A halál csöndje - A western elhantolása

Régi tartozását rója le ezzel a cikkel a blog, hiszen az italók egyik legöntörvényűbb, legeredetibb rendezőjének, Sergio Corbuccinak másik, megkerülhetetlen alapvetéséről szűk másfél éve már megemlékeztünk, és bár naplopó haramiák lévén ígéretet akkoriban nem tettünk, kockán ezerszer eljátszott becsületünk kedvéért úgy dukál, hogy szó essék a párjáról is: aki Djangót mond, az mondjon Halál csöndjét is (Il grande silenzio, 1968). Annál is inkább, mivel a műfaj könyörtelen szétcincálására és kiforgatására egyébként is hajlamos mester, sőt, az egész spagetti-zsáner ezzel a filmmel érkezett el egyik legmagasabb, ugyanakkor legsötétebb, legkiábrándultabb csúcspontjához.

Ahogy az imént linkelt írásában Csaba is írta, simán lehet vitatkozni, melyik Corbucci legjobb filmje, vagy legalábbis westernje (és akkor még ide se vettük az I Crudelit, a Zsoldost, vagy a kissé bugyuta, de azért hatásos Navajo Joe-t, bár ezek kétségtelenül valamivel lomhább versenyzők), mégis azt hiszem, nem lehet kérdés, egyéni hangvételében, pesszimizmusában, és főként sokrétűségében melyik ránt gyorsabban hatlövetűt (vagyis ebben az esetben Mausert).
FIGYELEM! Az írás konkrét spoilert nem tartalmaz, viszont a filmről némi sokatmondó célozgatás nélkül szinte lehetetlen érdemben írni, így aki még nem látta volna, saját felelősségre olvasson tovább!

silence2

Az 1889-es, Nagy Hóvihar sújtotta, Utah állambeli kisvárosban, Snowhillben (amit klasszikus westernes mikrokörnyezethez méltón a szereplők úgy zsonganak körül, mint éjjeli lepkék a nyílt lángot, nagyjából azokhoz hasonló túlélési esélyekkel) általános a szegénység és az éhezés, így a szerencsétlen helyiek, valamint egy a vadonba száműzött és amnesztiára váró mormon banda kétségbeesésükben ott segítenek magukon, ahol tudnak, leginkább törvénytelen eszközökkel. Közben hiába törekszik a viszonylag friss hatalmi berendezkedés a konszolidációra, a vadnyugat még úgy is vadnyugat marad, hogy névleg a törvény diktálja a tempót, a regényes tájat pedig por és homok helyett hó fedi.

Így lehet, hogy az önhibáján kívül kisebb-nagyobb kihágásokra kényszerülő közösség opportunista fejvadászok hatalmi játszóterévé válik, akik a klasszikus körözési plakátok Élve vagy halva feliratának első két szavát nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva rutint csinálnak abból, hogy először lőnek, aztán a kasszához fáradnak. Az sem igazán segít, hogy a környék egyetlen igazán jómódú embere, Pollicut egy velejéig korrupt és kétszínű szemétláda, aki szívesebben tárgyal mészárosokkal a százalékokról, minthogy a közösség javára fordítsa erőforrásait.

A faluban drámai méreteket kezd ölteni a jajveszékelő özvegyek és az utód nélkül maradt vénasszonyok száma, a határban meg az egyszerű fakereszttel jelölt síroké - már ha van kit eltemetni, és a megélhetési gyilkosok nem viszik magukkal áldozataik fagyban kiválóan konzervált holttestét a megyeközpontba azonosítás végett. Persze a film nem lenne western, ha nem jelenne meg a szintézishez az antitézis, vagyis a némasága okán szimplán csak Silent névre hallgató (ha ha), bárki másnál gyorsabban pisztolyövéhez kapó, ám kollégáihoz képest tévedhetetlen erkölcsi iránytű által vezérelt fejvadász (Jean-Louis Trintignant).

De csakugyan tévedhetetlen az az iránytű? Napi betevőjét Silent maga is mások halomra lövésével keresi, ám egy gyerekkori traumát követően amolyan vadnyugati Batmanként kizárólag azokra vadászik, akik másokra vadásznak, sőt, ha teheti, azokat is csak önvédelemből öli meg - attól viszont már nem kerülgeti szívbaj, ha az önvédelmi helyzet megteremtéséhez némi átlátszó, olcsó provokáció szükséges. Tehát a kék sarokban ő, a pirosban meg Loco, a pénzsóvár embervadászok között is a legcinikusabb (az alapjáraton pszichopata Klaus Kinski), kettejük között valahol pedig Utah kormányzójának megbízottja, a hivatalos rendet képviselő, ámde borzasztóan naiv és töketlen Burnett seriff (Frank Wolff).

silence1

Eddig sablonos? Jó, a továbbiakban sem spoilerezek, de annyit elárulok, hogy nagyon nem oda fut ki a cselekmény, ahová az egyszeri, rutinos western-néző várná. A történet eleinte komótosan, kicsit talán döcögősen és kiszámíthatóan építkezik, a játékidő fele bőven lefutott, mire kezd összeállni a kép - csak hogy aztán sokkoló hirtelenséggel essen le, mennyire jelentékeny volt jó pár korábbi mozzanat, mennyire okosan felépítettek a főbb karakterek, meg egyáltalán, mennyire sűrű és átgondolt az egész film. Intő jelek persze már az elejétől fogva akadnak, akinek szeme van, idejekorán észre is veheti őket, vagy legalább gyanakodhat valamelyest: a központi triumvirátus, azaz Silent, Loco, és Burnett seriff minden nüánsznyi megnyilvánulásában a kezdetektől fogva kódolva van az elkerülhetetlen és logikus végkifejlet.

Corbucci már a jócskán elnyújtott, csak első blikkre unalmasnak tűnő felvezetésben is páratlan ritmusérzékkel váltogatja az érzékenyebb expozíciós- és karakterpillanatokat a villámgyors, nyers (nem mellesleg kurva jól levezényelt) lövöldözésekkel, ráadásul tényleg nem tudni előre, az eleve folyamatosan, lappangóan feszült jelenetek közül melyik fog hirtelen az arcunkba robbanni, a végére viszont, ... ehh, elárulom: a végére az egész az arcunkba robban, és nem is történhetett volna másként (létezik, és könnyen hozzá is férhető ugyan egy alternatív befejezés, de megtekintését csak azoknak javaslom, akik szeretnék visszanyerni a gondviselésbe vetett hitüket: óriási megkönnyebbülés, hogy rendezőnk nem emellett döntött).

silence3

Nyilván nem véletlenül. Hogy a nyíltan, és erősen balos érzületű Corbucci legtöbb rendezése nem volt politikától és társadalmi mondanivalótól mentes, azt maga sem titkolta soha, így azt is csak nehezen lehet szándékolatlan egybeesésként értelmezni, hogy pont '68-ban, Martin Luther King és nem sokkal Che Guevera halála, valamint a nagy diáklázadások kirobbanása és letiprása után egy ilyen velejéig kiábrándult, az optimizmusnak még csak a szikráját is nélkülöző filmmel rukkolt elő. Félreértés ne essék, a Halál csöndje szerencsésen távol áll a nyílt politikai propagandától, de azért a társadalom- és korérzékenységet nehéz nem észrevenni benne.

Snowhillt haszonelvű, ugyanakkor cinikusan a törvényre hivatkozó dögevők tartják rettegésben (és ezáltal kézben), élükön Kinski felszínen nyegle, ám valójában végtelenül manipulatív és számító karakterével, velük szemben pedig egyedül a gyenge-, de legalábbis rövid kezű kormány joviális seriffje, valamint egy testileg-lelkileg félig roncs pisztolyhős áll, akit ráadásul sokkalta inkább önös érdekei állítanak a közösség szolgálatába, mint holmi humanitárius megfontolások. A világ már csak ilyen, a törvény és a rend nem az elesetteknek kedvez, de még csak megvédeni sem tudja őket.

Az alapfelállás - vagyis az idealizmus és a haszonelvűség ütköztetése - spagettin, meg úgy általában bármin belül persze elcsépelt szüzsé. Ugyanakkor Corbucci egyrészt messze nem fekete-fehéren kezeli a témát, másrészt az a páratlan merészség, amivel hozzányúl, és következetesen, megalkuvás nélkül a végsőkig viszi, nagyon szokatlan, sőt, még több évtizedes távlatból is újszerű és hiteles. Snowhillben nincs igazán jó és rossz, csak erős és gyenge, gátlástalan és jámbor, és aki ezen dőre mód változtatni akar, magával a természettel dacol.

silence5

A halál csöndje a szélsőséges illúzióvesztés filmje, de ha netán bele sem gondolunk a lehetséges implikációkba (ami lássuk be, nem könnyű), mellette még mindig marha erős western, csak úgy önmagában is.

Trintignant sebzett főszereplőként nagyon működik, még annak tudatában is, hogy a némasága egyrészt saját lustaságának (csak úgy volt hajlandó elvállalni a szerepet, hogy nem kellett sorokat tanulnia), másrészt Corbucci humorának volt betudható (csak azért ment bele Trintignant követelésébe, mert viccesnek tartotta, hogy az eleve keveset beszélő, sztereotip vadnyugati hős egyáltalán ne szólaljon meg), vele szemben Kinski szenvtelenül kaján, minden empátiától mentes, Gestapo tisztet idéző figurája a tökéletes nemezis.

Ehhez jön még a teljesen egyedülálló, a tartalmi sivárságot visszhangozó, ugyanakkor kopárságában is fejedelmi, téli környezet, valamint Morricone ezúttal nem annyira eposzi, mint inkább melankolikus zenéje, a végeredmény pedig nem csak egy kiemelkedően jól összerakott, kompakt remekmű, hanem egyenesen a zsáner kegyetlenül precíz, értő élveboncolása. Akár műfaji filmként, akár társadalmi kommentárként nézzük (persze leginkább egyszerre mindkettőként érdemes), A halál csöndje felér egy olyan durva pofonnal, ami után az ember örömmel tartja oda az arca másik felét is.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!