Előre is elnézést kérek mindenkitől, de meglehetősen kellemetlen sorok következnek: én lennék a legboldogabb, ha igazán pozitív véleményt írhatnék a legendás trilógia záródarabjáról, de sajnos az alapanyag konokul megnehezíti törekvéseimet.
A végleg elposztapokaliptikusodott világban Max (Mel Gibson) továbbra is magányosan járja a pusztákat, kutya helyett ezúttal majma van, és olyannyira legatyásodott, hogy még a kocsiját is tevék húzzák. Miután orvul megszabadítják csekélyke vagyonától, gyalog folytatja vándorlását, míg el nem ér a kaotikus állapotokba süllyedt Cserevárosba, ahol hamarosan összetűzésbe kerül a hely teljhatalmú úrnőjével, a Nénikével (Tina Turner).
Maxet száműzik a sivatagba, ahol a szomjhaláltól egy csapat gyerek menti meg: a kiskölkök régóta várt megváltójuknak, Walker kapitánynak titulálják, aki hitük szerint repülőgépén elviszi őket "Holnap-Nap-Országba", az ígéret földjére. Max eleinte hevesen tiltakozik a segítségnyújtás ellen, de, mikor a gyerekek egy kisebb csoportja önfejűen felkerekedik, hogy megtalálják a nemlétező kánaánt, utánuk indul, hogy megóvja az életüket. Útjuk -meglepő módon- Cserevárosba vezet, ahol sor kerül a véres leszámolásra Max és az úrnő között (vagy legalábbis majdnem).
A Mad Max 2. kereskedelmi-és közönségsikere 1985-ben indokolttá tették az újabb folytatás elkészítését, a produkcióra azonban a kezdetektől baljós árnyak (nem véletlen elszólás) vetültek. Byron Kennedy, Miller producer-és írótársa egy forgatási helyszín keresése közben helikopterbalesetben elhunyt, a rendező innentől - érthető módon - elveszítette lelkesedését a készülő film iránt, a bemutatott anyag túlnyomó részét a tévésorozatok világából érkező, totál tapasztalatlan George Ogilvie szállította, Miller csak az akciójelenetekért felelt - amikből nincs sok, sőt, igazából kurvára kevés van belőlük (szigorúan nézve 1, azaz egy darab).
A sztori eredetileg a vadonban élő gyerekekről szóló ifjúsági kalandfilm lett volna, a készítők egyszerűen kitalálták, hogy soványka alapanyaguk sikerén sokat javíthatna, ha Mad Max-filmként próbálnák eladni - meg fogtok döbbenni: nem igazán jött össze nekik.
Mindennek tetejébe az eszelősen felduzzasztott költségvetéssel (12 milla, az előző rész büdzséjének lazán a hatszorosa) egyenes arányban az amerikai befolyás is megnőtt, a filmbe sikerült bepasszírozni Tina Turnert - hozott egy rettenet főcímdalt is, köszi szépen -, leszállítani a korhatárt, hanyagolni a brutalitást, és halmozni a következetlenségeket.
Csak egy példa: Bruce Spence, aki az előző epizód sidekickjét, a szórakoztatóan kattant pilótát alakította, érthetetlen módon itt rohangál, ismét pilóta, csak éppen egy tök másik karakter, mintha az írók eljátszottak volna a gondolattal, hogy visszahozzák a figurát, aztán hagyták a francba az egészet, és egyszerűen megváltoztatták a nevét. Az öntörvényű narratíva persze működhetne is, a film azonban alapvetően hagyományos szerkezetű, semmi nem indokolja egy ilyen, nehezen értelmezhető gesztus megtételét.
A Mad Max 3. olyan hatást kelt, mintha alkotói nem tudták volna eldönteni, hogy innovatív, látomásos apokalipszis-mozit, vagy inkább családi szórakozásra szánt fantasztikus kalandfilmet forgassanak, a végtermék pedig egy kicsit ez is, az is, de egyik sem igazán. Brian May emblematikus zúzdája helyett Maurice Jarre lényegesen dallamosabb, játékosabb kompozíciói szólnak, melyek mívesen kivitelezettek ugyan, de nem válnak az alaphangulat javára.
A mozi újranézése közben folyamatosan a Star Wars prequelek fiaskója járt a fejemben: ugyanaz az univerzum, mint korábban, hasonló karakterek, hasonló látványvilág, az egész olyan, MINTHA, de közben nem, baromira nem. Bár a kezdés egészen ígéretes, Csereváros szürrealisztikus kulisszái ötletesek és meggyőzők, a jelmezek és a díszletek hozzák a sorozattól megszokott színvonalat, a költségvetés növekedésének kétségkívül vannak pozitív hatásai, az egészből mégis a lényeg, a spiritusz, a lélek hiányzik fájdalmasan.
Hiába a minden eddiginél monumentálisabb megvalósítás, a gyönyörűen fényképezett, festőien kietlen sivatag, a gyerek-kommuna barátságos, kedves atmoszférája - sajnos ez az igen hangsúlyos szál is felvet nem egy kínzóan megválaszolatlan kérdést, ráadásul, már bocs srácok, de semmi keresnivalótok Max világában. Hiányzik a feszültség, nem érezzük a téteket, nincs zsigeri rettegés, csak visszafogott, családbarát kalandozás, ahol egyszerűen senkinek nem eshet baja (SPOILER: a következetlenségeket kiválóan jellemzi, hogy egy kölköt azért simán elnyel a futóhomok, ez az epizód nyilván a szkript egy később elvetett változatából keveredett ide).
A finomkodás odáig fajul, hogy a gonosztevők sem bírnak kinyiffanni, a közelharcok komikus eszközökkel (palacsintasütővel való fejbe kólintás) zajlanak, Max az egész játékidő alatt senkit (!) nem öl meg, vér természetesen kizárva, ha egy rosszfiút végre elgázolnak és felrobbantanak, zavartalanul harcol tovább, megússza annyival, hogy koromfekete lesz, mint a Prérifarkas, miután a Gyalogkakukk megkínálta egy halom dinamitrúddal. Ez kábé olyan, mintha az Avatar következő epizódja egy újpesti szoba-konyhában játszódna, vagy az új Jurassic Park csúcsjelenete az lenne, ahogy egy Triceratops elszabadul, és galádul letarol egy veteményest.
Az alkotók óriási öngólt rúgtak maguknak a briliáns ötletükkel, hogy Mad Maxként próbálták eladni terméküket, ifjúsági kalandfilmként ugyanis a mozi távolról sem lenne kellemetlen: mint említettem, a díszletek káprázatosak, kreatívak és hibátlanul kivitelezettek, a gyerekcsapat vs. csúnya, gonosz felnőttek koncepcióban rejlene potenciál, a végső tanulság (fogadd el, amid van, és próbálj boldogulni, vagy ilyesmi) megszívlelendő, simán el tudom képzelni, hogy az eredeti elképzelésből valami jó is kisülhetett volna.
Tina Turner egészen meggyőzően hozza a hatalmaskodó hárpiát, arról nem ő tehet, hogy a cselekmény machinációinak hála a fináléra a Nénike figurájából is elillan a fenyegetés. Gibson továbbra is cool, de mivel az írók Maxet sem kímélik, kizárólag saját érdekeit szem előtt tartó, hideg szívű túlélő helyett kedves óvóbácsit kell játszania (bár Miller íróként is fel van tüntetve a stáblistán, nehezen hiszem, hogy a végeredményhez túl sok köze lenne).
A Mad Max trilógia számomra sajnos egyelőre két részes, epekedve várom a 2015-ben a vásznakra berobogó, Tom Hardyval felspécizett harmadik epizódot.