Emberségét készséggel elvesztő biomassza a fékezhetetlen kapitalizmus-szörnyeteg karmai között
Snow Crash: Neal Stephenson szatirikus cyberpunk-klasszikusa.
Snow Crash: Neal Stephenson szatirikus cyberpunk-klasszikusa.
Misztikus ausztrál öko-thriller Lynch-féle szimbolikával és álmaikkal konzultáló őslakosokkal a közelgő apokalipszisről.
Önkényes, nosztalgikus visszatekintés az elmúlt évtized legjobb filmélményeire
Többször annyi műfaj és fordulat jutott bele, mint amit nyugaton megszokhattunk, és még mondanivalója is van. Ha nem is túl sok.
Peter Strickland első egész estés filmje azonnali remekmű - és egyben eddigi egyik, ha nem a legjobbja - lett.
Stålenhag fullba nyomja a depit, és a képek rovására szorít helyet vázlatos sztorijának. De lesz közönsége.
Ha ásítozik a garmadával készülő, túlhabzó látványfilmek alatt, a hiba nem az Ön készülékében van! Nézzen Ön is low-budget sci-fi filmeket!
Egy Lovecraft-novellafüzér fan-fiction hangulatú újrázása, kevés mondanivalóval és annál több cicával.
Gyáván nem lehet mesét mondani, de legalábbis nem érdemes - még egy messzi-messzi galaxisról sem.
Mitől jó egy főellenség? És kell nekünk, hogy a hősök realisztikussá, esendővé váljanak? Kocsmapultos merengés a gyerekkorba visszarepítő szuperhősökről.
Laza, vicces, de nem elég mélyre vágó független dráma-komédia az USA legégetőbb társadalmi feszültségeiről.
Meglepően erős és értelmes, moralizálós sorozatgyilkos-thriller a Fülöp-szigetekről.
Merengés a hollywoodi sci-fik biztonsági játékból elkövetett intellektuális harakirije felett.
Egy vagány animesorozat, mely bebizonyítja, hogy a pofátlanul túltolt posztmodern is lehet igazán ízléses és eredeti.
Nadrágba élvezés mindenkinek, aki imádja a 70-es évek őrült olasz és francia filmjeit - totális értetlenség vagy azonnali behódolás mindenki másnak!
Vegyesfelvágott az elmúlt két évtized horrornovelláiból
Az eddigi legrendhagyóbb Maigret-regény kapcsán arról elmélkedünk, hogy mi adja Simenon krimijeinek utolérthetetlen erejét.
Csak félig komolyan vett, cseppet sem polkorrekt olasz krimi önbizalom-túltengő, szarkavarásban jeleskedő fiatal gengszterekről. Csapj sok zajt!
Csak a szokásos: életuntság, romantika, parajelenségek és belezés a magyar vidéki nihilben.
Lovecraft remixed, avagy egy fekete író posztmodern horrorba csomagolt tiszteletteljes vádirata idoljához.
David Lynch életművének és világnézetének összegzése - a Twin Peaks folytatásának apropójából.
Adaptálhatatlan, kíméletlen, nagyívű, gonosz humorú regény az Emberről.
Miért szeretjük a régit, mit várunk az újtól, és mi ez a könyv egyáltalán?
Okos sci-fiként pózoló, ám csalódást keltő manipulatív katyvasz a magát rendre gáncsoló Villeneuve-től. Meztelen a király!
Sylvain Neuvel sci-fije kamaszos lelkesedéssel férceli össze örökségének legendás darabjait, de műve - a regény antik óriásrobotjával szemben - nem kel életre.
A What We Do In The Shadows író-rendezőjének új filmje kevesebb aggyal, de több szívvel és Sam Neill-lel.
Van humanista cinizmus? Létezik polkorrekt fajelmélet? Kibírják egymást a nők az űrben? Efféle témákon rágódik Neal Stephenson tradicionális sci-fi-regényében.
Kipróbáltuk a Kickstarteren hódító új magyar stratégiai társasjátékot, és az ígéret földjét kutattuk egy posztapokaliptikus világ kiszáradt tengerfenekén.
Francia art-horror domináns nőkkel és megszeppent kamaszfiúkkal az emberi lét határmezsgyéiről.
Sorsok kavalkádja a feje tetejére állt Los Angelesben, a 92-es lázongások idején.
Sodró lendületű cyberpunk/noir magyar-japán főhőssel, testcserékkel, több száz éves milliomosokkal és sok dugással.
2015 az önálló nők éve volt. Meg a halott lepkéké. De főleg a nőké.
Művészi és dögös exploitation bosszúfilm a 80-as évekből, avagy kíméletlenül, drámaian és humorral nők és férfiak héjanászáról.
Egy apa kálváriája, avagy gyermekgyilkosság, perverzek és eltitkolt bűnök karneválja a 70-es évek Velencéjében.
Első fantasyje, Az acél emléke megjelenése kapcsán Richard Morgannel beszélgettünk magyar vonatkozású hőséről, könyv-, képregény- és játékírásról és homoszexualitásról a macsó műfajokban.
Geek vadromantika és gonosz nagyvállalatok: a jövő virtuális valósága pixeles játékokra és 80-as évekbeli tinifilmekre tett utalásoktól hemzseg.
Hajlandóak az emberek még ma sorozatért előre fizetni? Hová vezet a gyártás és a fogyasztás szorosabb összefonódása? És mikor lesz új Firefly?
A poszthumánok már a spájzban vannak Gibson új, vidám pesszimista regényében, ahol a multiverzum-gyurmázás csupán a gazdagok egyik hobbija.
Dr Strangelove után szabadon: "Hogyan tanultam meg abbahagyni az aggódást és szerettem meg a fizikát?"
Jó értelemben régimódi agyalós-játékos krimi - londoni helyszínen, magyar (sőt mi több, geekzes!) tollból.
Cory McAbee, az American Astronaut és a Stingray Sam rendezője független filmezésről, sci-fi-westernről, crowdfundingról és a világűrről.
Simenon és én, avagy egy lassan induló, de komoly kapcsolat története, (alig) könyvkritikának álcázva.
Beukes felmondja a leckét a szenvtelen amerikai horrorról, miközben hősies női karakterei megdobogtatják szívünket. Ja, és időutazás.
Olvasmányos hazai kiadvány két, nem csak geekkörökben ismert, nem csak horrorfilmeket jegyző kultrendező életművéről.
25 évvel megszakítása után visszatér a képernyőkre a Twin Peaks.
Tébolyodott olasz krimi-horror elszánt férfiakkal és gyönyörű nőkkel.
Miki Egér, izgatott tinilányok és a lét többi elviselhetetlen könnyűsége Disneyland sötétebbik felén
Jóképű, laza, szembeszáll a túlvilági erőkkel is, és mindig szerencséje van - hogyhogy nem ismerjük? Buonanotte, signor Dylan Dog!
Elhunyt a hormongőzös húsgépek görcseit megfestő, helyettünk is rémálmodó svájci művész.
Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).
Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).
Disclaimer: esztéták nagyon érdekes eszmefuttatásokat írnak a "trash", "exploitation", "B-film" és más szomszédos fogalmakról, ezek a finom különbségtételeket azonban itt nem használtam. Továbbá hajlamos vagyok összemosni nagy költségvetésű tömegfilmeket igényes műfaji filmekkel és félig viccből leforgatott trashfilmekkel, mert mai befogadóként szíve joga a nézőnek nem annak tudatában és tükrében élvezni egy filmet, hogy elismert mű vagy sem, híres-e a rendezője, annak idején soknak számított-e a költségvetése stb., hanem pusztán csak élvezni.Nem állítom, hogy tudom a helyes választ a felvetett filmes trash-újrahasznosítás helyes megítélésének kérdésére, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerelmetes korszak varázsát, amikor fiatal rendezők nácikat (Indiana Jones), rosszindulatú tengeri szörnyeket (Cápa) vagy mesei sci-fi elemeket (Star Wars) olyan igényes filmekbe és főként olyan lelkesen pakoltak bele, hogy lépten-nyomon szubzsánereket teremtettek, ma már senki nemigen tudja újraalkotni. Pontosabban, ideát nem is nagyon próbálják, az USA-ban pedig nem tudják, mert a közönségnek mindent kamaszosan kontrasztosra, túlzóra kell fogalmazni, a gonosz fatálisan, feloldozhatatlanul gonosz, a jó pedig akkor is jó, ha gonosz, a morális dilemmák feloldódnak, a történetek szépen véget érnek, mintha nem lenne elég szürke festék hozzá, hogy az átmenetek, a cinikus igazságok, az élet sunyi kis kompromisszumai és kisstílű titkai, azaz az elköhécselt fingások és alkalmatlan pillanatban jelentkező merevedések is a vászonra kerüljenek. (Ez is Új-Hollywood egyik árulása, mert ők, annak idején, egy-két szűkös évtizedig képesek voltak erre, de a közönség kinevelésénél megtérülőbb volt inkább elkurvulni, és ezért ma már laza is csak görcsösen tud mindenki lenni.)
Persze, túlzok és egyszerűsítek, ez már az ötödik-sör-után-vitázni lelkiállapotom, de egyszerűen utálom, hogy mostanában minden menő blog és hírportál állandóan a “geekek korszakáról” meg a “geekek felemelkedéséről” ír. Szerintem ugyanis egyáltalán nem annyival frankóbb ma geeknek lenni, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt, és ezt nem azért mondom, mert hiányolom a belső körös ízét a dolognak, a szubkulturális jelleget, a klubozást meg az összekacsintásokat, hanem azért, mert a mennyiségi túlzások mellett egyre inkább eltűnik az, ami miatt valóban jó volt ez az egész. Mert a nagyi főztjének ízét nem lehet nagyüzemben, három kontinenst ellátó gyárban előállítani - de a százezer nagyi korszaka helyett most pont a General McNagyi King Holding mammutcég korszaka köszöntött be, és a spenót ugyan már fos ízű, de legalább baromi sok van belőle, és muszáj örülni neki, mert “hiszen te régen is szeretted a spenótot, nesze itt van kétszáz liter naponta, most akkor tömjed és fizess”.
Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.
Egy szellemes megfigyelés szerint a történelmi korszakok, kultúrák fejlettségének jó fokmérője az emberek és az ürülékük távolsága (a ház mögé szarástól az egyiptomi, kapacitásuk elérésekor befalazott illemhely-szobákon és a középkorban az utcán folyó fekálián át a vízöblítéses vécéig). Nos, talán ehhez hasonlóan a szeméttermelés is a fejlődés egy fokmérője, legalábbis úgy tűnik, a kapitalizmus legfejlettebb, legmagasabb bástyái durván köröket vernek a fejlődő országokra, illetve a pár évtizedes eredményekre. Pont filmszemét-termelésben maradjunk alul?...
A neo-exploitation, ha kreativitásban nem is, legalább stiláris mértéktelenségével próbál újat hozni, ily módon megragadni igyekszik a gyaloglás közben is buzgón Tartalmat Fogyasztó, városi kutyaszar-aknákon kívül a villogó-felugró ablakokat is kerülgető derék polgárok figyelmét (akik ugyan két óráig nem bírnak egyetlen mozifilmre koncentrálni, de közben a három másik helyszínen zajló buliról szóló tudósításokat szinkronban húzzák magukra, egyúttal saját pillanatnyi lelkiállapotukról is naprakész tudósítást nyújtva a spanoknak - ez az újfajta hangalámondás bizony egyre gyakoribb multiplex-élmény).
Márpedig aminél fogva a legkönnyebb és legbiztosabb megragadni és megvezetni a modern embert, az továbbra is (és egyre inkább) táplálékának, azaz az információnak a begyűjtésére szolgáló legfontosabb szerve - a szem. Évtizedekkel ezelőtt még ráérős, intelligens krimit volt érdemes forgatni a megfigyelés és megmutatás anatómiájáról (Kamerales és Hátsó ablak), a VHS-korszak már sötétebb energiákat szabadított el (Videodrome), az internet pedig még explicitebb követőket hozott: a lábnyomok egészen a Fűrész szériáig és az elmúlt évek európai művész-kínzáspornó filmjeiig (A betolakodó, Mártírok, Egy szerb film) vagy a Black Mirror visszafogottabb média-kritikájáig vezetnek, melyek aligha jöttek volna létre a net sötét bugyraiban csereberélt, az ingyenes terjesztéstől eltekintve snuffnak is beillő, valódi sokk-videókig (iraki lefejezés, orosz csavarhúzós-kalapácsos gyilkosságok és társaik).
A japán neo-exploitation például gyakorlatilag semmi jelentős tematikai újdonságot nem tudott felmutatni a '90-es évek remekművei óta (Tetsuo, Ichi the Killer stb), csupán az elembertelenedő életmódot illusztráló, az egekbe emelkedő ingerküszöböt megugorni próbáló képek bizarr, agresszív támadásának fokozásával kivívott tizenöt percnyi hírnevet váltja aprópénzre (ugyanis mindig a legutóbbi az “eddigi legdurvább”). E filmek temérdek szexuális fétise, a történelmi motívumok (a szamurájfilmek ismerős kelléktára) exploitív beemelése és ilyen módon a bőkezűen mért popkult szószért hálás közönség kiszolgálása pedig mind a '70-es években bejáratott fogás (women-in-prison filmek, pinku eiga-filmek stb).
Ma a gyors és erős képek működnek, amelyek a harctéri fegyverek automatizáltságával és agressziójával állnak maguknak talált céljukra, és nem tágítanak, valamint a falatonként kínált youtube-videók (technikai profizmusban nagyon komoly amatőr rövidfilmes csatornák léteznek már - láttam múltkor egy, a Half-Life 2 gravity gunjával lebegtetett tárgyakkal és szereplőkkel teli kreatív gegfilmecskét, hát én az ilyen igényes gamer-kényeztetést tudnám nézni 15 percnél jóval hosszabb ideig is...).
Ez tehát a “hogyan”, a “mit” pedig jóval egyszerűbb: bármit ki lehet használni, ami brand, és ami nem az, azt brandesíteni kell, azonnal. Nem kellenek felesleges, mert elhagyható körülmények, jellemvonások, apró nüanszok. A szereplők ruházata legyen könnyen fröccsönthető, hajstílusa azonnal felismerhető, barátai és társai politikailag korrekt sztereotípiák alig álcázott variációi. Segít, ha a cselekmény is egyszerű sémákra bontható, mert nem fárasztja el a gyanútlan nézőt: látványos CGI harcjelenetből legalább egy trailernyi kell, ezeket pedig instant dialógusokkal és utazás-szekvenciákkal kell összekötni - csakúgy, mint egy átlagos akció-platformer vagy FPS játékban.
Ennek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".
Talán maradi vagyok, talán öregszem - de azzal igazán nem lehet megvádolni, hogy gyerekkori emlékeim és a nosztalgia húz vissza. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az internettel nőtt fel, valahogy mégis a '70-es évek exploitationjének adom meg magam szívesebben, nem a mai, szégyentelenül nyomulós porszívóügynök-filmeknek.
De hát kinek a géppuskás pap, kinek a szexuálisan túlfűtött papné, ugyebár…