“Onnan tudod, hogy felnőttél, hogy rájössz, nem is létezik olyan, hogy felnőttnek lenni.” Mindig elszomorodom, ha ez eszembe jut - bár a felismerés, hogy mindenki más is ugyanolyan zavarban van ettől az egész káosztól, amit uralnunk, játszanunk, sőt egyszer majd megmagyaráznunk, megérthetőnek hazudnunk kell az utánunk következőknek, megnyugtató is a maga kárörvendő módján. Mégis annyira magaménak érzem a gyermekkor idealizmusával várt, bizonyossággal, magabiztossággal és tévedhetetlen értelmezéssel teli felnőttkor hiányát.
Úgy tűnik, akárhány évet is gyűjt be az ember a ma meg az első sör, az első megfogott női mell és a többi szakrális jelentőségű (vagy annak mondott) pillanat közé, akárhány mesterséges határt lép át, csak a megalkuvás meg a racionalizálás megy mindenkinek jobban, nem a valóság mintáinak kiolvasása. De magabiztosnak kell tűnni, mindig. Kell. Te aztán tudod, mi történik. Persze. Persze, hogy tudod.
Dalok, képek pörögnek a fejemben: “Someday never comes” a Creedence-től, Lovasi legjobb dalából egy sor: “... mert én akkor még jelentést kutattam jelenségben...” (igen, a korai Kispál zseniális, bekaphatjátok), a Kék Bársony andalgós beszélgetéséből (és igaziból bármelyik másik Lynch-filmből) kirajzolódó misztikus-gonosz világ képzete, Rust monológjai a True Detective-ből… megannyi szomorú, lemondó felnőtt vallomás a feladásról.
Beképzeltnek tűnik a feltételezés, hogy bármivel könnyebb volt a helyzet régebbi korokban, mindenesetre az információs kor Digitális Világfalujának lakosaként különösen nehéznek tűnik a magabiztos értékrendépítés: a net végtelensége, a modern tömegmédia irányított mohósága, a korábbi korszakok tradícióinak felvilágosult rombolása nem segít sokat, miközben magad és egyre több és többféle papírmasé karakter közé kell egyenlőségjelet tenned saját erőből.
Mutáns, ellenséges Disneyland az egész.
Randy Moore Escape From Tomorrow című, fekete-fehérben, gerilla módra forgatott, inkoherens, paranoid egotripjét túlzott mennyiségű szimbolikával és magyarázat nélkül hagyott műfaji motívumokkal terheli, a mélyén azonban ugyanaz a fenti, fájóan ismerős feszültség vibrál: egy lelkében félig még gyermek, felnőtt férfi küzdelme saját vágyaival és félelmeivel, ahogy fogódzót keres, de a legrosszabb helyeken talál, mert azokkal van kényelmes karnyújtásra körülbástyázva, és ahogy hasztalan próbál talpon maradni a státuszszimbólum-színűre festett csábításokkal, ratifikált kibúvókkal és talmi értékekkel történő szőnyegbombázásban.
A rendező jó érzékkel fogadott rá, hogy az engedély nélküli, titokban való forgatás a Disneyland területén - mely az említett stúdiónak elsőre nyilván nagy bosszúságot okozott (másodjára meg hatalmas publicitást csinált, de mindegy) - hírét fogja vinni a filmnek, így valójában nem is a helyszínnel nyert sokat, hanem a médiahekkel: a sztori bejárta a netet, a film remek reklámot kapott.
A betintázott, fiatal csajokat bámuló családapák, a kígyózó sorok, a gépekről leszálló, hányó kissrácok, a maskarába bújt tántorgó színészek önmagukban is hátborzongató hellyé tesznek bármilyen nagyobb vidámparkot (nekem mindig izzadó, alulfizetett tinik vicsorgó arca rémlett át a hatalmas, debil vigyorba fagyott Miki Egér-maszkokon, ha a nyári 40 °C-os melegben láttam néha valahol a gyermekek által annyira kedvelt jelmezes szerencsétleneket).
Ez a versengő, agresszív habzsolásra késztető élménytőzsde pedig remekül megágyaz az egzisztenciális félelmeivel, öregedésével, gyengülő férfierejével, de még gyermeki énjétől örökölt ősi rémképeivel is szembenézni képtelen szerencsétlen Average Joe (bocsánat, "Jim") keresztútjának, aki hasztalan hadakozik vágyainak csápjaival, miközben saját magától és családjától (egy fiú-egy lány-egy feleség, a kutya nyilván otthon maradt) is egyre növekvő tempóban, kőkemény kafkai rettenettel távolodik.
De hogy még egy hízelgő párhuzamot vonjak: David Lynch gyakran csempész hétköznapi szituációk és élethelyzetek mögé egy marékkal abból a szívéből kikapart, megfoghatatlan, sötét tudással, hogy egyáltalán semmi sincs rendben a világgal. Randy Moore fordítva állt neki: pszichedelikus hatásokkal, rémisztő, szürreális elemekkel bombáz egy olyan hétköznapi, életszerű szituációból induló narratívát, amely egyébként nyilván ártatlan családi moziként folytatódott volna, egészen addig, míg a kényelemben és biztonságban pöffeszkedő kispolgári élet végül felhasad és megmutatja színét, vérrel, okádékkal és egyéb testnedvekkel szennyezve a családi fényképalbumot.
Az Escape From Tomorrow közel sem tökéletes film: néhol elken, néhol túlmagyaráz, a színészi játék akadozó (ők egyébként mobilról olvasgatták a helyszínen a nyilván közben is változó forgatókönyvet, hogy ne bukjanak le...), a sci-fi epizód zavaróan kilóg (bár kedvenc, bájosan perverz vizuális gegem zárja eme jelenetet) - mégis szerethető, részben mert a forgatási körülmények ismeretében elismerésre méltóan filmszerű film, de főként mert őszinte és lelkes. És ez ma nagyon ritka.