Bár a femme fatale archetípus gyökerei évezredekre nyúlnak vissza, olyan fiktív alakokhoz, mint a szirének, és olyan történelmiekhez, mint Kleopátra, a gyönyörű és halálos nők koncepciója a XX. századi noirban lelt csak igazán otthonra. James M. Cain, Raymond Chandler és társaik számító és csábító pókasszonyok hálójába kergették átlagember és magánnyomozó hőseiket, akik aztán a nő bűvöletében vakon meneteltek a kárhozatba.
De a femme fatale mindig csak eszköz volt az írók kezében. Ő volt a történet katalizátora, egyfajta rejtélyes és megfoghatatlan természeti erő, ami a bájainak ellenállni képtelen férfit végromlásba döntötte. És mindig is ez a férfi volt a főszereplő, az ő bolond vágyai, összekuszált értékítélete és egyre sötétebb tettei álltak a sztori középpontjában. Ez az a hagyomány, amit Ed Brubaker és Sean Phillips múlt héten véget ért, 24 részes képregénysorozata a lovecrafti örökség segítségével merészen és forradalmian maga mögött hagy.
A Fatale egy közel 50 évet (vagy ha a flashbackeket is beleszámítjuk, akkor évszázadokat) felölelő horror-noir, a főszerepben egy Josephine nevű nővel, aki halhatatlan, és aki bármire képes rávenni a férfiakat – ez azonban nem annyira áldás, mint inkább átok. Képességét ugyanis nem tudja kontrollálni, így a férfiak mind megvesznek, ölnek érte, és szó szerint beleőrülnek, akár akarja, akár nem. Az ’50-es évektől napjainkig hömpölygő sztoriban Jo akarva-akaratlanul férfiakat von a hálójába, miközben állandóan menekül egy ősi, rettenetes isteneket imádó szekta és vezetője elől – aki már régen nem ember.
Szakítva a noir narrációs hagyományaival, Brubaker szabadon ugrál a szereplők nézőpontjai közt: hol az „istennő”, Jo gondolataiba merül, hol a bűvkörébe került férfiakéba, hol a rá vadászó szörnyetegébe, az ebből fakadó érzelmi és történeti komplexitás pedig messze túlmutat a műfaj tipikus képviselőin (hogy ti. a főhős komor hangnemben lamentál a vécén egyre jobban lecsúszó életéről), és azokon a ponyvás sztori-, karakter- és hangulatelemeken, amiket olyan magabiztosan és tudatosan felhasznál.
Jo valószínűleg a noir történetének legjobban kibontott femme fatale-ja. Nem pusztán egy delejező, megfejthetetlen külső erő, hanem egy igazi hús és vér nő, aki erős, de sebezhető, aki tele van félelemmel és reménnyel, bűntudattal és élni akarással, aki egyszerre hős és áldozat, egyszerre ártatlan és manipulatív, egyszerre tiszta és romlott. És mindig őrületesen szexi.
Brubaker atomjaira bontja az archetípust, elvet minden tipizálást, és a femme fatale összes jellemző tulajdonsága mögé emlékeket, tragédiákat, motivációkat, érzelmeket, realitást lop be. A noir metaforikus végzet asszonya-átkát a sztorira súlyos sorsszerűséggel nehezedő horrorelemek a csuklyás szektatagok, a pince- és erdőbeli véráldozatok, az érzékelhető látszatvilág mögött leselkedő borzalom-valóság közegében igazi átokká formálják, amelynek hatása alól Jo is menekülni próbál.
A tipikus noirra is jellemző, hogy a femme fatale átka őt magát is sújtja, de Brubakernél ez a motívum sokszoros erővel köszön vissza. Jo képtelen szabadulni kontrollálhatatlan befolyásának életeket pusztító és megnyomorító hatásától, ami mindenkit elér, tekintet nélkül a korra, és arra, hogy órákat töltött a nő társaságában, vagy csak megpillantotta pár másodpercre egy nyitott ablakon keresztül. Tekintet nélkül arra, hogy a saját vére az illető férfi, vagy sem… Jo hatalma abszolút, és az a tragédiája, hogy semmit nem tehet ellene.
A Fatale cselekménye az utolsó sztoriig két szálon fut: kisebb részt a jelenben, amikor Jo egy régi „szerelmének” unokája próbálja megfejteni az örökké fiatal végzet asszonya titkát, nagyobb részt pedig a múltban, ahogy Jo újra és újra kapcsolatba kerül a rá vadászó szektával, és jellemzően férfiéletek árán keveredik ki a mindig pokolivá és vérmocskossá romló szituációkból.
Brubaker vissza-visszatekint más, Josephine-hez hasonló femme fatale-okra is, a középkori és a vadnyugati időkbe, hogy érzékeltesse, miféle gonosz, kegyetlen körforgásból próbál kitörni a főhősnő. És ahogy Scott Snyder az American Vampire esetében, úgy Brubaker is kiváló korrajzokat társít az izgalmas és fordulatos cselekmény mellé. A második világháború borzalmai, az ’50-es évek fülledt nagyvárosi hangulata, a ’70-es évek drogmámoros Hollywoodja és a ’90-es évek underground rockzenei szcénája mind kisebb, rendkívül élénk Amerika-tablók, amik súlyt és hitelt kölcsönöznek a noirt és a horrort kozmikus és történelmi háttérrel erősítő sztorinak.
Sean Phillips pedig mindent fantasztikusan eleven, dinamikus és stílusos képekben kelt életre. Egyszerű, fegyelmezett panelkezeléssel, pontos beállításokkal, nyers, erőteljes vonásokkal mesél, mindenféle hatásvadász megoldások és olcsó trükkök nélkül. Kellemesen régimódi az egész, ugyanakkor a történethez híven explicit, sötét és erotikus. Csápos rémek, meztelen női testek, véres tűzharcok, árnyékos utcaképek és kisbabaáldozatok sorakoznak egymás után teljes természetességgel (igen, a Fatale nem az érzékeny lelkivilágúak képregénye), de Phillips igazi bravúrja Jo ábrázolása.
Tökéletesen jeleníti meg a karakter összes aspektusát, és egyfajta hommage-ként a műfaj nagyjaihoz, úgy rajzolja meg, mint egy ’40-es évekbeli film noir végzet asszonyát – Jo olyan, mint Lana Turner vagy Ava Gardner. Igazi klasszikus szépség, akiért Bogarttól Mitchumig mindenki ölt volna.
A Fatale a Brubaker-Phillips duó eddigi legjobb munkája (ez pedig az olyan közös műveik után, mint a Sleeper vagy a Criminal nem kis szó), és az utóbbi évek egyik legjobb képregénye. Már csak a femme fatale archetípusának újraértelmezéséért is borítékolható, hogy hivatkozási alap lesz, de ezt leszámítva is felejthetetlen olvasmány, igazi mestermű: a horror és a noir felkavaró és brutális, ugyanakkor katartikus és gyönyörű találkozása.