noir

2021. július 27.
2021. április 1.
2020. december 23.
2020. október 6.
2020. szeptember 17.
2020. augusztus 15.
2020. április 16.
2020. január 13.
2019. augusztus 22.
2019. április 16.
2019. január 1.
2018. július 9.
2017. november 19.
2017. november 6.
2017. augusztus 8.
2017. augusztus 2.
2017. július 8.
2017. május 5.
2017. április 12.
2017. március 26.
2017. január 25.
2017. január 24.
2017. január 19.
2017. január 8.
2016. december 11.
2016. december 4.
2016. október 7.
2016. augusztus 19.
2016. július 11.
2016. május 26.
2016. május 16.
2016. május 10.
2016. január 4.
2015. december 18.
2015. november 8.
2015. augusztus 28.
2015. március 29.
2015. február 27.
2015. február 3.
2014. augusztus 22.
2014. augusztus 10.
2014. február 27.

The Big Steal

thebigsteal00.jpgA The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.

A magát századosnak kiadó Duke Halliday egy táskányi pénz birtokában lévő, Fiske nevű férfit üldöz fél Mexikón keresztül. A menekülőnek a nemrég még majdani, de most már nyilván sosekori felesége, Joan (Jane Greer) is a nyomába ered, ugyanis Fiske tőle is megfújt 2000 dollárt. Duke az amerikai hadsereg hadnagya, a pénz, amit most kerget, az ő gondjaira volt bízva – de nem ez az egyetlen problémája. Az igazi százados, Vincent Blake őt, az üldözőt üldözi, ugyanis meg van győződve róla, hogy Duke magának nyúlta le a hadsereg zöldhasúit.

A The Big Steal kis túlzással egyetlen nagy üldözési jelenet. Duke és Joan a porzó mexikói utakon száguldanak Fiske nyomában, az ő sarkukban pedig Blake lohol hasonló állhatatossággal. Siegel ért a tempóhoz, a film alig 70 perce megállás, pöcsölés, üresjárat nélkül zakatol előre, és amikor éppen nem autógumik csikorognak, és nem fegyverek dörögnek, akkor dialógusok csattognak. A lendületes akciófilm tipikus vonalvezetésű, de a tipikusnál jóval frappánsabb, energikusabb, kedvesebb/szemtelenebb szerelmi szállal/nemek harcával egészül ki (a férfias és kemény, de kedélyes Mitchum és a bájos, de határozott és csípős Greer remek páros), a komikumhoz pedig még egy mexikói rendőrkapitány ötletesen, finoman felvázolt karaktere is hozzátesz. A szereplőgárdából csak Blake-et kihagyó szállodai jelenet (rövid pihenő a hajsza közepette) egy fél filmre való helyzetkomikummal zsonglőrködik.

A The Big Steal a fentieknek megfelelően egy kellemes, ártalmatlan kis film, és csak nyomokban lelhető fel benne a noir súlyos, mindent elborító sötétsége, nyomosztó álomszerűsége, morális ambivalenciája és fatalizmusa. Ez inkább „csak” egy szórakoztató, lendületes akcióvígjáték-limonádé, olyasmi, amit a ’80-as években Mel Gibsonnal csináltak volna meg. De azért a fináléján otthagyta a kézjegyét a tény, hogy a noir aranykorában készült: amikor a kép a mexikói hegyek és sivatagok vadromantikus tájairól beszűkül egy kis, sötét szobába, amiben annak rendje és módja szerint előkerülnek a fegyverek, az árulások, az ökölharcok és a hullák, a The Big Steal majdnem katapultálja magát a nagyok közé. Majdnem. Más kérdés, hogy így is messze emlékezetesebb azok többségénél, amiket Hollywood manapság akar eladni akár az „akció”, akár a „vígjáték” címkével.

2014. február 13.

James Ellroy-sorozat: Dark Blue

darkblue1.jpgEldon Perry nyomozó nézi a lángoló Los Angelest, és talán azon mereng, hogy fajulhatott ideáig a helyzet. Talán próbál más választ keresni a nyilvánvaló helyett: hogy ő és a hozzá hasonlók miatt. De talán nem, talán nem is ezen mereng, talán csak próbálja feldolgozni a tényeket – talán már túl van a tettetésen, a pózoláson, a „pokolba az egésszel” attitűdön, talán már pontosan látja, mi hová vezetett, sőt, talán már érdekli is. Talán éppen azon mereng, hogy ez hogyan lehetséges: mikor esett át a holtponton, hogyan szólalt meg benne valami, aminek olyan rég hallotta a hangját, hogy alig ismerte fel: a lelkiismerete. Talán. Mert ezt csinálta az apja is, ezt csinálta a nagyapja is, ezt csinálta minden őse, már akkor is, amikor Los Angeles még csak egy poros vadnyugati koszfészek volt: viselték a jelvényt, és gyilkoltak, ugyan kit érdekelt a törvény betűje? Tették, amit tenniük kellett, a moralitás luxusa tündérmese volt. „…the only reason this city’s here is because they built it with bullets!”

Két undorító féregnyúlvány az emberi létezés legalsóbb zugának segglyukából kirabol egy koreai kisboltot az angyalok városában, 1992-ben – és közben lemészárol négy ártatlant. Annyi ez nekik, mintha legyet ütnének agyon. Perry (Kurt Russell) és újonc társa, Bobby Keough (Scott Speedman) kapja a feladatot, hogy vadásszák le a tetteseket, ám amikor tényleges nyomra bukkannak, felettesük, Jack Van Meter (Brendan Gleeson) mellékvágányra kényszeríti őket: kapjanak el két tetűt, mindegy, kiket, csak le lehessen zárni az ügyet, a tényleges gyanúsítottakat pedig ne basztassák. Perry már öreg róka, sokat látott, sokat tett, sokat ölt, csak egy pohárral kell legurítania, hogy leszarhassa a dolgot, de Keough-nak nehezebben csúszik a bullshit. Arthur Holland rendőrfőnök (Ving Rhames) pedig tudja, hogy Van Meter és Perry könyékig turkálnak a trutyiban, csak arra vár, hogy bizonyíthassa. Közben egész L.A. minden mocskával, korrupciójával, bűzével és amoralitásával lélegzetvisszafojtva várja, hogy megszülessen az ítélet a Rodney Kinget összevert rendőrök ügyében. Ha felmentik őket ebben a pattanásig feszült helyzetben, a város égni fog.

darkblue2.jpgA Dark Blue a King-videóval indít, majd nem sokkal később jön a rablásjelenet, gyors, feszült képekkel, lüktető zenére, zavaróan természetesnek ható brutalitással. Pár perc, és tudjuk, hogy Los Angelesben semmi sincs rendben. A város egy puskaporos hordó, aminek már ég a kanóca, és most még megdobálják gránáttal is. A bűnözőknek az erőszak a nyelvük, a rendőri korrupció nem anomália, hanem a dolgok rendje, az oda-vissza fajgyűlölet izzó és kérlelhetetlen, etnikai, politikai, törvényi, erkölcsi hovatartozás mentén milliók állnak egymással szemben, marcangolásra készen. Abból, ahogy az igazságszolgáltatás és a bűnözés magától értetődően és kibogozhatatlanul összefonódik, érződik, hogy ez James Ellroy sztorija. A kortárs neonoir mesterének ötletét az akkoriban a Kiképzéssel szintet lépett David Ayer írta meg, és bár Washington és Hawke párharca összességében jobb, a Dark Blue sokkal mélyebben és kényelmetlenebbül boncolja az abban is felvetett problémákat.

Perry, aki ugyanabból a brancsból való, mint Alonzo Harris, vagy, ha már itt tartunk, Vic Mackey, csak része egy felmenőktől és felettesektől, partnerektől és politikusoktól örökölt rendszernek, amiben az erősebb kutya megbassza a gyengébbet, a jelvény pedig pusztán annyit jelent, hogy viselője nagyobb pofátlansággal kapargathatja a saját gesztenyéjét. Perry teszi, amit tanítottak neki, amit tennie kell, és addig fel sem merül benne, hogy másképp is lehet, másképp is érdemes szolgálni és védeni, egyáltalán, élni, amíg az a rothadt, fülledt közeg, amiben évtizedek óta tesped, be nem nyújtja a számlát – sőt, egyszerre többet. Amikor mélypontra jut, összeomlik körülötte a város is. Ron Shelton energikus rendezésében Los Angeles egy halottakból és emberhulladékból (meg golyókból) épült dögvésztanya, ami valamikor megmerevedett az „itt bármikor bármi rossz megtörténhet” állapotában, és ahogy Perry mondja, a helyzet rosszabbodni fog, mielőtt javulhatna. Generációk örökségét nem lehet csak úgy levedleni, a faj, a vér, a születési jog billogként éget: mindenki, a rendőröktől és a gyilkosoktól a fehérekig és a feketékig játssza a neki kiosztott szerepet, mint egy görög tragédiában, a lehető legkisebb ellenállás mentén haladva a pokolba.

darkblue3.jpgKurt Russell egész pályafutásának legérettebb alakítását nyújtja a korrupt nyomozóként, akit több egymás utáni sokk rugdos ki megszokott aljalétéből. Amikor dühödt vadként ered utána a gyilkosoknak az utcai lázongások közepette, tomboló embereket és lángoló autókat kerülgetve a megbabonázóan és elrettentően apokaliptikus csúcspontban, először érezzük, hogy ez most tényleg számít, hogy most nem csak rutinból végzi a dolgát. És ezzel átküzdi magát a hosszas elfojtás után végre elszabaduló káoszon, a tüzet és vért hányó városon a pokolnak egy kicsit kevésbé tüzes bugyra felé, mint ahová eredetileg tartott. Mert a teljes megtisztuláshoz már túl késő, Ellroy és Ayer antihősének csak olyan megváltástörténet jut, amiben a megváltás annyit jelent, hogy nem kárhozik el teljesen. Talán.

Ugyan a Dark Blue semmilyen újdonságot vagy akár meglepetést nem tud felmutatni a hasonszőrű korrupt zsarus filmekhez képest, ám csak baltával hasítható fülledt, gonosz atmoszférája, és cselekményének a ’92-es Los Angeles-i utcai lázongások kontextusába való beágyazása mégis majdnem remekművet farag belőle. A fináléban azonban jön Perry elszomorítóan hollywoodi, ráadásul túl hosszú nagyjelenete, ami hirtelen és rondán megfosztja a filmet ettől a potenciáltól. Nem is értem, hogy sikerült 100 percnyi erőnek és durvaságnak ilyen kliséhányással pontot tenni a végére. A zárókép, amiben a főhős nézi az önmagát felzabáló várost, a keze munkáját (mert igen, ez az ő műve, és a hozzá hasonlóké), még időben visszacsatol a didaktikus beszéd előtti kíméletlen és abszolút világvégehangulathoz, hogy ne egy hangos „basszameg”-gel álljuk fel előle. Így, még ha a Dark Blue messze is esik Ellroy mesterműveitől, azért érezhetően ugyanaz a sötét szív dobog benne.

2014. január 31.

James Ellroy-sorozat: Szigorúan bizalmas

laconf0.jpgÉletre szóló sebhelyek, egy volt kurva és Arizona. Ez jár, ha az igazság érdekében átgázolsz mocskon, korrupción, halálon és rothadáson – és akkor még simán elmondhatod, hogy te jártál a legjobban. Mert más mondjuk csak egy golyót kap a szívébe – és ezzel még ő is könnyen ússza meg. James Ellroy Los Angeles-e valószínűleg a legnyomorultabb hely, amit egy író egy magát civilizáltnak tartó, valódi város alapján valaha megfestett. Persze, volt miből merítenie hozzá, nem is kellett a saját életénél továbbmennie: anyja meggyilkolása (tettes örökre ismeretlen), alkoholizmus, bűnözés, drogok. Teljesen érhető, hogy mindazt a nyomasztó, sötét dühöt, világfájdalmat, elkeseredést és illúziómentességét, amit beledolgoz a könyveibe, semmilyen film nem tudja maradéktalanul visszaadni. Ahhoz túl személyes, túl sok, túl elsöprő, túlságosan zsigerből jön. Hogy a Szigorúan bizalmas adaptációjából mégis filmtörténeti remekmű lett, ráadásul Hollywoodban, az akkora csoda, amihez hasonlóban Ellroynak és "hőseinek" soha nem volt részük.

A film három karakter, három zsaru pokolba merülésének története az 1950-es években. Ed Exley (Guy Pierce) a szabályok szerint játszó, törtető karrierista, aki egy előléptetés érdekében egyetlen vállrendítés nélkül dobja fel vétkes kollégáit a feljebbvalóinak. Bud White (Russell Crowe) a nőverő férfiakat megszállottan üldöző, nyílegyenes mentalitású, egy kurvába (Kim Basinger) beleszerető kemény fiú, akit kapitánya, Dudley Smith (James Cromwell) arra használ, hogy félholtra veresse vele azokat a gengsztereket, akik Mickey Cohen lesittelése után töltenék ki az angyalok városának alvilágában támadt űrt. Jack Vincennes (Kevin Spacey) elvtelen kirakatzsaru, másodállásban egy rendőrshow tanácsadója, aki 50 dolcsiért kapcsol le kurvákat és paráználkodókat, hogy kétes hírű "barátja", Sid Hudgens (Danny DeVito) szaftos botránysztorit írhasson róluk a Hush-Hush magazinba. A három nyomozó egy kávézóbeli tömeggyilkosság szétfutó szálain elindulva tárja fel a narancsfák, a sztárok és a csillogás mögötti valóságot.

laconf2.jpgA Szigorúan bizalmas az egyik legkiválóbb regényadaptáció, ami valaha készült. Ellroy súlyos, szövevényes, gonosz könyvmonstruma teljes egészében nyilván filmre vihetetlen, és Brian Helgeland nem is próbált görcsösen ragaszkodni az alapanyaghoz. Bátran, tucatjával szabadult meg a szálaktól, a karakterektől, és alaposan megvékonyította a főszereplők háttérét is – Exley apja és annak Walt Disney-ről mintázott, rajzfilmmogul barátja a legnagyobb áldozata a kurtításnak. Utóbbiak szála ugyan jócskán sűrítette a szart, amiben a karaktereknek a könyvben gázolniuk kellett, de egyébként bámulatos, hogy Helgeland milyen mesteri érzékkel őrzött meg mindent Ellroy szövegéből, ami annak az abszolút, gyönyörűen visszataszító esszenciája volt. A filmben óriási erővel lüktet a pénz, az etnikum és a hatalom mentén kurvanagy, áthághatatlan szakadékokkal megosztott város monumentális portréja – a házak alatt hullák bűzlenek, a rendőrkapitány saját alvilágot épít magának, a szenny akkora, hogy már rég az azzal való együttélésre rendezkedett be mindenki a takarítás helyett. A harcot megnyerte a bűn, a legalsóbb és a legfelsőbb szinteken is, és nincs mit tenni – talán nem is kell: ez része az amerikai álomnak. Nem annak, amit a tévében adnak el – az igazinak.

Annak a dühös megtisztító hadjáratnak a kilátástalanságát, amire a szereplők vállalkoznak, a könyvben feltáruló eposzi mocsok sokkal hatásosabban ábrázolja, mint a film ahhoz képest jóval befogadhatóbb közege. De Helgeland és Curtis Hanson rendező a komplexitás és a morális fertő elviselhetetlenségének enyhítéséért egy dinamikusabb, fókuszáltabb, mesterien levezetett cselekménnyel kompenzálnak: a film száguld, és csodálatos pillanatokkal készíti elő a lehengerlő katarzist. Ahogy a femme fatala fekete, csuklyás ruhában besétál az italboltba, ahogy Kevin Spacey arcára kiül a felismerés, amikor megérti, amikor Russell Crowe kezei alatt eltörik a szék támlája egy megerőszakoló vallatása közben, vagy amikor Rollo Tomasi neve (a film kreálmánya) hallatára Guy Pierce arcizmai olyan finoman rándulnak meg, hogy alig veszed észre. Ebben a filmben minden kép, minden motívum és minden színészi momentum abszolút csúcsra van járatva.

laconf4.jpgA regény az LA Quartet legkevésbé személyes, legtárgyilagosabb darabja – sokkal inkább foglalkozik Los Angeles részletekben gazdag és gusztustalan portréjának megfestésével, mint karakterei drámájával. Helgeland ezen változtat, és mindhárom főszereplőjét rálépteti a megváltás útjára. Kikényszerülnek megszokott szerepükből (együtt élni a szennyel), és kergetni kezdik az igazságot, ami már senki mást nem érdekel, ami talán már nem is létezik. Mert bizonyos dolgok felett még a mocskos és ignoráns zsaruk sem hunyhatnak szemet, ha másnap reggel még mindig terveznek felkelni és a tükörbe nézni. Ez akár még naiv hozzáállásnak is tűnhet Ellroyéhoz viszonyítva, kivéve, hogy Helgeland az egészet a visszájára fordítja Exley karakterével: a pedáns karrierista a fináléban egy puskagolyó sebességével szabadítja meg magát a szabálykönyv merevségétől, és keblére öleli a szennyet. Ez olyan kibaszott cinikus és gonosz, miközben pedig zsigerien kielégítő mivoltában tetszeleg, hogy talán még Ellroy maga is megtapsolhatta.

A tűpontosra írt sztorit, a mesteri alakításokat és azt a csodálatosan elegáns rendezést, amire manapság már nem képes az álomgyár (és Hanson maga sem), olyan nevek egészítik ki, mint Dante Spinotti és Jerry Goldsmith – a képek, a zene, az atomszféra, mind megismételhetetlen bravúr. A Szigorúan bizalmas az utolsó igazi, klasszikus stílusú hollywoodi mestermű.

2014. január 20.

James Ellroy-sorozat: Fehér jazz

886306_5.jpg281. oldal, belefutok az „erkölcsi feddhetetlenség” kifejezésbe. A Los Angeles-i rendőrségről hangzik el, a főnyomozó szájából. Napilap idézi, tényszerű, informatív, hír. KIBASZOTT RÖHÖGŐGÖRCS. Erkölcs? Feddhetetlenség? 281 oldal: mocsok, gyilkosság, korrupció, perverzió. A rendőrség?  Melegágy, bűntárs, tettes. És akkor még a java hátravan. Edmund Exley: fejes, zseni, gazdag, a Szigorúan bizalmas karrieristája. Dudley Smith: számító, aljas, rettegett, kelés az emberi civilizáción, A nagy sehol és a Szigorúan bizalmas gonosz szálakat rángató mocskos zsaruja. Dave Klein: detektív, jogász, bérgyilkos – öt lepedőért bárkit – Mickey Cohen cimborája, gesztenyekaparó, szardarab a szélviharban.

Hétköznapi élet: elmebetegek, gyilkosok, gengszterek, drogok, feketék, melegek, füst és jazz, pénz, hatalom, hazugságok, politika, kurvák, törtetők, összeesküvések, államügyészek, mindenki sáros. MINDENKI. 1600%-kal megnőtt gyilkossági ráta, párna alá dugott hangtompítós Luger és szaros műfasz, patkányméregbe áztatott sörétek, mert biztos, ami kurvabiztos. LA, 1958. Pokol. Isten hozott – Ördög visz el.

Az LA Quartet. A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, sok szereplő, sok szál, több szemszögből. Fehér jazz (VÉGRE MAGYARUL!), sorozatzárlat, sok szereplő, sok szál, egyetlen szemszög – Dave Klein – vissza az első rész, a Fekete dália módszeréhez. (Majdnem). James Ellroy: 10 éves, mikor anyját meggyilkolják, tettes ismeretlen. Gyerekbűnöző, alkoholista, krimirajongó – krimiíró. Sztorik elbaszott emberekről egy elbaszott világban.

Nincs optimizmus. Sötétség, depresszió, halál, a bűn és a zsoldja; nincs kiút. Nincs szófosás. Rövid leírások, csattogó dialógusok, eszköztelenség, korabeli szleng és politikai „korrektség” („…a homoszexuális rabok számára fenntartott gyűjtőcellában, más néven a buzimedencében fogjuk tartani önöket, ahol azok a nigger bálkirálynők verték a farkukat az imént.”). Gazdag=ember. Rendőr=senki. Nigger, buzi, mex=senkinél is kevesebb. Fehér jazz=mestermű, könyörtelen, nyomasztó, az addigi stilisztikai csúcspont. Klein fejében vagyunk, a próza: cikázó gondolatok, kósza emlékek, trágárságok, hirtelen közbeszúrások, tőmondatok, felsorolások, semmi sallang, semmi bullshit, csak esszencia, ahogy kell. Nyers, ronda, kemény, zsigeri. Követni, érteni, hámozni, összekötni a pontokat. Férfimunka. Férfikönyv.

Klein nyomoz, utána is nyomoznak. Követik, bemártják, fenyegetik. Ellensége: a maffia, a felettesei, a szövetségiek – az egész kibaszott világ. Kívánja a húgát, keféli a melóját – Howard Hughes: kövesd a ribancot – húzza a ravaszt, fizet érte, hogy más húzza, merül a mocsokban. Mindenki hazudik, mindenki helyezkedik, pénz, hatalom és karrier, a jelvény csak eszköz, a törvény kikerülhető, becsapható, a törvény: kit érdekel? Gyilkos/őrült/vérfertőző/drogterjesztő család évtizedek óta üzleti kapcsolatban a rendőrséggel. Perverz kukkolót perverz gyilkos kukkolja. Az Éjjeli Bagoly árnyéka, mély, hosszú, súlyos. Bud White megúszta, de elment, csak Exley tehet igazságot – kerül, amibe kerül, törvény? – röhögőgörcs – kit érdekel?

Klein nem tud semmit, talán azt sem, miért nyomoz. Mindenki holtan vagy rács mögött akarja. Okkal, sok, nyomós okkal. Cél: biztonságban tudni a húgát és a szerelmét, felgöngyölíteni az ügyet. Az ügy – miért érdekli? Megszállottság, „csakazértisbazmeg”, és rohadjon meg a világ. Exley, a bábjátékos, Smith, az Ördög, rohadjanak meg ők is. Az olvasó már tudja, később összeérnek a szálak Kleinben is. Kapálózás, botladozás, hörgés, fejet víz felett tartani. Nem tenni NEKIK szívességet, nem meghalni, nem elbukni, nem hagyni, hogy a város – mindig olyan KURVA ÉHES – felzabáljon. Hosszú pokoljárás után fény az alagút végén: halál vagy reménysugár?

Az első számú hely, ahol biztos nem élnék: Ellroy Los Angeles-e.

2014. január 16.

James Ellroy-sorozat: Szigorúan bizalmas

04_james_ellroy_szigoruan_bizalmas.jpgMondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.

Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).

A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felé vezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)

A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.

A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.

Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.

De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.

*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.

2014. január 14.

James Ellroy-sorozat: A nagy sehol

bignowhere.jpgJames Ellroy nem áll meg ott, ahol a maguk idejében (nyilván a maguk idejének gondolkodása és ingerküszöbei okán) híres elődei, Raymond Chandler és Dashiell Hammett megálltak. Mindaz, amire ők legfeljebb utalni tudtak/mertek akkoriban, Ellroynál totális excessként jelenik meg, és a hardboiled krimi legendás nagyjainak művei majdhogynem naivaknak tetszenek ahhoz a rettenetes emberhorror-tablóhoz képest, amit ő fest a második világháború utáni Los Angelesről. És itt nem is annyira a brutalitásról, a perverziókról van szó, ezek a gyomorforgató elemek pusztán logikus következményei annak a zeitgeist-mocsárnak, amiben Ellroy karakterei napról napra élnek és ölnek. Mennyire mások ők, mint a gáncstalan lovag, Philip Marlowe, vagy mint akár az elvtelen, de mindig győzedelmeskedő Continental Op; az ő figurái sérültek és mocskosak, nem a bajnokai sem a moralitásnak, sem a törvénynek, de még csak a saját nyomorult létezésüknek sem. Hogy is lehetnének? Egyenesen a Nagy Amerikai Rémálomba születtek bele. Ellroy egy zseni, a valós karakterekkel és eseményekkel, nyomasztó történelmi kontextussal fűszerezett A nagy sehol (az L.A. Quartet második része) pedig egy olvasóját darabokra tépő, szénfekete mestermű.

Los Angeles hullákkal, bűnökkel és bizarr balesetekkel üdvözli az 1950-es évet annak első éjszakáján, és Danny Upshaw seriffhelyettes már ott és akkor levonja a következtetést, hogy kurvaszar évtizednek néznek elébe. Az élet sietve helyesel: még nem is hajnalodik, amikor a nyomozó kiér egy gyilkosság helyszínére, és szemrevételezi a különös kegyetlenséggel szétvagdalt, megcsonkított, és posztmortem molesztált jazzmuzsikus holttestet, amit hamarosan több is követ majd. Míg Upshaw a megszállott gyilkos nyomában járva alámerül a város lokáljaiban és homoszexuális bugyraiban, Mal Considine hadnagyot beveszik egy kommunistaellenes nyomozásba, ami pár évvel a hollywoodi boszorkányüldözés után ismét körmére nézne az Amerikát belülről bomlasztó vörös veszélynek. Az ügybe a stúdiók oldaláról belekeveredik a Howard Hughesnak és Mickey Cohennek egyszerre dolgozó – és utóbbi nőjét kúró – exzsaru, Buzz Meeks is, a homoszexuális gyilkos és a kommunisták elleni nyomozások pedig a létező legundorítóbb szálak mentén kezdenek összekapcsolódni, mindhárom főhőst a „sötétség mélyére” taszítva.

Idevág a részben Ellroy által írt 2002-es Dark Blue-ból Kurt Russell zárómonológjának egy megjegyzése: ezt a várost golyókkal építették. Ellroynak nincsenek illúziói Amerikáról, arról, hogy kik az igazi alapítói ennek a birodalomnak, ami szabadnak, csodálatosnak, felvilágosultnak és lehetőségektől burjánzónak hazudja magát - saját magának is. A jelszavak, a nemzeti büszkeség, a mosolyok, a „we can do it” és az idealizmus mögött gyilkosok, rabszolgatartók, kurvák, gengszterek, opportunisták, korrupt politikusok, népirtók rakják a téglákat, pénzzel, vérrel, gecivel, hazugsággal, és nem egy közös, hanem csakis a saját ügyük érdekében – ezért olyan ingatag az egész építmény, hiába mázolják át a legmutatósabb festékkel. Amerika, a piramisjáték: gyere, élj, dolgozz, itt van pénz, csillogás, hatalom, szabadság, boldogság. És tényleg van. Csak nem neked, hanem azoknak, akik hívnak, és aztán téged felhasználva, rajtad taposva emelkednek oda, ahonnan tovább zsigerelhetnek. Isten hozott az ígéret földjén, te szaros ágyútöltelék!

Itt minden nemes ügy, minden címszavakkal felfuttatott kereszteshadjárat mögött valakinek a személyes, piszkos érdekei állnak. A nagy vörösellenes nyomozás egy vicc, ami csak azért van, hogy az impotens, egymást bemószeroló, nemlétező hatalmukat titkos gyűléseken túráztató komcsik bekasztnizása szalagcímeket és előléptetéseket szüljön, és kigolyózza őket a stúdiókból, hogy azok olcsóbb munkaerőhöz jussanak az alvilági csókosaik segítségével. Considine-t csak az érdekli, hogy megszerezze a felügyeleti jogot a mostohafia fölött, és az Ördöggel is alkuszik érte, ha kell. Upshaw  azért hajkurássza fáradhatatlanul a gyilkost, aki senki mást nem érdekel (mert nem gyönyörű színésznőket mészárol, hanem melegeket, azok meg hadd hulljanak, annál jobb), mert maga is látens homeszexualitásával küszködik. Meekset meg csak a lóvé és a pina érdekli. Az elv nem luxus; egyszerűen nem létezik.

Az egyetlen, aki nem megfontolt hátsó szándékok szerint cselekszik, az a gyilkos: hajtja a megszállottsága, őrületében, dühében, bosszújában, szégyenében, vérgőzös perverziójában őszintébb, mint a város összes szartúrója együttvéve. Csak a legaljább, legelemibb szükségletek tudják lehámozni az emberről az álcivilizáció számító rétegeit – mint amikor végül Meeks meghasonlik önmagával, és a könyv legegyszerűbb, legvisszásabb „hőséből” lesz a legszimpatikusabb, és végre leszarja a pénzt és az egész játszmát, és nyomában zsarukkal, gengszterekkel robog gőzmozdonyként az igazság felé, picsába a következményekkel. Akkor persze már késő, akkor már megtörtént a tragédia, a város, amiben a rendőrség, az alvilág, a filmipar, a szexuális deviancia, a politika és a téboly egyetlen hatalmas, homogén masszát alkot, megcsócsált, lenyelt és kiokádott egy embert (a sokadikat), akinek egyetlen bűne az volt, hogy a túlélés érdekében megpróbált nem önmaga lenni.

A nagy sehol a totális nihil, nyoma sincs benne reménységnek és élhetőségnek. Ellroy a korabeli szlengeket, nyelvezetet használva mesél, niggerezik, buzizik, lehengerlően olvasmányos és szépirodalmi igényű szövegébe életszerű profanitással ránt be, nincs szépítés, eufemizmus, óvatoskodás, és már az első oldalakon kinyomott szemek üregébe tolt merev fasz és ejakuláció a téma, úgyhogy akinek a kicsi szíve nem szenvedheti az ilyesmit, annak szevasz, mert innen csak rosszabb lesz. Undorodás jön, megbotránkozás – és szívszakadás. Ahogy Upshaw a szájába veszi a pisztolyát, a gondolat, ami átfut a fején, amiért nem húzza meg a ravaszt. Ahogy Buzz ül az ágya szélén, nézi, ahogy álmai nője alszik, a jövőjükben csak halál és a nagy semmi, és döntést hoz.  Ahogy Mal morális felsőbbrendűsége széthullik, miután cseh felesége elmondja neki az igazat a náci tisztről, aki a háború alatt dugta őt a zsidóégető kemencék árnyékában.

És az utolsó száz oldal, ami olyan iszonyatos tempót diktál, hogy az idő megszűnik, miközben olvasod. És a mocsok, ami akkor kezd csak ömleni igazán. Hullámokban árad, hogy amikor azt hiszed, túl vagy a legrosszabbon, megint elborít, és megint, és megint, és még mindig nincs vége, és sarjad a vallási- és gyilok- és szexőrület, és rendőrök és gengszterek és mexikóiak és komcsik és melegek járják perverz macabre-táncukat, és nincsen holnap. És bár ne csak hullákat mosna ki az eső a földből, hanem az egész várost süllyesztené bele a kibaszott óceánba.

2014. január 10.

James Ellroy-sorozat: Fekete Dália

TBD.jpg(A Fehér jazz hazai megjelenésének örömére ezennel nyakig merülünk abban a bűnben és mocsokban, ami James Ellroy Los Angeles-e. Csúnya lesz.)

"Hollywood megbasz akkor is, ha már senki más nem akar."

Mikor egy szerző saját magát kora legjelentősebb krimiírójaként aposztrofálja, erős lehet a gyanúnk, hogy kijelentését puszta figyelemfelkeltésnek, kötetei eladott példányszámainak növekedését szolgáló, agresszív reklámfogásnak szánja. Egyetlen eset van, mikor egy ilyen kijelentés pusztán helyes önértékelésre vall, ily módon megbocsátható: ha a szerzőt James Ellroynak hívják.

A valóság Ellroy számára gyönyörűen kifestett, de messziről bűzlő hulla egy jéghideg boncasztalon, amit feldühödött sebészorvosként, tűéles szikéjével rohamoz, szabdal és hasogat, míg a foszló hús alól végül felmutathatja a sikamlós, bíborvörös, rettenetes lényeget. Kompromisszumokat hírből sem ismer, a kikövetkeztethető megoldásokat ösztönszerűen utasítja el. Regényei a megszámlálhatatlanul sok karakter, a rengeteg szerteágazó, majd a legváratlanabb helyeken és módokon összekapcsolódó történetszál ellenére sodró lendületűek, irgalmatlan tempót diktálnak, olvasóként pedig nem tehetsz mást: hagyod, hogy a fekete örvény iszapos, mocskos mélyére rántsanak. Odalent pedig nem vár más, csak mindaz, amit Életnek neveztél: eltemetve. A valós események hiánytalan prezentálása szürreális látomásokhoz vezet, a szörnyűséges tények elválaszthatatlanul olvadnak össze a horrorisztikus fikcióval. Bár szerzőjüket könnyű lenne túlzásokkal vádolni, biztos lehetsz benne, hogy pont a könyvek legborzasztóbb elemei színigazak.

1947. január 15-én minden lehetséges módon meggyalázott, iszonyatosan összeszabdalt nő holtestére bukkannak a hatóságok Los Angelesben. Bár kezdetben igyekeznek a nyilvánosság elől eltitkolni a bűntény részleteit, a sajtó hamar felkapja az ügyet, a nőt a nemrég bemutatott, Veronica Lake főszereplésével készült Kék Dália című film hatására, kedvelt öltözködési szokásai szerint elnevezik Fekete Dáliának. Az ismeretlen lány gyilkosának kézre kerítéséből így nemzeti érdek, a rendőrség renoméját szépen növelő marketinghúzás válik, a bokszolói múltjuk miatt egyébként is reflektorfényben sütkérező zsarupáros, Bucky Bleichert és Lee Blanchard pedig nekilátnak, hogy felderítsék az ügyet. Ennyi a történet kiindulópontja, amiből aztán súlyos öncsalások, képmutatás, hazugságok, személyes tragédiák és egyre növekvő hullahegyek mentén keserűen drámai, minden érzelgősségtől mentes,  szomorú, de őszintén felemelő megváltástörténet kerekedik.

A Fekete Dália az L.A. Quartet nyitódarabja, egyben tökéletes beléptetődrog a szerző univerzumába. Ellroy itt még hagy némi (legyen az bármennyire is csekély) reményt szereplői számára, mélyre taszít, de esélyt ad a felemelkedésre. Bár a legpozitívabb szereplők múltjában is éktelenkednek sötét, szégyenteljes foltok, kétségtelen szándék munkál bennük a helyes cselekvésre, akkor is, ha környezetük a legelemibb feltételeket sem biztosítja ehhez. Ez a környezet pedig a pornófilmek eldobált díszleteiből végkimerülésig dolgoztatott statiszták által épített, a kizsigerelt és eltaposott ártatlanok tetemein terpeszkedő, mindent az uralma alá hajtó erkölcstelen fenevad: Hollywood.

Az Álomgyár csábító vonzásának ellenállni képtelen Elizabeth Short gyilkosának valódi személye szinte lényegtelen az ügyben szerepet vállalók egyéb bűnei mellett, a lány tragédiája a romlottság és gerinctelenség pöcegödrének csupán egyetlen szeglete. A pont, ahol a szüntelen gyalázat kulminál, a bűn rothadó testet ölt. A nyomozás leszbikus kéjbarlangokon, előkelő, generációk óta elmebeteg családok kúriáin keresztül mexikói szamárbaszó klubokig vezet, a narrátorszerepet magára vállaló Bleichert pedig egyre kevésbé tudja (és akarja) megítélni, ilyen körülmények között mi helyes, és mi helytelen. A rendőrségi munkamódszerek ábrázolása kőkeményen realisztikus, ennek megfelelően már-már abszurdba hajlik: az erőszakkal kikényszerített vallomások bevett gyakorlatnak számítanak, a rendőrőrs a nyomozás végkimenetelét latolgató fogadóirodaként működik, a testület egyes megbecsült tagjai gyakorlatilag írástudatlanok. A Dália-ügy mielőbbi felgöngyölítése kizárólag a rendőri fizetések magasabbra tornázására, homályos politikai érdekek előremozdítására szolgál. Lee Blanchard az egyetlen, aki megszállott igyekezettel próbál a gyilkos nyomára bukkanni, de őt is az eltűnt (és valószínűleg meggyilkolt) húga tragédiája miatt érzett bűntudat, nem pedig az igazság felderítésének önzetlen vágya hajtja (itt kötelességem megjegyezni: Ellroy tíz éves korában veszítette el édesanyját, máig tisztázatlan körülmények között, magánnyomozókat is felfogadott, az eset azonban felderítetlen maradt). Bleichert kezdetben viszolyog az ügytől, igyekszik távol tartani magát tőle, Elizabeth Short azonban mélyen befészkeli magát az agyába, rátelepszik az életére, lassan szeretője ágyában is helyet követel magának. Nincs menekvés, a mocsok nem ereszt.

A két főszereplő (ahogy a sajtó hívja őket: Mr. Tűz és Mr. Jég) barátsága folyamatos, fizikai és szellemi vetélkedésen alapul, a helyzetet pedig egy szerelmi háromszög is bonyolítja, ami tökéletesen biztosítja az események dinamikáját, a szüntelen drámaiságot, és emberi érzéseket csempész a gyomorforgató díszletek közé. Távolról sem makulátlan héroszok ők, esendőségük az, amivel elnyerik szimpátiánkat egy olyan világban, ahol az őszinteség nem csak hátránynak, de egyenesen életveszélyes viselkedésformának minősül. Az igazság keresése puszta szükséglet, nem erkölcsi döntés eredménye, ráadásul nem biztos, hogy hasznodat szolgálja, ha végre rátalálsz.

A könyv komplexitásának, és tematikájának tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Brian De Palma filmadaptációja nyomokban sem képes átadni az élményt, amit a regény olvasása okoz, az mégis megdöbbentő, milyen ízig-vérig hollywoodi sztorit eszkábáltak a mű alapján. Ha előtte nem olvastad a könyvet, akár élvezheted is (Zsigmond Vilmos képei lenyűgözőek), ha pedig túl vagy az írott változaton, a film garantáltan okoz majd néhány önfeledt kacagással (vagy ízes káromkodással) töltött percet.

James Ellroy munkája magasan kiemelkedik minden lehetséges kategóriából, noir-mércével is brutális, felkavaró, letaglózó műremek. Berugdal a Pokol kapuján, de egyelőre nem zárja rád az ajtót.

Az csak ezután következik.

(A cikk elején szereplő idézet Temesvári Marietta fordításából származik.)

2013. december 21.

Mob City

mobcity01.jpgLos Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.

A szomorú helyzet azonban az, hogy már az első duplarész is igen alacsony nézőszámokat produkált, amik a második hétre tovább zuhantak, és valószínűleg ott helyben felkoncolták és tengerbe dobták a sorozat potenciális további évadait. Még szomorúbb, hogy a noir-rajongó még csak ki sem fakadhat jogos dühében a sok idióta nézőre, amiért azok nem tudják, hogy mi a jó. Mert a Mob City bizony csalódás. Darabontnak nincs szerencséje a sorozatokkal, vagy kirúgják őt (The Walking Dead, ami ráadásul jobb lett a távozása után), vagy megbukik saját erőből.

Joe Teage, nemrég még katona a második világháború frontjain, jelenleg detektív a Los Angeles-i rendőrségnél (nem olyan pozitív fejlemény, mint amilyennek hangzik), elvállal egy kis mellékest. Egy Hecky Nesh nevű, aljaéletű senkiházi kéri fel ideiglenes testőrének egy tranzakcióhoz, mert fél, hogy „partnerei” esetleg átverik. Persze, mert nem porszívót akar eladni egy fáradt háziasszonynak, hanem fényképeket a helyi gengszteristennek, Bugsy Siegelnek, akit egy szövetségi tanú kifektetése közben sikerült lencsevégre kapni. Hecky nem véletlenül ideges, és csak Teage-nek köszönheti, hogy a tranzakció során pénzt kap, és nem ólomzuhanyt. Hogy Teage a gengszterek távozása után aztán agyonlövi Heckyt, az már más kérdés: megvan rá a maga oka, és még csak nem is a pénz az. Joe-nak eztán Siegel emberei, köztük Mickey Cohen és Sid Rothman, és saját, a Las Vegast építő gengsztervezérre keresztes hadjáratot hirdető kollégai közt kell lavíroznia, hogy megmentsen egy nőt, akit szeret.

Darabont valós történelmi alakok és események köré építi fel fiktív sztoriját és karaktereit, és pont az általa kitalált főhős, Teage a legkevésbé érdekes figurája. Ezért csak részben okolható a The Walking Deadből importált Jon Bernthal, akinek ugyan kétségkívül megvan a szerep kívánta „szűkszavú, maszkulin hős” kiállása, de híján van a karizmának és az átütő színészi erőnek. Nagyobb baj, hogy szinte mindenki sokkal izgalmasabb körülötte.

A kis patkány, Hecky (Simon Pegg), aki egyszerre fogta meg az Isten és az Ördög lábát, és legalább annyira zsarolja az alvilág nagyjait azért, hogy lássa, milyen pofát vágnak hozzá, mint amennyire a pénzért – monológja a város feletti olajmezőn arról, hogy miért gyűlöli Siegelt és sleppjét, mese a hatalomról, a vesztesekről és a győztesekről, igazi noir-esszencia. Ned Stax, Mickey Cohen ügyvédje és problémamegoldója, Teage barátja és egykori bajtársa, a józanság szócsöve, aki folyton egymás torkát szorongató, öltönybe bújtatott vademberek közt próbálja fenntartani a békét. Sid Rothman, Cohen és Siegel társa, az elegancia és a veszély félelmetes kombinációja (Robert Knepper viszi az egész show-t).

mobcity02.jpgEzeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van.

Ez az a tipikus sorozat, ami leírva baromi jól hangzik, csurig van töltve a noir összes lényeges, gyönyörű kellékével; de a részek sosem tudnak összeállni egy izgalmas műfaji egésszé. Darabont pipálgatja a zsáner kliséit, mechanikusan dobálja a cselekménybe az elvárt karakter- és szituációtípusokat, de semmi többet, semmi meglepőt. Itt egy kis politikai helyezkedés, ott egy kis korrupció, amott egy barátság a törvény két oldalán, emitt egy kis vérfürdő, hol nagyon rosszul (harmadik rész), hol korrektül megvalósítva (ötödik rész) – elszórt morzsák, amik egy nagyszerű, fülledt zsarueposz helyett egy lomha, langyos átlagkrimihez vezetnek. Az atmoszférateremtéshez sem elég a szép képi világ, a sok fedora és a korabeli(szerű) zene: a Mob Cityből nagyon hiányzik az a szédítő sötétség és kegyetlen energia, ami pl. a több szempontból is hasonló Szigorúan bizalmas gonosz, vériszamos szálait összekötötte. Vagyis az, amit nem lehet mérlegen kimérni, amihez egyszerűen kurvára tudni kell.

A Mob City ilyen kis noir light, az „aranyos, hogy megpróbálták” kategória, mint a stréber könyvmoly, aki beáll a focicsapatba, miután elolvasott a játékról egy könyvet, aztán elesik a labdában, és kap cserébe egy „ezt bízd ránk” buksisimogatást.

2013. október 18.

Geexkomix 66.

avendlesswar.jpgAvengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)


avendlesswarint.jpg

Batman: Black & White #2

Történet: Dan Didio, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Jeff Lemire, Michael Uslan
Rajz: J.G. Jones, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Alex Nino, Dave Bullock
Kiadó: DC Comics

batmanbw02.jpgEzt rövidre fogom, mert teljesen önző módon az öt sztori egyike miatt akartam csak írni az újraindított Batman-antológia második számáról. Az pedig a Silent Knight… Unholy Knight! Abszolút orgazmus volt olvasni, rég nem szórakoztam ilyen jól egy ilyen rövid (nyolc oldalas) képregényen. Michael Uslan egy pofátlanul mesteri stílusgyakorlattal áll elő: a sztorit némafilmes formában prezentálja, illően színpadias gesztusokkal, eltúlzott mimikákkal, Dave Bullock (Darwyn Cooke stílusára emlékeztető) gyönyörű, expresszionista rajzaival, és a dialógusok TERMÉSZETESEN panelek közti szövegkártyákon jelennek meg. Bullocknak nyilván nagy szerepe van abban, hogy a dolog működik, az a képkocka pl., amin a főhős Batman-árnyékot vetve rohan le a lépcsőn a denevérbarlangba, mögötte Alfreddal, fölötte repkedő denevérekkel, fantasztikus – de az egész oldal az (ld. lent), sőt, az egész comic, úgy, ahogy van. Uslan számos nagyon finom, okos dolgot visz a sztoriba, hogy ne csak a koncepció és a képi világ miatt kelljen örülni. Pl.: ahogy a korszak ponyváihoz illőn, afféle rémalakként mutatja be Batmant (vagyis: The Bat-Mant), ahogy ügyes párhuzamot von a hős és a gazember közt (szülőgyilkosság), ahogy még a címnek is nagyon frappáns értelme, jelentése van, és ahogy a narrációval játszik (ezt nem lövöm le). A Silent Knigt… Unholy Knight! egy minden részletében tökéletes, jól átgondolt stílusgyakorlat. Igazi ínyencség. A többiről csak távirati stílusban: a Manbat Out of Hell egy Man-Bat sztori egy ügyes csavarral és egy nagyon ostoba, karakteridegen momentummal, az Into the Cricle egy ravasz „jokeres” poén Rafael Grampától, az A Place in Between egy szépen megrajzolt „túlvilági” utazás könnyen kikövetkeztethető csattanóval, a Winter’s End pedig egy átlagos, gyerekkori emlékekkel tűzdelt havas bunyójelenet. (Rusznyák Csaba)

batmanbw02int.jpg

Brain Boy #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: R. B. Silva
Dark Horse Comics

Brain Boy 001-001.jpgA képregényes hőskorból előásott és rebootolt hősök a legtöbb esetben rosszul és csak ritkán jól sülnek el (itt rád nézek, The Twelve, de ugyebár Straczynski kezében szinte minden arannyá válik, kivéve talán Pókember), ám a Dark Horse jó lóra (sic!) tett, amikor Van Lentét bízta meg az ötvenes években aranykorát élő Dell Comics fura hősének modernizálásával. Fura, hiszen hidegháborús, gondolatával is ölni képes James Bondnak indult, aztán lassan betagozódott a pulp szuperhősök sorába, szokásosan klisés eredetsztorival, majd hamarosan már telepatikus T-Rexekkel és világuralomra törő időutazókkal akasztott tengelyt az amerikai titkosszolgálat megbízásából. Utóbbi szál (már a kémzsáner) feltámasztására vállalkozott az új alkotógárda, hiszen az adott keretek között realisztikusan nyúltak a témához: Brain Boy (mindenki így hívja, maradjunk is ennél) egy intellektuális felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő igazi seggfej, aki nem kirekesztettsége és meg nem értettsége miatt állandó depresszióban senyvedő kliséhalom, hanem inkább a képességeit teljes mértékben, erkölcsi gátlások nélkül kihasználó rohadék, akit szerződéses külsősként (emlékszünk még a Halálcsillagon dolgozó szerződéses vállalkozókra a Shop Stopból?) kölcsönöz az Albright Industries az amerikai nemzetvédelmiseknek. Kémthrillerről lévén szó, hősünket már az első számban megkörnyékezi egy 1.0-ás, régivágású CIA-s, hogy épp aktuális ügyfelének gondolataiból szerezzen neki információt, cserébe a szülei igazi halálának körülményeit tartalmazó aktáért. Az ismeretlen izgalma felcsigázza az egyébként nehezen meglephető Brain Boyt, de természetesen csakhamar telepata orgyilkosokkal és mentális trükkök tárházával rendelkező ügynökökkel kerül szembe. A felütés igazán megnyerő, de aki teheti, szerezze be a most indult sorozat 0. számát, amit a Dark Horse Presentsben közöltek le, mert az egyrészes, önálló történetként sokkal jobban bemutatja a témában rejlő lehetőségeket, mint az első füzetben megkezdett háromrészes sztoriszál. (Nagy Krisztián)

Brain Boy 001-007-horz.jpg

Hit #2

Történet: Bryce Carlson
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Kiadó: Boom! Studios

hit02.jpgValami ilyesféle élményt vártam volna az idén mozikba került Gengszterosztagtól. Aki kicsit is ismer, akár csak így, cikkek alapján, az tudja, hogy megveszekedett rajongója vagyok a ’40-es, ’50-es évekbeli Amerika noir atmoszférájának, szóval ahhoz, hogy egy ebben a hardboiled atmoszférában nyakig merülő filmet ne tudjak élvezni, valamit nagyon el kell baszniuk az alkotóknak. Kb. úgy, mint a Gengszterosztag esetében. De most itt a Hit című négyrészes minisorozat, aminek némileg még a felállása is hasonló. Jelesül, egy elit rendőrségi különítményről szól, aminek 1955 bűnben fuldokló Los Angelesében az a dolga, hogy a bürokratikus és törvényi akadályokat, terheket figyelembe nem véve takarítsa el a mocskot a város utcáiról, kerül, amibe kerül (ez a gengszterosztag egyébként tényleg létezett – bájos kis idők voltak azok). Slater nyomozó teszi is a dolgát derekasan, mígnem rejtélyes gyilkosságok történnek (köztük egy kollégájáé, akit ugyan nem szívelt, de hát azért mégis, ilyet nem lehet hagyni), és beállít hozzá egy régi, menekülőben lévő szerelme is – egy igazi femme fatale, szőkén és pisztollyal, ahogy kell. Bryce Carlson neve még egy kis guglizás után sem mond nekem semmit – régóta a Boom! szerkesztője, és írogatott már egy-két licenszelt képregénybe (Adventure Time, Wall-E – ennél különbözőbb animációs filmeket elképzelni is nehéz), de a Hit tűnik az első igazán saját munkájának. Remélem, még sok ilyenre számíthatunk tőle: a bűnös-fülledt-veszélyes nagyvárosi atmoszférát vágni lehetne (Vanesa R. Del Reynek a stilizálás és a realizmus nehezen megközelíthető határmezsgyéjében elhelyezkedő képei is nagyszerűek – a színek szerencsére visszafogottak, sőt, szépen retrósak), az erőszak és a szex minden oldalon felüti a fejét, a történetmesélés lendületes, zökkenőmentes, rutinos, a sztori baromi élvezetes, a dialógusok elevenek. És még csak véletlenül sem mesterkélt (na jó, elvétve akad egy-két narrációs mondat, amivel kicsit elfut a ló), jut benne hely némi könnyedségnek és humornak is. Eddig ez az év egyik nagy, abszolút a semmiből jött meglepetése. (Rusznyák Csaba)

hit02int.jpg

Marvel Knights: Spider-Man #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: Marco Rudy
Marvel Comics

Marvel Knights - Spider-Man (2013-) 001-000.jpgVégre egy újabb Pókember sorozat (még ha limitált, ötrészes is), amit érdemes lesz követni a Superior Spider-Man és az Ultimate Comics Spider-Man mellett! Nagy szerencsénkre a Marvel Knights égisze alatt játszódó Pókfej sztori kívül esik a rendszerint fojtogató és böszme több évtizednyi kontinuitáson, és a jó öreg Peter Parkert találjuk a hálómintás kezeslábas alatt, aki a szokásos problémáin felül (elzárták az albérletben a gázt, mert elmaradt a rezsivel, emlékszünk még ezekre?), most 99 újabbal kénytelen szembenézni. Pontosan ennyi ismert vagy kevésbé ismert Pókember-ellenséggel kell megküzdenie ugyanis valamilyen bódító szer hatása alatt, az Arcade és annak titokzatos megbízója által megszervezett helyszíneken. Rossz (?) szokásommal ellentétben ezúttal nem húzom a számat, hogy a sztori és a vizuális világ egyensúlyában jócskán a zseniális Marco Rudy (aki legutoljára a DC Swamp Thing rebootjában remekelt) formabontó panelelrendezései és menet közbeni stílusváltásai kerekednek felül. Erre találták ki a képregényt, szürreális, nehezen követhető, szemgyönyörködtető képek sorozata követi egymást, majd ez a sorrend felborul, tekergőzik, spirálba csavarodik, gondolkodásra késztet, bakugrásokkal halad előre. Egyelőre a történetből nem sokat fednek fel előttünk, a vizuális orgia pedig bőven kárpótol, amíg az orrunknál vezetnek minket. Az első rész alapján ebből még sok minden kisülhet, mindenesetre ezúttal az a ritka konstelláció állt össze, amiben a rajzoló megvett kilóra. (Nagy Krisztián)

Marvel Knights - Spider-Man (2013-) 001-002-horz.jpg

Uber #6

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Caanan White
Kiadó: Avatar Press

uber06.jpgA klasszikus szuperhőstémára írt modern/gátlások nélküli/szatirikus/stb-stb. variációk mára épp olyan unalmasak, mint maga a klasszikus szuperhőstéma. Gyanítom, hogy a jelmezes héroszokkal kapcsolatban már semmilyen szempontból nem lehet újat mutatni, ennek ellenére minden hónapban indul legalább egy-két új sorozat, ami kétségbeesetten más akar lenni, mint a többi, ami valami új fogást próbál találni a zsáneren (ld.: Sex, Sidekick, Buzkill, és a sor folytatható). Ez egyeseknek sikerül, másoknak nem, de már rég ott tartok, hogy egy ilyen széria sztorileírása alapból hidegen hagy, rosszabb esetben irritál, függetlenül attól, hogy jó lesz a képregény vagy sem – ez a dömping eredménye. Drága képregényíró gyermekeim, a nagy kérdés nem az, hogy sok évtizedes toposzokba tudtok-e új csavart vinni, hanem az, hogy tudtok-e történetet mesélni. Ha tudtok, akkor az ezredik „szuperhős leveri a Times Square-en a szupergonoszt” sztorit is élvezni fogom. Ha nem, akkor a legforradalmibb ötletetekkel is kitörölhetitek. Kieron Gillennek nincs forradalmi ötlete, viszont (többnyire) tud történetet mesélni. Az Uberben a németek az utolsó pillanatban fordítják meg a második világháborúbeli esélyeiket: Hitler szó szerint úgy húzza vissza a szájából a méregkapszulát a bunkerében, a körülvett/letarolt Berlinben, mikor hírt kap arról, hogy a „wunderwaffe” program sikerrel járt. Avagy a Harmadik Birodalom éppen szuperkatonákkal aprítja a várost ostromló szovjet csapatokat. Egy brit kémnő megszerzi és kijuttatja Németországból a rejtélyes (földönkívüli) eredetű „übermensch” receptet – 1945-öt írunk, kezdődhet a háború új szakasza: fegyverkezési verseny supermanekkel. A hatodik szám az első, ami Európából a csendes óceáni hadszíntérre röpteti a cselekményt, merthogy a japánoknak is megvannak a maguk szuperkatonái. Ha a kamikázék miatt még nem fájna eléggé a jenkik feje, most még ráadásul nagydarab, megállíthatatlan, golyóálló embermonstrumok marcangolják őket a csatatéren. Gillen meglepően hatásos, száraz narrációval meséli a sztorit, ami a történelmi hitelesség álcájával, jövő-menő karakterek dokumentumkönyvszerű kezelésével mutatja be az új fordulatot vett háború egészét (és emeli a képregényt a tipikus náci-exploitation szintje felé) – a szuperkatonák, a vezetők, a kémek és az egyszerű bakák szempontjából egyaránt kapunk ízelítőt, de a lényeg a teljes kép. Az Uber eposzi, lendületes szuperháborús comic, ami sokkal nyersebb, illúziómentesebb, és sokkal ügyesebben tartja fenn a realisztikusság illúzióját, mint azt felületes belelapozás után hinnénk. Mert felületes belelapozásra természetesen a tipikus avatoros excessen akad meg a szemünk először: Caanan White képei egészen szépek, dinamikusak, és tele vannak mindenféle brutális módon, vér- és bélspricceléssel szanaszétszakadó/robbanó emberi testekkel. Ahogy azt kell. (Rusznyák Csaba)

uber06int.jpg

Tovább a múltba