The Fade Out #1
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Image Comics
A Fatale sajnos véget ért (nemrég áradoztam is róla), de a Brubaker/Phillips duó szerencsére már elő is rukkolt a következő nagy dobásával. A The Fade Out inkább rímel a Criminal című sorozatukra, mintsem a Fatale-ra, tekintve, hogy mindenféle természetfeletti elemek nélkül mesélnek majd benne bűnről, bűnhődésről, ostoba hősökről és romlott femme fatale-okról – ahogy azt egy esszenciális noirhoz illik.
A jelentős különbség a Criminalhoz képest az, hogy a The Fade Out a ’40-es évekbeli Los Angeles filmvilágának bugyraiba kalauzolja az olvasót: nem az utcák és sikátorok sötétjébe, az alig megvilágított lebujokba, hanem a kiváltságosok csillogásába, a monumentális partikba, a nagy stúdiók és a még nagyobb sztárok álmaiba. Csakhogy ez a világ persze ugyanúgy tele van halállal, hazugsággal és mocsokkal, mint az a másik.
A főhős egy forgatókönyvíró, Charlie Parish, aki egy nagy stúdióparti után másnaposan, és ami még fontosabb, a stúdió legújabb sztárocskájának, Valerie Sommersnek a holtteste mellett ébred: valaki megfojtotta, míg a férfi az igazak a csontrészegek álmát aludta. Charlie sejti, hogy ebből sehogy se jönne ki jól, úgyhogy eltüntetni ottléte nyomait, és felszívódik – majd az újságokból értesül róla, hogy a lány gyilkosságát valakik öngyilkosságnak állították be.
A sztori így első blikkre, témáját és közegét tekintve egyértelműen a hírhedt Fekete Dália gyilkosságra épít, és ha már itt tartunk, érezhetően az azt feldolgozó James Ellroy nyomdokain halad – ami persze veszélyes dolog, mert Ellroy az abszolút mestere ennek a műfajnak és stílusnak, de ha valaki képes ezt jól utánacsinálni, akkor az Brubaker.
Mint mindig, köszönhetően Sean Phillips eszméletlenül jó rajzainak is, a karakterek élettel telik, a közeg, amiben mozognak, szinte kézzelfogható, és mindent áthat az a sűrű noir-atmoszféra, amit az alkotópáros már tökélyre csiszolt, és amit csak kevesen tudnak ilyen szinten művelni.
Ez persze azt is jelenti, hogy ellentétben a Fatale-lal, a The Fade Outban (legalábbis az első szám alapján) nincs semmi forradalmi: láttuk ezt már a szerzőktől nem egyszer, még ha a korszak és a miliő most éppen más is. Ez azonban nem feltétlenül negatívum, sőt: a Brubaker/Phillips duó egyfajta csúcsminőségű branddé vált, amitől mindig azt kapod, amire számítasz. És nyugodtan számíthatsz a legjobbra. (Rusznyák Csaba)
Little Nemo – Return to Slumberland #1
Történet: Eric Shanower
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing
1905 októberében született a képregénytörténet egyik legnagyobb mérföldköve, méghozzá a The New York Herald színes mellékletében, amikor Winsor McCay belekezdett a kis Nemo álombéli kalandjainak krónikájába. A kisfia inspirálta sztorik csak lazán kötődtek egymáshoz, az újságstripek sajátosságaként önmagukban is megállták a helyüket, és mindegyik utolsó paneljén Nemo az ágyában ébredt valami olyan helyzetben, ami reflektált az éppen aktuális eseményekre. Az Art Nouveau stílusú, kísérletező kedvű, merész és meglepő panelelrendezésekkel játszadozó történetekben Szundiország (Slumberland) királya, Morpheus rendelte magához a kis Nemót játszótársként kislánya, a Hercegnő mellé, de csak hosszú és kalandos utazás során érkezett el a palotához, majd miután azt felfedezte, eljutott a Holdra, az Antarktiszra és az álombirodalom legtávolabbi sarkaiba is.
Az IDW most induló négy részes minisorozata McCay, az animáción és képregényen kitörölhetetlen nyomott hagyott mesterművének állít hommage-t. Az író, Shanower, már komoly rutinnal bír a klasszikus mesék feldolgozásában (elsősorban Oz világában merült el), sőt már két gyerekkönyvet is írt, rajzolóként pedig a Geekz olvasóinak a Locke & Key sorozat kapcsán már ismert Gabriel Rodriguezt kérték fel. A chilei építészmérnök tökéletes választás volt arra, hogy a McCay védjegyévé vált, elképesztően részletes, a Chicagoi Világkiállítás, a Luxemburgi Palota és a disneylandi Luna Park építészeti stílusát ötvöző Szundiországot újra életre keltse.
A Hercegnő újra unatkozik, és megint kiválasztanak egy kisfiút, akinek Nemo a középső neve, hogy szórakoztassa őfelségét. A terv nem teljesen zökkenőmentes: Popcorn sikertelensége után Candy Kid próbálja rábírni Nemót az utazásra éjjelente, azonban nem várt veszélyekkel (a Felhőbirodalomban lakó kyoom-yoo-lomperek és cukorkaevő óriáshalak lesnek az utazókra) kell szembenézniük, míg végül megérkeznek a palota kapuihoz.
Felnőttfejjel is borzasztóan élvezetes, vizuálisan gyönyörködtető, nem konvencionális, a klasszikus vasárnapi újság történetvezetését utánozó mesével van dolgunk, ami végre kissé kiszakít minket a képregény szuperhős-horror-noir szentháromságából. (Nagy Krisztián)
The Multiversity #1
Történet: Grant Morrison
Rajz: Ivan Reis
DC Comics
Az utóbbi években meglehetősen elveszítettem az érdeklődésemet a DC címeit illetően, miután az új 52 hamvaiba hullott (félre ne értsetek, a hamvak között volt néhány igazi gyémánt, ami azonban vagy félbeszakadt vagy elszürkült), ám most két cím újra magára vonta a figyelmemet. Az egyik a Gotham by Midnight, a másik Grant Morrison 2010 óta húzódó, univerzumokat összekötő, iszonyatos reklámhadjárattal támogatott sztorija. A tíz részből álló sorozat egy prológusból és egy epilógusból, a kettő közötti hét önálló, különböző DC univerzumokban játszódó történetekből és a mindezt lezáró, a Multiverzumot leíró kézikönyvből áll.
Morrison Seven Soldiers of Victory című óriáskirakósa (keretes szerkezetbe zárt, hét, párhuzamosan futó minisorozat) és zseniális alapvetése, amelyben a hét hős csak a legutolsó számban találkozik, hogy megvívják a végső csatát egy világok közti helyen, igencsak megalapozta a bizalmamat ebben a koncepcióban. Itt hét különböző világot ismerhetünk meg részletesebben (Earth 33, Thunderworld, Earth Prime, Pax Americana, Nazi Earth, The Just, Society of Superheroes), amelynek mindegyikét más rajzoló illusztrálja (olyan nevek, mint Frank Quitely, Chris Spouse és Cameron Stewart) .
Nem meglepő módon a vájtfülű DC szakértők tobzódhatnak majd a legjobban a rengeteg utalásban és cameoban, de az első szám alapján enélkül is simán élvezhető Morrison legújabb agymenése. Nix Uotan, az univerzumokat felügyelő utolsó monitor legyőzhetetlen fenyegetésbe botlik a 7-es számú Földön, és önmagát feláldozva kijuttatja onnan az utolsó életben maradt hőst, Thunderert, aki a monitorok főhadiszállásáról vészjelzést ad le, és ezzel odarántja a különböző világok szuperhőseit.
A felütés nagyon meta, a képregény már az első oldalakon közvetlenül szól az olvasóhoz, és az összegyűjtött hősök döbbenten fedezik fel, hogy ők maguk képregények szereplői a más világokból érkezett alteregóik kultúráiban. Bizarrabbnál bizarrabb karakterekből áll össze az univerzumok közt száguldó, megszilárdult zenével hajtott űrrakétán utazó csapat: a fekete Superman, aki civilben az USA elnöke, Captain Carrot, a szupernyúl, aki a rajzfilmek fizikája szerint elpusztíthatatlan, Red Racer, a meleg, képregénynerd Flash-hasonmás, Aqua-Woman, atlantisz arrogáns királynője és persze Thunderer. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy ez a következményeivel állítólag a status quo-n is változtató ámokfutás lesz a DC évek óta első igazán szórakoztató képregénye. (Nagy Krisztián)
Ragnarok #1
Történet és rajz: Walter Simonson
IDW Publishing
Walter Simonson már akkor is örökre beírta volna magát a képregény-történetbe, ha soha semmi mást nem csinált volna a ’80-as évekbeli Thor-sorozatán kívül. Négyéves, monumentális történetfolyama máig a mennydörgés marveles istenének leghíresebb és legjobb érája – és Simonson most, két évtizednyi relatív lazítás után (kevés képregénnyel foglalkozott ez idő alatt, és azok se vertek nagy port) visszatér a norvég mitológiához. De már nem a Marvel égisze alatt, hanem egy saját, szerzői sorozattal.
A Ragnarok a címbeli világvégével kezdődik: Thor Jormunganddal, a Midgard-kígyóval vív eposzi csatát, a föld reszket, az ég lángol, és minden elpusztul. Ez a prológus (amit mellesleg az Edda-énekekből vett sorok narrálnak) csak öt oldal, viszont cserébe lehengerlően intenzív és nagyszabású, vagyis pont olyan, amilyen a szerző régi Thor-történetei voltak.
Aztán jön a meglepetés: Simonson félredobja a grandiózus világvége hangulatot, és felveszi a fonalat háromszáz évvel később, a világ újjászületése után, hogy a cselekmény szálait egy klasszikus, csapatösszeszedős-küldetéses fantasy/kalandba szője át. A csavar benne az, hogy a főszereplője egy kékbőrű sötét elf, Brynja, egy bérgyilkos (egyben egy anya), aki azt a feladatot kapja, hogy öljön meg egy… nos, egy halott istent (lehet találgatni, hogy ki az – igen, eltaláltad). Megbízója cserébe halhatatlanságot biztosít a gyermekének.
Simonson ezzel egy olyan karaktert tesz meg „protagonistának”, és az olvasó szemszögének, aki normál körülmények közt (mondjuk egy Marvel-képregényben) a gonosz szereplő lenne a tényleges hős, vagyis Thor ellenében. Brynja valahol félúton van egy hányavetin felrajzolt, tipikus fantasy-figura és egy árnyalt, komplex személyiség között, de a történetben betöltött rendhagyó státuszának köszönhetően mindenképpen figyelmet követel magának.
Simonson képi világa nem sokat változott azóta, hogy a Marvel Thorján dolgozott, és ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Beállításai, oldalkompozíciói nagyszerűek (megint csak: ld. a prológust), képei lendületesek, és ahogy az sejthető, kellemesen oldschoolok. És a legszebb az egészben az, hogy fogalmam sincs, hová fog kifutni ez a sorozat, és hogyan. (Rusznyák Csaba)
Spider-Man 2099 #2
Történet: Peter David
Rajz: Will Sliney
Marvel Comics
Dan Slott fantasztikus Superior Spider-Man diadalmenete után is van élet a 616-os univerzumban (míg az Ultimate verziójában Miles Morales kalandjai is folytatódnak), és az időanomáliának köszönhetően a mi jelenünkben rekedt Miguel O’Hara (azaz a 2099-es év Pókembere) kénytelen az egyelőre még nem globális jelentőséggel bíró Alchemax vállalatnál asszisztensi munkát vállalni, hogy életben tartsa nagyapját, a cég vezérét, ezzel biztosítva saját jövőjét. Egyelőre olybá tűnik, hogy ez az új sorozat a Marvel következő nagy eventjének az előkészítése, amiben a különböző párhuzamos valóságok Pókemberei (helló noir Pókember, hajrá Doktor Oktopusz!) fognak össze egy közös ellenség ellen (nem mondanám, hogy isten hozott, Morlun), de nagy szerencsénkre olyan íróveterán kapta a megbízást, akinél jó kezekben van ez a cím.
Peter David ugyanis az időutazások és a meglepő fordulatok mestere, ahogy ezt a House of M környékén feltámasztott X-Factor is kiválóan illusztrálta, épp ezért lehetett rögtön az első számban Miguel legelső ellenfele egy temporális ügynökség időanomáliákat helyreállító ügynöke, aki rögtön felvázol egy érdekes jövőt: ebben Elizabeth Allan, a cég egyik felsővezetője és Pókember együttműködése katasztrofális következményekkel jár majd.
A számító, hidegfejű Liz persze csak az egyik érdekes karakter, rögtön kapunk egy lehetséges szerelmi háromszöget, aminek a harmadik tagja Miguel házmesternője, a fiatal Tempest, aki nevéhez hűen meglehetősen lobbanékony természet, és egy súlyos titok hordozója, ami rányomja a bélyegét az életére. Mindezt tetézi Lyra, a jövőből származó holografikus asszisztens, aki próbál segíteni Miguelnek, nem mindig egyértelműen pozitív eredménnyel.
Két szám után már bizton állíthatom, hogy Peter David hozza a kiválóan megírt karaktereket, és kapni fogunk bőven földhözragadtabb, személyes jellegű problémákat is a szupergonoszok mellé, mindössze az a kérdés, mennyire hosszú távra terveznek a sorozattal. Egyelőre őszintén remélem, hogy a Spider-Verse köreinek lefutása után is találkozunk még Miguel O’Harával. (Nagy Krisztián)
