösen, ha egy olyan alkotásról beszélünk, melynek drámai alapkonfliktusa náci zombik vérben és bélben tocsogó mészárlása körül bonyolódik, ráadásul a film nem csak próbálkozik, de ténylegesen szórakoztat is.
Hajszálra az előző rész végén vesszük fel a fonalat (olyannyira, hogy a kezdő képsorok tulajdonképpen az első film záró képei): az erdei kisházban tartott mulatságot egyedüliként túlélő Martin (Vegar Hoel) egy karhosszal rövidebben, de sikeresen megmenekül támadóitól, a kimerültség következtében azonban elalszik a volánnál, és a kocsija lesodródik az útról. Egy kórházban tér magához, a jó hír: ismét van karja. A rossz hír: a kar nem a sajátja, a nácik rettenetes vezére, Herzog parancsnok felejtette az anyósülésen dulakodás közben, a túlbuzgó orvosok pedig hősünkre applikálták (az sem zavarta őket igyekezetükben, hogy nevezett testrész enyhén szólva rohad).
A kar hamarosan önállósodik, és Martin akaratának ellenére vérfürdőt rendez a kórházban - irgalmatlan erejének köszönhetően a férfi megszökik, de boldogsága nem lehet teljes: mindenki többszörös gyilkosnak hiszi. Herzog és bájos kis csapata eközben rádöbben, hogy akad még némi elintézetlen ügyük a környéken, így felkerekednek, hogy bosszút álljanak, arra azonban nem számítanak, hogy a kar erejének (és néhány amerikai geek találékonyságának) köszönhetően Martin feltámasztja a szovjet Stavarin hadnagyot és katonáit, hogy közösen állják útját a náci horda pusztításának.
Tommy Wirkola rendező, miután Hollywoodban sorozatlövő nyílpuskákkal és rengeteg vérrel újraértelmezte Jancsi és Juliska meséjét (Boszorkányvadászok), visszatért Norvégiába, hogy ugyanott folytassa, ahol abbahagyta, sikeresen továbbfejlesztve nem túl eredeti, de baromi cool alapötletét. Az előző film kissé lassú, kötelező jellegű felvezetését, és bántóan sablonos slasher-dramaturgiáját ezúttal szerencsére hanyagolhatjuk, illetve a harctér kibővülése, és az áldozatok számának döbbenetes gyarapodása is nagyban növeli az élvezeti értéket.
A cselekmény nyaktörő iramban dübörög előre, csak nagy ritkán engedélyez szusszanásnyi időt nézőjének. Bár a forgatókönyv gyakran erőszakkal ráncigálja elő a fordulatokat, és lényeges információkat hallgat el, a végeredmény maximálisan kárpótol a hiányosságaiért, sőt, a logikát, a magyarázatokat látványosan leszaró pofátlanságával még szimpatikus is: tökéletesen szolgálja a vagány összképet.
A Martin után nyomozó, töketlenkedő, inkompetens rendőrök történetszála például a világon semmilyen hatással nincs a tényleges cselekményre, simán kihagyható lenne, de ők is szórakoztatóak, nyilván a szünet nélküli vérengzés viszonylagos ellenpontozására szolgálnak. Az amerikai geek-csapat szintén komikus elemként funkcionál, de karaktereik ötletesek, a szükséges mértékben kidolgozottak, magukkal hoznak egy seregnyi filmes (leginkább Star Wars) utalást, ráadásul nekik még sikerül is fontos szerepet találni a történet kibomlásának menetében.
Mert nélkülük bizony nagyjából elviselhetetlen lenne a komikus terror, amit a rendező és írótársai, a meleg Glenn Kenneth-et (az előző részben pedig Royt) alakító Stig Frode Henriksen és a már emlegetett Vegar Hoel ránk szabadítanak. A nácik a szokásos zombiábrázolással szemben nem esetlegesen, ösztönszerűen ölnek, láthatóan a fájdalom okozásának vágya hajtja őket, ennek következményeként húsmarcangolási, testtömeg-módosítási szokásaik is lényegesen kreatívabbak a megszokottnál. Némiképp intelligensebbek is az átlagnál, így képesek például emberi beleket használni benzinszivattyúzáshoz, sőt, fegyvert forgatnak, tankot vezetnek.
Míg az első film komikus elemekkel bőségesen megpakolt horror volt, a folytatás már vállaltan vígjáték, csak éppen kettészakított emberi testek, vagy többszörösen leölt, majd (szerencsétlenségükre) újra és újra feltámasztott élőhalottak szolgálnak poénforrásként. A brutalitás olyannyira csúcsra pörgetett, abszurditásig fokozott, hogy egy idő után fel sem merül a fenyegetettség érzete, csak felszabadultan röhögünk a rettenetes történéseken.
Senkinek sincs kegyelem, az alkotók gondos figyelmet fordítanak az összes létező tabu megsértésére (mozgássérültek, idősek, vagy éppen csecsemők legyilkolászása), örömmel tobzódva a polgárpukkasztásban. Felháborodásunkat nem pusztán a mészárlások intenzitásával kívánják elérni, a jó ízlést minden rendelkezésükre álló eszközzel ostromolják, ízlelőbimbóink, szaglószerveink is komoly atrocitásokat kénytelenek elszenvedni, a lezárásra pedig még mindig képesek tovább emelni a tétet, megkínálva minket egy olyan szerelmi jelenettel, amit garantálhatom, hogy nagyon sokáig nem fogunk elfelejteni.
Az előző filmben még némiképp nagyképű utalásnak éreztem a filmőrült karakter Braindead - pólóját, de Wirkola most helyükre tette a dolgokat: bár ámokfutása nyilván soha nem lesz olyan fontos hivatkozási alap, mint Peter Jackson kultfilmje, a Dead Snow 2 minden szempontból elegáns főhajtás a nagy klasszikus előtt.
(U.i.: Érdemes kivárni a stáblista végét, akad ott is egy finom kis apróság.)