Brass Sun #2
Történet: Ian Edgington
Rajz: I.N.J. Culbard
Rebellion/2000 A.D.
Úgy tűnik, hogy a 2000 A.D.-t felvásárló brit Rebellion be akar törni az amerikai képregénypiacra is, és ami a saját, odahaza aranytojást tojó tyúkjuk amerikanizálásával nem sikerült (igen, a legutóbbi Dredd film karakterének képregényre ültetéséről beszélek), az most talán megtörténhet az ugyancsak a 2000 A.D. lapjairól leigazolt Brass Sunnal. Ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre, mert a képregény mindkét szerzője ismert a jenkik előtt: Edgington dolgozott már mindkét Nagynak és a Dark Horse-nak is, Culbard pedig Sherlock Holmes és Lovecraft adaptációk után a vertigós The New Deadwardians minisorozattal tűnt ki a rajzolók közül.
Hatrészes sorozatuk alapvetése elég egyedi: az Orrery (egy valós méretű, mechanikus planetárium, melynek bolygói komplett civilizációknak adnak otthont) Napja, a Brass Sun, elkezdett rohamosan lehűlni. A központtól távol eső planéták egy sosem látott jégkorszak felé közelítenek, de a főhősnő, Wren világán uralkodó teokratikus önkényállam vezetői pusztán hitük újabb próbatételeként tekintenek rá. Wren nagyapja, az egykori püspök, saját életének feláldozásával elmenekíti unokáját egy relikvia segítségével, hogy megoldást találjon a Nap lángjának újralobbantására. Eposzi küldetés egy clockwork punkként definiált art deco világban, mely egyszerre idézi fel a Nauszika - A szél harcosai Ghibli-kultmese és Swift Gulliver utazásainak hangulatát. Bátor hősnőnk mellé csatlakozik a tapasztalatlan, de értékes tudással rendelkező szerzetesfiú, Septimus, aki annak a rendnek a tagja, ami a Nagy Óramű működését tanulmányozza, és amint az várható, már rögtön az első meglátogatott világon két szemben álló hatalom közt dúló harcba csöppennek.
Aki a felnőtteknek szóló, de mesekönyv hangulatú történeteket kedveli, annak bizony nagyon is ínyére lesz ez a sorozat. (Nagy Krisztián)
Outcast #1
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Paul Azaceta
Image Comics
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért-től a frissen bemutatott Távozz tőlem, Sátán!-ig manapság le sem lehet lőni a vallási témájú horrorfilmeket – igazából rohadtul unom már őket, leginkább azért, mert nagyjából mind ugyanarra a kaptafára készül, és mind ugyanolyan ötlettelen és érdektelen. De most már legalább úgy néz ki, hogy aki alapvetően szereti az ilyen jellegű sztorikat, annak lesz egy releváns alternatívája. Robert Kirkmannek, a brutálsikeres The Walking Dead alkotójának lehet megköszönni.
Az Outcast egy Kyle Barnes nevű férfi története, aki újra találkozik Anderson tiszteletessel, azzal az emberrel, aki tizenöt éves korában ördögűzést hajtott végre rajta – és aki most a segítségét kéri egy másik kisgyerek „megszabadításában”. Kyle, aki mindent elveszített az életben, kissé vonakodva bár, de kötélnek áll, és végül sejteni kezdi, hogy a saját egykori megszállása és a mostani közt van valami kapcsolat.
Hogy Kirkman mennyire jó író, az azon látszik a legjobban, hogy még egy alapjáraton unalmas, tragikus múltú, önsajnálatban fetrengő, lecsúszott karaktert is el tud adni az olvasónak. A többin meg már nem is csodálkozunk: a horrorjelenetek a kevés gore ellenére hátborzongatóak, Azaceta rajzai nyersek és nyugtalanítóak (különösen hatásos ahogy a panelkezeléssel kiemel pillanatokat vagy bevág flashbackeket), az egyszerűnek induló sztori mögött húzódó rejtély pedig már most izgalmas.
Nem kis részt azért, mert a The Walking Dead, vagy akár az Invincible példájából okulva jól tudjuk, milyen végletekig képes elvinni Kirkman a saját koncepcióit. Senki ne ringassa magát abba a hitbe, hogy az Outcast csak egy lesz a tipikus ördögűzős horrorok közül. (Rusznyák Csaba)
Spread #1
Történet: Justin Jordan
Rajz: Kyle Strahm
Image Comics
Már megint posztapokalipszis, és már megint valami járvány okozta. Csakhogy ennek a járványnak fogai és csápjai vannak. Justin Jordan, a kissé oktalanul agyonhype-olt Luther Strode írója most egy világvége utáni horrorral jelentkezik, ami nagyjából olyan, mintha a Lone Wolf and Cubot összemixelték volna A dologgal.
A címbeli Spread egy borzalmas organizmus, ami gyilkos, zombikat termelő, csápos-fogas rettenetként terjed a Földön – lassan, de biztosan. Az első számból még nem derül ki túl sok a megmaradt emberi civilizáció állapotáról, mert Jordan a főhős, No bemutatásával van elfoglalva. No egy posztapokaliptikus vándor, aki keveset beszél, viszont sokat forgatja a baltáit az útjába kerülő fosztogatókon és a Spreaden (amire immunis). Aztán egy nap talál egy kisbabát, akit úgy hívnak, hogy Hope. Merthogy elvileg ő az emberiség utolsó reménye.
Az eddig felvázolt vékonyka történet elég klisés, ráadásul az, hogy a már felnőtt Hope narrálja, kicsit túlságosan emlékeztet a Sagára, amiben Brian K. Vaughan ugyanezt az amúgy roppant jól működő eszközt használja már bő két éve. Debütálásként mégis remekül működik a képregény: Jordan iszonyú iramot diktál, Strahm képei látványosak, vérben fuldoklók és horrorisztikusak, és már magának a Spreadnek a koncepciója is elég félelmetes és felkavaró ahhoz, hogy a seggén tartsa az olvasót – azért a fogakat növesztett szemgolyó, ami csápokkal nyúl ki az üregéből, elég durva.
A kérdés persze az, hogy a folytatás mennyire képes jól kimunkált karaktereket és izgalmas történetet szállítani, mert ez az első rész főleg az újdonság varázsa miatt olyan szórakoztató – az meg nem tart ökörré, de még csak sokáig sem. (Rusznyák Csaba)
The Squidder #1
Történet és rajz: Ben Templesmith
IDW Publishing
Ben Templesmith-t remélhetőleg már nem kell bemutatni a Geekz olvasóinak (csak pár cím emlékeztetőül: 30 Days of Night, Fell, Wormwood: Gentleman Corpse, Welcome To Hoxford), a kellemesen beteges és elborult képzelőerővel bíró illusztrátor nemrég hagyta ott J. Michael Straczynski nagyszerűen induló Ten Grandjét, hogy egy saját projektbe fogjon, amit a Kickstarteren finanszíroztatott meg a rajongóival - nem kevesebb, mint 137 ezer ropogós amerikai dollárt dobtak össze neki a legújabb posztapokaliptikus rémálmához. Ezt elkönyvelhetnénk egy újabb indie képregénysikernek a nagy kiadókkal szemben, de azért nem eszik olyan forrón a kását, mert ahhoz, hogy a nagy tömegekhez is eljusson, az IDW kiadó jól bevált terjesztői csatornáihoz kellett fordulni. Ezzel persze nem járunk kevésbé jól, és az új sorozat még azt a keserű szájízt is elmoshatja, amit JMS Ten Grandtől való lelépése hagyhatott bennünk.
Eljött hát a Polip Éve, egy fanatikus szekta egy öngyilkos rituálé segítségével megnyitotta a világunkat a Polipkirálynő és a Sötét Atya nevű ősi entitások előtt, a Föld pedig annak rendje és módja szerint elbukott a mélységesen idegen faj inváziója előtt. Egy posztapokaliptikus, neopolip korszak vette kezdetét, melyben az emberiség a győztesek igáját nyögi és rá kell döbbenjünk, hogy Templesmith nem viccelt, amikor a Mad Max és Cthulhu találkozásával jellemezte új sorozatát. Főhőse a vesztes polipháborúk talán utolsó veteránja, egy harcra tenyésztett katona, aki mindent és mindenkit elvesztett az utolsó csata és egyben a háború bukásával. Alkalmi munkákból tengeti magát, amíg egy helyi kis kényúr olyan megbízást ajánl neki, amit kénytelen-kelletlen el kell vállalnia: az új istenek egy papnőjét (az ő szemében egy emberi mivoltát feladó kollaboránst) kell kiszabadítania egy riválisa karmai közül. Az alapsztori egyszerű, mint egy faék, de a mögé felvázolt koncepció és annak vizuális megvalósítása könnyedén elviszi a hátán az egész hóbelevancot.
Templesmith végre teljesen szabadon lubickolhat a csápos óriásszörnyetegek és a mocskos, leharcolt világ díszletei között, ráadásul úgy tűnik elég sokat tanult a nagy történetmesélőktől (Warren Ellis, Steve Niles, Straczynski), akikkel korábban dolgozott. Kemény egysorosok, akció dominálta világépítés, marcona és félelmetes, kiégett lelkű főhős. Az indítás nagyszerű, most már csak Templesmith gyengéjével, a többé-kevésbé rendszertelen megjelenéssel kell majd vigyázni. (Nagy Krisztián)
Undertow #5
Történet: Steve Orlando
Rajz: Artyom Trakhanov
Image Comics
Atlantisz már annyi filmben, rajzfilmben és képregényben lett megidézve, hogy megszámolni sem tudnám, de ennyire friss és eredeti tálalásban még nem láthattuk. A viszonylag még kevéssé ismert Orlando Atlantisza egy dekadens, saját konzervatizmusa alatt roskadozó birodalom a Föld hajnalán, amikor a szárazföldön az emberek még csak mamutokra vadásznak törzsekbe verődve. A lázadó szellemű, már életében legendává lett, ám a központi vezetés által terroristának titulált Redum Anshargal egy eltérített luxushajón alapítja meg saját társadalmát, majd követőivel nekilát felfedezni a veszélyes és ismeretlen szárazföldet. Az egyik rajtaütésen túszul ejtett, jó családból származó Ukinnu Alal, aki maga is kényelmetlen béklyóként érzi a régi rendet, Anshargallal tart egy veszélyes küldetésre, melynek célja, hogy megtalálják a mesék ködébe vesző Kétéltűt, az atlantiszit, aki képes a szárazföldön is lélegezni. A lény DNS-mintája lehetővé tenné, hogy Anshargal utópiája végleg elszakadhasson az óceánmélyi anyabirodalomtól. Mindeközben saját tanácsában puccsot szerveznek ellene. és megérkeznek az Atlantiszról küldött zsoldosok is, akik el akarják fogni, hogy aztán példát statuálhassanak vele.
Bár a sztori önmagában is nagyszerű, a képregény lelke mégis Trakhanov lehengerlő stílusa és színkezelése. Karakterei részletesek, de nyersek, csatajelenetei kuszák, de rendkívül dinamikusak, a víz alatti és feletti epizódok iszonyatosan hangulatosak a bravúros színhasználatnak köszönhetően. Orlando kifejezetten orosz rajzolót keresett és talált is, amikor rábukkant Trakhanov Mad Blade című websorozatára. Számomra legalább akkora felfedezés volt, mint Rafael Grampá, így aztán nagyon remélem, hogy az Undertow diadalmenete sem fog megállni a tervezett hat rész után. (Nagy Krisztián)
