Borbíró Andris összes cikke

2018. szeptember 25.
2018. július 27.
2018. július 9.
2018. április 3.
2018. március 30.
2018. február 16.
2017. december 18.
2017. november 13.
2017. november 3.
2017. szeptember 12.
2017. április 26.
2017. március 16.
2016. november 30.
2016. november 24.
2016. szeptember 21.
2016. július 26.
2016. május 3.
2016. április 19.
2016. március 30.
2016. január 14.
2015. december 30.
2015. december 16.
2015. november 24.
2015. november 7.
2015. szeptember 19.
2015. augusztus 30.
2015. augusztus 24.
2015. május 23.
2015. május 14.
2015. április 21.
2015. március 16.
2015. március 7.
2015. január 27.
2014. október 6.
2014. szeptember 5.
2014. augusztus 20.
2014. június 19.
2014. május 14.
2014. március 6.

KOCSMAPULT: Facsarható-e még tovább az exploitation?

django.jpegKult a pult alól

Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).

Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).

Disclaimer: esztéták nagyon érdekes eszmefuttatásokat írnak a "trash", "exploitation", "B-film" és más szomszédos fogalmakról, ezek a finom különbségtételeket azonban itt nem használtam. Továbbá hajlamos vagyok összemosni nagy költségvetésű tömegfilmeket igényes műfaji filmekkel és félig viccből leforgatott trashfilmekkel, mert mai befogadóként szíve joga a nézőnek nem annak tudatában és tükrében élvezni egy filmet, hogy elismert mű vagy sem, híres-e a rendezője, annak idején soknak számított-e a költségvetése stb., hanem pusztán csak élvezni.

Nem állítom, hogy tudom a helyes választ a felvetett filmes trash-újrahasznosítás helyes megítélésének kérdésére, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerelmetes korszak varázsát, amikor fiatal rendezők nácikat (Indiana Jones), rosszindulatú tengeri szörnyeket (Cápa) vagy mesei sci-fi elemeket (Star Wars) olyan igényes filmekbe és főként olyan lelkesen pakoltak bele, hogy lépten-nyomon szubzsánereket teremtettek, ma már senki nemigen tudja újraalkotni. Pontosabban, ideát nem is nagyon próbálják, az USA-ban pedig nem tudják, mert a közönségnek mindent kamaszosan kontrasztosra, túlzóra kell fogalmazni, a gonosz fatálisan, feloldozhatatlanul gonosz, a jó pedig akkor is jó, ha gonosz, a morális dilemmák feloldódnak, a történetek szépen véget érnek, mintha nem lenne elég szürke festék hozzá, hogy az átmenetek, a cinikus igazságok, az élet sunyi kis kompromisszumai és kisstílű titkai, azaz az elköhécselt fingások és alkalmatlan pillanatban jelentkező merevedések is a vászonra kerüljenek. (Ez is Új-Hollywood egyik árulása, mert ők, annak idején, egy-két szűkös évtizedig képesek voltak erre, de a közönség kinevelésénél megtérülőbb volt inkább elkurvulni, és ezért ma már laza is csak görcsösen tud mindenki lenni.)

Persze, túlzok és egyszerűsítek, ez már az ötödik-sör-után-vitázni lelkiállapotom, de egyszerűen utálom, hogy mostanában minden menő blog és hírportál állandóan a “geekek korszakáról” meg a “geekek felemelkedéséről” ír. Szerintem ugyanis egyáltalán nem annyival frankóbb ma geeknek lenni, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt, és ezt nem azért mondom, mert hiányolom a belső körös ízét a dolognak, a szubkulturális jelleget, a klubozást meg az összekacsintásokat, hanem azért, mert a mennyiségi túlzások mellett egyre inkább eltűnik az, ami miatt valóban jó volt ez az egész. Mert a nagyi főztjének ízét nem lehet nagyüzemben, három kontinenst ellátó gyárban előállítani - de a százezer nagyi korszaka helyett most pont a General McNagyi King Holding mammutcég korszaka köszöntött be, és a spenót ugyan már fos ízű, de legalább baromi sok van belőle, és muszáj örülni neki, mert “hiszen te régen is szeretted a spenótot, nesze itt van kétszáz liter naponta, most akkor tömjed és fizess”.

Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet  - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.

Neo-exploitation: van új szemét a Nap alatt?

Egy szellemes megfigyelés szerint a történelmi korszakok, kultúrák fejlettségének jó fokmérője az emberek és az ürülékük távolsága (a ház mögé szarástól az egyiptomi, kapacitásuk elérésekor befalazott illemhely-szobákon és a középkorban az utcán folyó fekálián át a vízöblítéses vécéig). Nos, talán ehhez hasonlóan a szeméttermelés is a fejlődés egy fokmérője, legalábbis úgy tűnik, a kapitalizmus legfejlettebb, legmagasabb bástyái durván köröket vernek a fejlődő országokra, illetve a pár évtizedes eredményekre. Pont filmszemét-termelésben maradjunk alul?...

A neo-exploitation, ha kreativitásban nem is, legalább stiláris mértéktelenségével próbál újat hozni, ily módon megragadni igyekszik a gyaloglás közben is buzgón Tartalmat Fogyasztó, városi kutyaszar-aknákon kívül a villogó-felugró ablakokat is kerülgető derék polgárok figyelmét (akik ugyan két óráig nem bírnak egyetlen mozifilmre koncentrálni, de közben a három másik helyszínen zajló buliról szóló tudósításokat szinkronban húzzák magukra, egyúttal saját pillanatnyi lelkiállapotukról is naprakész tudósítást nyújtva a spanoknak - ez az újfajta hangalámondás bizony egyre gyakoribb multiplex-élmény).

Márpedig aminél fogva a legkönnyebb és legbiztosabb megragadni és megvezetni a modern embert, az továbbra is (és egyre inkább) táplálékának, azaz az információnak a begyűjtésére szolgáló legfontosabb szerve - a szem. Évtizedekkel ezelőtt még ráérős, intelligens krimit volt érdemes forgatni a megfigyelés és megmutatás anatómiájáról (Kamerales és Hátsó ablak), a VHS-korszak már sötétebb energiákat szabadított el (Videodrome), az internet pedig még explicitebb követőket hozott: a lábnyomok egészen a Fűrész szériáig és az elmúlt évek európai művész-kínzáspornó filmjeiig (A betolakodó, Mártírok, Egy szerb film) vagy a Black Mirror visszafogottabb média-kritikájáig vezetnek, melyek aligha jöttek volna létre a net sötét bugyraiban csereberélt, az ingyenes terjesztéstől eltekintve snuffnak is beillő, valódi sokk-videókig (iraki lefejezés, orosz csavarhúzós-kalapácsos gyilkosságok és társaik).

A japán neo-exploitation például gyakorlatilag semmi jelentős tematikai újdonságot nem tudott felmutatni a '90-es évek remekművei óta (Tetsuo, Ichi the Killer stb), csupán az elembertelenedő életmódot illusztráló, az egekbe emelkedő ingerküszöböt megugorni próbáló képek bizarr, agresszív támadásának fokozásával kivívott tizenöt percnyi hírnevet váltja aprópénzre (ugyanis mindig a legutóbbi az “eddigi legdurvább”). E filmek temérdek szexuális fétise, a történelmi motívumok (a szamurájfilmek ismerős kelléktára) exploitív beemelése és ilyen módon a bőkezűen mért popkult szószért hálás közönség kiszolgálása pedig mind a '70-es években bejáratott fogás (women-in-prison filmek, pinku eiga-filmek stb).

Ma a gyors és erős képek működnek, amelyek a harctéri fegyverek automatizáltságával és agressziójával állnak maguknak talált céljukra, és nem tágítanak, valamint a falatonként kínált youtube-videók (technikai profizmusban nagyon komoly amatőr rövidfilmes csatornák léteznek már - láttam múltkor egy, a Half-Life 2 gravity gunjával lebegtetett tárgyakkal és szereplőkkel teli kreatív gegfilmecskét, hát én az ilyen igényes gamer-kényeztetést tudnám nézni 15 percnél jóval hosszabb ideig is...).

Ez tehát a “hogyan”, a “mit” pedig jóval egyszerűbb: bármit ki lehet használni, ami brand, és ami nem az, azt brandesíteni kell, azonnal. Nem kellenek felesleges, mert elhagyható körülmények, jellemvonások, apró nüanszok. A szereplők ruházata legyen könnyen fröccsönthető, hajstílusa azonnal felismerhető, barátai és társai politikailag korrekt sztereotípiák alig álcázott variációi. Segít, ha a cselekmény is egyszerű sémákra bontható, mert nem fárasztja el a gyanútlan nézőt: látványos CGI harcjelenetből legalább egy trailernyi kell, ezeket pedig instant dialógusokkal és utazás-szekvenciákkal kell összekötni - csakúgy, mint egy átlagos akció-platformer vagy FPS játékban.

sharknado.jpgEnnek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".

Talán maradi vagyok, talán öregszem - de azzal igazán nem lehet megvádolni, hogy gyerekkori emlékeim és a nosztalgia húz vissza. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az internettel nőtt fel, valahogy mégis a '70-es évek exploitationjének adom meg magam szívesebben, nem a mai, szégyentelenül nyomulós porszívóügynök-filmeknek.

De hát kinek a géppuskás pap, kinek a szexuálisan túlfűtött papné, ugyebár…

2014. január 16.

James Ellroy-sorozat: Szigorúan bizalmas

04_james_ellroy_szigoruan_bizalmas.jpgMondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.

Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).

A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felé vezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)

A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.

A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.

Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.

De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.

*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.

2013. október 28.

Rabid Dogs

rabiddogs.jpgVallásos és filozófiai érdeklődésű emberekkel, filantrópokkal és részeg kamaszokkal remekül el lehet beszélgetni arról, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz. A szeretet vagy a gonoszság gyökerezik-e mélyebben bennünk? (Lásd a témában a zseniális Sunset Limited című kamaradrámát.) Minden háborús hír, bombázás és iskolai lövöldözés után kivirágoznak a Facebook falán "az ember a leggonoszabb állat" jellegű kinyilatkoztatások, szomorú smiley-val a végükön, ahogy a négyes-hatoson két megálló között lecsap a morális megvilágosulás egy-egy okostelefonos tizenévesre. Csakhogy a "jó" és "rossz" fogalma ködös és pontatlan, függvénye földrajzi helynek, életkornak, nemnek, lelkiállapotnak és még ki tudja, minek - éppen ezért olyan alkalmas filozófiai rágcsának vagy drámák alapanyagának. A valóság azonban sokkal földhözragadtabb: úgy tűnik, az ember a többi fejlett életformához hasonlóan csupán belülről származó indíttatásainak engedelmeskedni próbáló élet-játékos (Richard Dawkins, pontosabban Desmond Morris szavaival élve: géngép). Nem jó és nem rossz: ugyanolyan állat, mint a többi. És ez sokaknak még szörnyűbb gondolat, mintha alapvetően a sátáni gonoszság örökségét kellene hordoznunk.

Eme méltatlanul mellőzött eurokult krimi, a Rabid Dogs hősei a '70-es évek szétzilált, morálisan talajt vesztett, politikailag forrongó, túlságosan is sok belső ellenségképet cipelő olasz társadalmának termékei, mondhatni salakanyagai, veszett kutyák, akiknek nincs vesztenivalójuk, ezért teli szájjal röhögve, a konstans pusztulás állapotában kapaszkodnak elszabadult ösztöneik pórázának végén.

Egy elfuserált, erőszakos rablási kísérlettel indítunk, a csapat egy tagja sérült, menekülésükhöz pedig rabolniuk kell egy autót, utasaival egyetemben: az aggódó apával és beteg kisfiával, akik éppen a kórházba igyekeztek. A túszul ejtett utasok kénytelenek nekivágni az autópályának, elhagyva a várost, és az sem járul hozzá a kocsiban uralkodó hangulathoz, mikor kényszerből egy fiatal lány is csatlakozik a társasághoz...

kidnapped rabid dogs 2.jpgA szűk másfél órás film nagy része ebben a zárt térben játszódik, fojtogató atmoszférában, forrongó indulatok között, ám a hasonló szituációkban megszokott nagy hallgatások és félbeszakadt mondatok helyett itt a mozgástér hiánya és az erősen korlátozott lehetőségekkel dolgozó operatőri munka ellenére nyersen lüktetnek a gyakorlatilag valós idejű történések, szélsőséges hangulatok között vergődik és kiutat kínáló megoldási lehetőségek mellett vágtat el a cselekmény és a kis autó egyaránt. Ezen a lefelé tartó spirálon száguldva a komor végkifejlet garantált, csupán a "kik?" és "hogyan?" kérdése lebeg a levegőben, és - habár túl sokféle végkifejletre nem számít a néző - azért az utolsó jelent így is meglepetést garantál. És olyan utóízt, mintha az ember szájába pisáltak volna.

A Rabid Dogs (Cani arrabbiati, 1974) gusztustalan, izzó erejű, céltalan, páratlan alkotás a Sötét Utasról (bocs, Dexter, mindannyiunknak van ilyen...), mellyel kényelmetlenség tekintetében számomra csak kevesen (Last House On The Left, Szalmakutyák, Hozzátok el nekem Alfredo García fejét, Man Bites Dog, Ex Drummer...) veszik fel a versenyt. A hippikorszak holtteste még bűzlik, és gátlástalan, piti bűnözők uralják a világot.

És megoldás nincs, mert probléma sincs. Csak veszett kutyák.

2013. szeptember 5.

Cory McAbee stábot toboroz!

stingray_ep1s-790986.jpgCory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. Jelentkezni gyakorlatilag bármilyen posztra lehet, bárhonnan a világból. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem az USA-ban élek, mert egy ekkora őrületbe szívesen fejest ugranék...

2013. szeptember 4.

RIDDICK

p8592127814029.jpg"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!

Pedig Riddick keménytökű, csillagszemű űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, esetleg komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérletekkel, azaz dehogy, az azokat követő nyers erőszakkal. Ostoba, sekélyes és erőszakos ugyan, ellenben szívós és strapabíró, így igazi korunk hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető(?). Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival.

Természetesen nincs igazam. Se jó, se rossz, se semmilyen ízlésben nincs demokrácia, kinek-kinek mi tetszik, ő dolga - csak Hollywoodban van demokrácia, és a nézők szavaztak. Végül is ez már a harmadik egész estés film a kánonban (elkészültéhez Vinnie saját házát is kénytelen volt elzálogosítani a forgatás befejezése érdekében, ami voltaképpen egész becsülendő is lehetne, ha volna bármi szerethető a filmben), de készültek rövidfilmek és játékok is, sőt állítólag derék színészünk további két folytatást tervez. Talán Uwe Bollt kellene megnyernie a tervhez...

A Riddick tipikusan az a fajta film, amiről teljesen felesleges írni, mert épeszű ember úgysem vár el tőle minőségi szórakozást, sőt semmilyen szórakozást sem (és akkor ennek függvényében vagy megnézi, de ugye nem tud csalódni, vagy nagy ívben elkerüli), így őt felesleges tájékoztatni ezen szórakozás nemlétéről potenciális megtekintés esetén. Az összes többi ember pedig baromi jót fog derülni rajta, és egyáltalán nem érdekli őket senki véleménye az ügyben (amit persze az ő szempontjukból nagyon is jól csinálnak, hiszen engem sem érdekel, ha egy művészfilm-rajongó értéktelennek titulálja a '70-es évekbeli horror-kedvenceimet - és a dolog éppen ezen szubjektivitása teszi olyan nehézzé érvényes kritika megfogalmazását egy ilyen esetben).

Amit viszont képtelen voltam feldolgozni, ez volt: egy olyan film, melynek története, fordulatai, valamint szereplőinek színészi játéka kizárólag a 8-12 éves korosztály fantáziájában ill. készségtárában fellelhető panelokból építkeznek (számítógépes játéknak elmenne az egész, ahogy van...), hogyan szerepeltethet olyan korhatár-szigorító jeleneteket, mint az emberi test csonkítása, darabolása, illetve a legdurvább: pucér(!) női mell? Ez vajon hogy megy át a szigorú producereken? Nem éri meg kizárni a film közönségét a filmről, halljátok-e!

p8592567097319.jpgTovábbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?

A Riddick nem tehet arról, hogy teljesen véletlenül múlt héten néztem újra az Alien sorozat első két részét és a Mad Maxet (melyekből bőségesen merít, és melyek stáblistájának egyetlen betűjéhez sem ér fel), mint ahogy azt sem volna teljesen igazságos felróni neki, hogy mennyivel jobb az összes többi megidézett film is, amelyből műfaji kliséit összelopkodták. Mégis, valamit előbb-utóbb muszáj lesz tenni az önmaguk okán is fájdalmasan rossz fércművek garmadája ellen (a közelmúltból: 10,000 B.C., G.I. Joe, A titánok harca, Sucker Punch stb), melyek "egyszerűen csak szórakoztatni" kívánnak, ám olyan mértékű szándékos és időleges(?) elhülyülést igényel, hogy egyáltalán élvezni lehessen őket, ami túl fárasztó ahhoz, hogy szórakoztató legyen, mert különben hamarosan nem lesz más.

2013. július 4.

Neil Gaiman: Óceán az út végén

neil-gaiman-ocean-az-ut-vegen-b1-k.jpgHa Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor  sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak lettek. És nekem még asszisztálnom is kell lelketlen tobzódásukhoz, mert a művészlelkeket megvetik, a gyengéket kinevetik, az érzékenyeket eltapossák...

Túlzok, persze. De Gaiman tehet róla! Úgy húz ki engem bármely írásával komfortzónámból, a megszelídített álmok és letört fantáziák mocsarának békés süppedéséből, mint dugót a palackból. Talán ezért szeretem és irigylem (titkon, szégyenkezve) leplezetlen, sőt már-már pozőr romantikus lelkületét régóta. Ám személyes szimpátiámon felül azért is érvelnem kell gyarapodó életművének fontossága mellett (biztos vagyok benne, hogy a világirodalmi kánonban a legnagyobb fantaszták oldalán fogjuk emlegetni), mert őszinte, nyílt rajongása témái iránt ugyanúgy rettenetesen hiányzik napjaink könyveiből, filmjeiből, sorozataiból, nyilatkozataiból, vicceiből, sértéseiből, párbeszédeiből és érzéki sóhajtásaiból, mint ahogy önkritikus, de irónia-mentes hangneme.

Gaiman - ezért is - hiánypótló.

Az Óceán az út végén melankolikus szembenézés a gyermekkor mágikus, rejtelmekkel és hihető csodákkal teli korszakának lezárulásával. Kerettörténetében a felnőtt főhős-alteregó egy családtag temetése utáni protokoll-siránkozásról meglógva ellátogat régi házukhoz, és megelevenedik előtte egy történet, amelyre emlékszik, de amelyet felnőttként elhinni - vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni: felfogni, helyes módon érzékelni - már nem képes. Ez a nosztalgiával súlyosbított skizofrén szituáció a regény központi gondolata. A két - transzcendens módon, gyermeki ösztönösséggel látó és a kopár, éppen felnőttként tükör által homályosan néző - tudatállapot a kis tavacska mellett ülve nem alternatívaként, hanem szuperpozícióként létezik a férfiben, azaz egyszerre két igazság létezik - az ellentmondást Gaiman csak az utolsó oldalakon élezi ki igazán, majd oldja fel tapintattal és kímélettel.

Narrátorunk húga zavaró zümmögés és bezzeg-tesó a kamaszkori emlékeiben, apja túl erős és - ezt felismerni is egy kis darab felnőtté válás - esendő maszkulin hatás, anyja szürke asszisztens: fantáziáira egyik sem fogékony, hobbijait egyik sem osztja. A szabadság, szárnyaló álmok és eldugott zugok után áhítozó fiúnak a szigorú nevelőnő jelenti az igazi, fojtogató terrort, a felnőtteket saját vágyaikkal gúzsba kötő és megrontó hazug gépezetet, a mohó érdekelvűség Kis Gömböcét, a vak kapitalista ál-paradicsom erőszakos kerítőjét - a szándékos elnagyoltsággal felfestett karakter messzire vezető képzettársításokra ad lehetőséget a kézenfekvő, az író más műveiben is felbukkanó mitikus magyarázat mellett (melyet nem árulhatok el).

A rémes felvigyázó (többféle értelmezési síkon értelmezhető) ellenpontját a Szentháromságot idéző, zseniálisan eltalált fél-család, a három különböző generációt és identitást képviselő nőalak jelenti. Hogy boszorkányok-e, istenek vagy szellemek, vitatható, de megnyugtató jelenlétük és ismerős voltuk tagadhatatlan, szinte sugárzik a lapokról. Alighanem a nagymama személye lehet az egyik olyan kulcs, ami az emberek többségét meg tudja nyitni, lelki alkattól és nemtől függetlenül (nemhiába annyira népszerű reklámszlogen a "nagymama kedvenc" akármilye), itt is ő a legkedvesebb, biztonságot ígérő karakter, de a kisfiú a szomszédban lakó titokzatos, bizalomgerjesztő ideál-anyuka és a nővé érés előtt álló lány felé is hamar nyit. És persze egyedül úgysem lenne esélye a nálánál nagyobb gonosz (vagy inkább önérdekű) hatalmak ellen.

Rövidsége erénye a regénynek: Gaiman mindig remek ötleteket hoz, de hosszabb művei gyakran a végük felé torpannak meg kicsit, vagyis inkább éppen a hirtelen, váratlan irányba felpörgésük árulkodó, novellái azonban kiváló ritmusúak. Legújabb könyve az arany középutat járja: rövid, hatásos, bármikor újraolvasható madeleine-regény, mely (talán a Sosehollal vagy az Amerikai istenekkel szemben) a felnőtt fantasy műfajában kezdőknek és járatosaknak egyaránt ajánlható.

2013. június 26.

László Zoltán: Egyszervolt

Laszlo-Zoltan-Egyszervolt.jpgEgyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.

Talán minden emberben kiolthatatlanul ott van ez a fajta elégedetlenség. Mi magyarok biztosan imádunk utazni és bezzeg-nyugatonozni is, de néha, hasonló helyzetekben nagyon meg tudja csapni az embert, hogy feslettsége és kiéltsége ellenére is milyen szerethető, ezerarcú, vagány város Budapest, és ezzel minden hazafiságtól vagy világpolgárságtól függetlenül nagyon is tisztában érdemes lenni. Az Egyszervolt, László Zoltán könnyed, színes urban fantasy regénye pedig remek illusztráció eme tételhez: kreatív és furcsa szituációkkal tarkított, közben mégis kellemesen egyszerű felnőttmese, karakterei esendően szerethetőek, viccei meghökkentőek, keserűsége pedig sajnálatosan ismerős.

A regény főszereplője, Harlan (furcsa neve híres sci-fi író előtti tisztelgés), ismerős jellem: könnyen magára ismerhet benne bárki, aki szokott néha kirévedni munkahelyén az ablakon, aki szerint nem érdemes mindent a lehető legracionálisabban szemlélni, és aki nem hisz a hétköznapi, apró csodákban, mert tudja, hogy vannak - vannak, mert érdemes a lehetséges értelmezések közül azt választani, hogy vannak, mert ennyi romantika talán belefér. Helyét nem találó, kissé szerencsétlen geek alkat - de hát alkalom szüli a hőst! Egy szándékosan nem tisztázott, személyét illető félreértésen kívül pedig pontosan ez a hozzáállás az, ami végül is belesodorja őt a váratlan kalandokba (és ez a nyomósabb ok!), ami alkalmassá teszi a látásra, a Sherlock Holmes-i legvalószínűbb tény elfogadására (a Phillip K. Dick regények, a Truman Show, a Mátrix és temérdek más posztmodern történet megalapozott, sötét paranoia-képzete ez, és Amélie szürreálrózsaszín párizsképe meg a fekete pikk kártyalap felismerésének képessége a kiváló Interstate 60 / Úttalan útban).

A második valóság szabályai, belharcai, a végső tét csak lassanként tárulnak fel Harlan - és így az olvasó - előtt, az albérlő-lét, a pesti nők és buszsofőrök szeszélyei, a romkocsmák veszélyei vagy a gyakran akaratlanul is intim közelségbe kerülő szomszédok azonban az első oldaltól kezdve ismerős nagyvárosi díszletként szolgálnak hősünk váratlan fordulatokkal teli csetlés-botlásaihoz.

A kopottasabb motívumokat (főszereplőt érintő rejtélyes emlékezetkiesések és titokzatos múltbeli trauma, ellenszenves férfi-nő viszonyból rügyező vonzalom, deus ex machina megmenekülések) egészen zseniális epizódok és karakterek feledtetik, ilyen például a Vágó nevű, hátborzongató(an ismerős) bürokrata hivatalnok, kinek cinizmusa mögött mániákus törvény- és hagyománytisztelet rejtezik (esetleg éppen fordítva?), vagy egy tökéletesen bizarr és kényelmetlen kvázi-hármas szexjelenet, ami ennek ellenére izgató és életszagú, még akkor is, ha sosem próbáltunk hasonlót. És akkor a tihanyi visszhang-hölgyről, a parlament-mélyi goromba óriásról vagy a Westend pláza vízesése mögött élő lényekről még nem is beszéltem!

A magabiztos lazasággal bevezetett népmesei hősök, a vicces (és csak helyenként erősebben megírt) dialógusok, valamint az óvatos, napi politikától mentes filozofálással patinásított nyomozás-történet bőven elég okot adnak arra, hogy tizenéves unokaöccsünktől kezdve nyitott szemléletű nagynénénkig bárkinek a kezébe nyomjuk a regényt, ha éppen nem nekünk támad rá kedvünk, rövidsége és gördülékenysége pedig arra, hogy apróbb hibái ellenére ugyanúgy élvezzük, mint egy pohár hűs rozét egy pesti kerthelyiségben, ha már a Balatonra épp nem volt időnk leruccanni a hétvégén.

Az Egyszervoltnak bármelyik esetben helye lehet a táskánkban.

2013. június 4.

KIBERKEDD: WWW 1 - VILÁGTALAN (Robert J. Sawyer)

wwwvilgtlncov.jpgEmlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.

Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)

A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.

Hősünk, Caitlin 15 éves, akit vakságáért a természet kimagasló matematikai tehetséggel és idegesítő stílussal kárpótolt. Egy japán tudós egy új orvosi eljárás tesztelési lehetőségéért cserébe (a vakság oka meglehetősen speciális) a látás lehetőségét kínálja neki, amikor azonban beültetik az implantot, a valódi világ helyett furcsa vonalak jelennek meg, melyek gráfszerűen egymásba kapcsolódva egy nagy hálózatot rajzolnak ki - úgy tűnik, a wireless kapcsolaton keresztül a japán egyetemnek adatokat küldő implant valós idejű, 100%-ig exkluzív vizuális reprezentációvá változtatja az eközben lassan tudatára ébredő internetet.

Ez utóbbi töredezett monológokban rajzolódik ki előttünk, a "Gondolkodom, tehát vagyok"-tól induló világháló időleges tudathasadásként éli meg a nagy kínai tűzfal ki-bekapcsolgatását (ezt egy meglehetősen érdektelen történetszál írja le, vírussal, titkolózó kínai kommunista rezsimmel és álnéven blogoló kínai hekkerekkel), majd emberi szavakat talál a dolgokra (hiszen a mi tudásanyagunkon nevelkedik), végül pedig rálel a netet figyelő kislányra, első barátjára... ("Szép, felemelő történet", gépeli róla épp e pillanatban az Öntudatosan Nevelő Szülők Szövetségének egyik kiadványát szerkesztő háromgyerekes anyuka, "mely biztosan megkedvelteti csemetéjükkel a fizikát és a számítástechnikát, és még egy vicces csimpánz is van benne, aki webkamerán beszélget egy orángutánnal!")

Persze, cinikus vagyok egy kicsit, vagy talán csak túlkoros a könyvhöz (bár erre előzetesen nem számítottam) - de úgy érzem, ennél sokkal többet ki lehetne hozni a témából. Robert J. Sawyer kacsintgat egy picit a Gaia-elmélet felé, és nehéz nem látni a párhuzamot a vakságból gyógyulás és az internet feleszmélése között, de ettől a ciklus első kötete ugyanolyan fárasztó olvasmány marad rövid hossza ellenére is: jelenetei és karakterei kifejezetten sablonosak, stílusa részletgazdag, ám arcpirítóan naiv. A regényben igazán negatív jellemvonású szereplők például nincsenek (a könyv legnagyobb érzelmi csúcspontja a látás visszatérését leíró elnyújtott, szentimentális epizódon kívül az, hogy egy eladdig ügyetlenül udvarló srác erőszakosan megcsókolja Caitlint egy középsulis bálon, ráadásul miután dohányzott!, és a lány szerint visszaélt az ő helyzetével).

Pedig izgalmas lehetőség ez, még ha igen elrugaszkodottnak hat is, és ha a technoguruk Szent Grálja, a mesterséges intelligenciák fejlesztése nem is halad látványosan napjainkban. De hát nem ma is feldolgozhatatlan-e informatikai szempontból az emberi agy mérete és bonyolultsága - ha ez tehette lehetővé az öntudat szikrájának megjelenését, nem járhat a mennyiségi növekedés minőségi különbséggel a számítógépes kapacitás hasonló módon való növekedésével? Az interneten ma már sokféle példa hozható arra, hogyan lehet a számítógépek képességeit egyesíteni, ezzel különleges lehetőségeket elérve, a vírussal fertőzött zombiszámítógépek hordáitól az egy gépnek túlságosan hosszadalmas fizikai számítások elvégzésén át többek között titkosítási módszerek feltörésére, új megoldásokra kényszerítve a szakmát.

Csak éppenséggel ezt a más alapokon épülő, más módon érzékelni képes tudatot elképesztően nehéznek tűnik reálisan lefesteni. Platón barlang-hasonlata a Ghost In The Shell óta népszerű motívuma a cyberpunknak, úgy látszik, kiszivárog a kevésbé punk, ám a közeljövőt kapirgáló sci-fibe is, de a gép hangja falsul cseng emberi hangon. (Mások persze elkerülik a problémát, mint Gibson a vudu-istenekké hasadt AI-val, vagy egy emberek által létrehozott keretet használnak az önálló(?) tudat fogalmának körüljárására, mint Kubrick vagy akár a rovatunkban korábban kivesézett Victor Milán regény).

Robert J. Sawyer a "suspension of disbelief" hatásra támaszkodva biceg át a téma által kijelölt legizgalmasabb filozófiai-technológiai kérdéseken (elégedetten megérkezve a világháborús bűnökön szörnyülködő net-tudatig - kit érdekel, honnan és hogyan születik egyáltalán határozott morális ítélőkészsége egy ilyen lénynek, mely érzelmeket tud életre hívni?), de még saját potenciális olvasóit, a neten nevelkedett generációt is hülyének nézi (pontosabban fél elveszteni a nem idetartozókat), mikor a számítógépes alapműveleteket részletezi, a billentyűzetparancsokra vagy a google keresésfinomító lehetőségeire pedig speciális belsős technikaként tekint.

Ezért érzem úgy, hogy a WWW 1 - Világtalan egy régimódi, de tematikailag naprakésznek szánt, lassan beinduló sci-fi a (tudományosságát és fantasztikusságát tekintve egyaránt) naivabb fajtából, mely stílusát és eredetiségét tekintve pedig főként (ha nem kizárólag) tiniknek ajánlható.

2013. május 7.

KIBERKEDD: Deus Ex - Ikarosz-hatás (James Swallow)

deus-ex-ikarosz-hatas-borito.jpgJóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)

Ám akármilyen jó érzés az efféle visszalátogatási lehetőség egy ismert univerzumba, a videojátékokból lett regények minimum gyanúsak, nívójuk gyakorta csak a legkisebb igényszintű fanboyokat elégíti ki, és vélhetően őket is csak a következő játszható epizód megjelenéséig.

Amiért az Ikarosz-hatás mégis felkeltette a figyelmemet, az egyrészt a játék történetének összetettsége és ezzel összefüggésben az utalások, fellelhető szövegek szokványosnál magasabb mértékű igényessége, irodalmisága (egyébként a játéknak köszönhetem az azóta nagy kedvencemmé vált Az ember, aki csütörtök volt könyvtippet), másrészt pedig Warren Spector közreműködése (akár komoly volt - gondoltam előre -, akár csak egy capuccinonyi beszélgetés a borítószöveg-kedvéért). Habár a harmadik epizód nem ért fel számomra a nagy őshöz, a jelenlegi kínálatból így is kimagasló igényességű játékélményt nyújtott, mely a gép elől felállva is képes volt velem maradni, töprengésre, sőt tépelődésre késztetni.

A regény sztorija, bár szépen illeszkedik a Human Revolution történetébe és annak szereplői közül is sokat felvonultat (például az összes, harcban Adam Jensen által legyőzött főellenséget), nem válik erőltetetté, sikerül egy részben független főszál köré felfűzni az ismerős helyszíneket, karaktereket. Hősei esendők: az ex-zsoldos céges katona, aki tudja, nem teheti meg, hogy megkérdőjelezze parancsait, mégis rákényszerül, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülve, vagy a magasabb cél érdekében feláldozott amerikai titkosszolgálati ügynök, aki a saját szakállára kezd nyomozni (és mellesleg fiatal, csinos nő). Igaz ugyan, hogy sorsukat többé-kevésbé borítékolni lehet, indítékaik nem túl bonyolultak, gesztusaik direktek és könnyen belátható, néhol sablonos helyzetekbe sodorják őket - de hát egy efféle könyv mégiscsak elsősorban egy fiatal gamer közönséget céloz meg.

Ami azonban a kellemes ponyvaregény-élménnyel és a helyenként szemöldökráncolásra késztető egyszerű, buta megoldásokkal szemben meglepetést okozott az Ikarosz-hatásban, az az volt, hogy (a borító ígéreteivel és a játék alapján várhatóakkal szemben) fő témájául nem a Human Revolution központi problémáját választja - jelesül: meddig, milyen személyes áldozatok és növekvő társadalmi ellentétek árán tudjuk géppé változtatni testünket, elválasztható-e ettől tudatunk és így tovább -, hanem egy másikat, nem kevésbé cyberpunkosat, nem kevésbé izgalmasat. Így szól: egy olyan világban, ahol a profitorientált, történelmi hagyatékokkal, vallások és tradíciók által az államoknál sokkal kevésbé megkötött nagyvállalatok válnak a legfontosabb gazdasági és politikai tényezővé, milyen és kik által meghúzott határok mentén tudjuk kijelölni új életterünket? Több ezer év alatt kialakult világ-óramű pattogzik szét e kérdések mentén jelenleg, a MI életünkben, és a problémák sokkal égetőbbek, aktuálisabbak, mint az, hogy beszarik-e majd egy vagány halálugrás közben milliomos-csemeték és elit kommandósok kiberlandolókája vagy hogy tényleg elvárják majd céges állásinterjún az éjjellátást.

Warren Spector hatása volt ez, vagy sem, esetleg csak én láttam bele ennyire hangsúlyosnak - ezért érdemes volt.

2013. április 15.

Slusszkulcs Klán

Slusszkulcs.jpgMindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.

A filmes párhuzam már csak azért is működik, mert a képregény vizuális világa határozottan emlékeztet a forgatásokon használt storyboardok vázlatos, ám filmszerű, mozgásban könnyen elképzelhető, optimalizált stílusára. Szerepe lehet ebben persze annak, hogy egy alkotó készítette a történetet és a rajzokat, hogy vélhetően nem volt garantálható a megjelentetés vagy az anyagi megtérülés, de értékeljük az alkotást saját jogán: a több szálon futó cselekménynek és a temérdek színes, mozgóképes álomból ismerős érzésekkel megtöltött helyszíneknek van egy erős filmes hatása, melynek eredményeképpen a jelenetek megrajzoltságuk egyszerűsége ellenére, könnyedén megélednek képzeletünkben. Szokni kell kicsit, az biztos, az élvonalbeli képregények kidolgozottabb látványvilága nekem is sokat segített volna, cserébe viszont filmet olvashatunk, ha úgy tetszik.

A Slusszkulcs Klán cselekménye vándorzenészeket, életüket romantikus elszigeteltségben és nyakig olajosan töltő, pusztaságban élő autószerelőket, őrült prédikátorokat és a Mad Max széria rosszembereire emlékeztető fosztogató autós bandákat mozgat, a három-négy főszereplőhöz kötődő szálakat folyton kuszálja, de szeretettel időzik apró, hangulatos képeken is, mint a bárját záró, csinos, de lassacskán öregedő bártulajnő, vagy a piás, fekete szaxofonos fiatal, kanos, cinkos zenésztársai, akik türelmes ingerültséggel tartják egyenesben az öreget, mikor az éppen összekuszálódott lábakkal érkezik a koncertre (akinek volt valaha amatőr vagy bármilyen bandája, annak ez ismerős lehet...).

Egyszemélyes "alkotóbrigádjához" - és hogy kicsit anyagiaskodjak, igen alacsony árához - képest a kötet relatíve vastag és nagy alakú, nem egyperces olvasmány. Szerencsés ötlet volt (a Ponyvaregényre emlékeztető módon) rövid epizódokra tagolni a cselekményt, a Slusszkulcs Klán örkényi, tojásfőzés közbeni egyperces adagokban fogyasztva ugyanolyan kellemes olvasmány, mint egy ültő helyben befejezve. A látvány egyszerűségéért és a legizgalmasabb téma (az emberi test kocsiba forrása-forrasztása) elnagyoltságáért, kihasználatlan lehetőségeiért pedig kárpótoljon minket a hazai szerzemény fölötti büszkeségünk. Producerek, hagyjátok a siralmas magyar komédiák sokadik folytatásait, próbáljátok meg inkább ebből az ötletből filmet forgatni az Alföldön, Chevrolet és Cadillac helyett szakadt Mocskvicsban és Wartburgban furikázó autóőrült ex-vállalkozókkal és csavargó népzenészekkel, a rendezői székben Pálfi Györggyel, ha szabad kérni - én befizetek rá!

2013. április 11.

Grabbers (Csáposok)

grabbers_2259324b.jpgA horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).

A Grabbers - mely a Titatic filmfesztiválon Csáposok néven fut - kis költségvetésű, ám igényes és jól megírt darab Írországból, melyben a humort a remekül eltalált főszereplő páros (középkorú, cinikus, piás rendőr és frissen érkezett, lelkes, ifjú női kollégájának ellentéte-vonzalma), valamint az írek alkoholista hajlamairól szóló sztereotípiák jelentik, a rémületet pedig az űrből érkezett csápos szörnyek famíliája, ami - mint hamarosan kiderül - csakis a részeg emberek húsát nem szereti...

Mi más lehet egy ilyen helyzetre a megoldás, mint a mit sem sejtő falusiak tömegének rendőri irányítással való, jól szervezetten leitatása? Közben valahogy majdcsak sikerül megoldani az invázió problémáját is is. Mindenkinek irány tehát a Winchester Pub - akarom mondani, annak a kis ír falubeli megfelelője, egy erőddé avanzsáló, hangulatos kocsma.

A Grabbers legnagyobb előnye, hogy nem próbál több lenni, mint egy hangosan röhögős, lehetőség szerint beszeszelt állapotban megnézett szörnyfilm, amivel egy péntek este megpróbáljátok szétcsapni a haverokkal a szürke hétköznapok fasiszta, emberevő rémuralmának emlékeit (nem viszik például kínos túlzásba az önreflexiót, és a híres elődfilmek megidézését, mely hibát sok hasonszőrű alkotásban elkövetik). Ennek ellenére tisztességesen teljesít a váratlan és látványos halálnemek számát tekintve is, és az így kialakuló fekete humor jól idomul a szintén nem teljesen pol.korr. alkesz-poénokhoz.

A pálmát mégis az arcra és stílusra is a Drót McNultyját idéző férfi főszereplő viszi, az ő csetlése-botlása, megfelelni próbálása, valamint kedves függőségével szembeni ambivalens viszonya adja. Hardcore absztinensek kevésbé fogják élvezni, de ha támasztottál már valaha kocsmapultot csütörtök este azon morfondírozva, hogy mi a fenének vártál ennyit a héten az első megnyugtató, békés berúgásoddal, baromira fogod élvezni a filmet.

2013. február 19.

KIBERKEDD: Cycle

cycle-film-plakat.jpgA magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik. Ettől függetlenül viszont képtelenség nem kíváncsinak lenni, ha az ember arról hall, hogy egy maréknyi hazánkfia kevés pénzből, de annál több lelkesedésből összehozott egy 3D-s, teljes egészében számítógéppel animált, "arthouse", rejtvényfejtős sci-fi-t, amit külföldi fesztiválokon is nyomnak. A receptoraim pedig izgatottan jeleznek, függetlenül attól, hogy az egyik fesztivál honlapján egy méltató megemlíti, hogy ő volt az egyetlen, aki végignézte a filmet, vagy attól, hogy a "művészfilm" jelzőtől kicsit megborzongok, bár tudom, az sehol sem számít annyira szitokszónak, mint nálunk.

És a receptoraimnak igazuk van, mert a Cycle teljesíti, amit ígér: nehezen nézhető, metaforákkal túlterhelt, és helyenként tagadhatatlanul low budget, emellett viszont kreatív, meglepni képes, lehengerlő vizuális erővel rendelkező, sőt helyenként kifejezetten gyönyörű magyar cyberpunk sci-fi. Komolyan!

Száz ilyet egy újabb Valami üvegtigris helyett!!!

A nyitó jelenetben a 2001: Űrodüsszeiát idéző pszichedelikus fények között száguldunk, töredezett rádióadás-darabkákból próbálunk informálódni hősünk és valamiféle bázis viszonyáról és a közelgő veszélyről, de nem értünk többet az egészből, mint ő, egy megfáradt arcú, értetlen férfi szkafanderben. Egyik pillanatban egy maszkos férfival beszélget, aki öngyilkos lesz, majd ellebeg, később a Hold gyomrában, hosszú, sötét folyosókon vándorolva hallgatja a rádió által kiköpött törött figyelmeztetéseket szörnyekről és a közelgő ködről, mely mindent elborít, majd 80-as éveket idéző, bömbölő szintizenére táncoló űrhajósok közé nyit be, akik a világ utolsó buliját próbálnák élvezni, ha legalább egy kis drog lenne náluk...

Kubrick művének nyílt és visszatérő megidézésén túl Douglas Adams szatirikus humora, Shinya Tsukamoto noise zenével agyonkarcolt képsorai ugranak be, Cory McAbee zenés alter-western-sci-fi filmjei, aztán egy pillanatra megmutatja magát a tipikus magyar ugar és a balsorsukban pácolódó senyvedő emberek, akikről talán nem magyarságuk, de kelet-európaiságuk mindenképp messziről látszik, csak hogy mindezt Call of Duty-t vagy más modern FPS-t filmanyagra vetítő jelenet váltsa. Hagyom magam. Melyik kacsintás vicc, melyik utalás szándékos? Nem érdekel. Mint egy jóféle őszinte dugás egy házibulin - élvezem, hogy játszik velem a film, nem kérdem meg, tényleg nem múlt-e harminc, ő sem firtatja, hogy tényleg dolgozni húzok-e el másnap kora reggel.

A cselekmény stílusában, méretében illeszkedik a történethez. A kis költségvetés apróságokban mutatkozik meg: hősünk kopasz és arcát sokszor eltakarja retro bubi űrhajós sisakja, szintén kopasz titokzatos beszélgetőpartnere maszkot visel, mely száját is takarja, egy-egy közeliben a szájak, fejek mozgása mesterkélt - ennyi. Ellenben a mélységélességgel való játék, a képzajok, a levegőben szálló koszok vagy időben megfagyott kövek hatása tökéletesen profi, és valósággal beránt a jelenet hangulatába.

Lehetetlen egy ilyen projektet a legnagyobb nyugati stúdiók több tucat stábtaggal évekig készített animációs műveivel összemérni, vagy felróni neki bármit, ami pusztán a rengeteg pénz hiányának köszönhető. Azt viszont merem és szeretném kritizálni, amely problémák megoldhatóak lettek volna önmérséklettel vagy egy határozott szerkesztő segítségével (még ha egy sokáig húzódó szerelemgyerek-produkciónál nem is lehet az ilyesmi könnyű döntés).

Két nagyobb bajom van a filmmel. Az egyik a kézikamerás jelleg, habár helyenként nagyon hatásos, rettentően túlhasznált, a film közepe felé szabályosan fájni kezdtek a szemgolyóim (Kissé meglepődtem, hogy Koltai Róbert a film egyik executive producere, aki ráadásul pár székkel arrébb lazán végignézte a sajtóvetítést - én lennék ilyen puhány, hogy fele annyi idősen sem bírtam szemmel?...) A másik pedig az, hogy az alapötletben egész egyszerűen nincsen elegendő történés egy egész estés produkcióhoz, így a film önismétlő lesz (még ha ez koncepció is, értem én), egyes jelenetek pedig kifejezetten fárasztóak és unalmasak. De még a dialógusok sem elég sokszínűek, nem tudnak vagy nem mernek elkalandozni az agyonismételt alapoktól (a köd, a barlanghasonlat, "ugrópont", mi is történik itt? - holott erre a történet felénél választ kapunk). Annak viszont nagyon örültem, hogy a fiatalos szleng, a káromkodások szépen, gördülékenyen meg voltak írva.

A Cycle olyan, mint a rég nem látott középsulis barátod, aki vendégségbe jön hozzád: nyers a stílusa, bár ügyesen vált lazába, és meglepő húzásokkal szórakoztat, mégis fárasztó hallgatni - így az este végére, bár őszintén mondod neki, hogy jó volt újra látni, közben az is eszedbe jut, miért csak évente egyszer van rá energiád. De azt kívánom, azt kérem az összes fogékony hazai filmestől, legyenek "profi szakmabeliek" vagy lelkes amatőrök: még ilyet, még sci-fi-t meg fantasztikus filmet meg krimit, horrort, csiszoltabbat, rutinosabbat, de addig is legalábbis lelkeset, olyat, mint ez...

Magyar nemzeti műfaji filmet!!!

Tovább a múltba