Mi rosszabb annál, mint amikor az embert harminc éves korában leállt szívvel találják meg egy parkban, majd beviszik egy hullaházba, hogy boncolására várjon? Az, ha közben eszméleténél van! Aldo Lado giallója Edgar Allan Poe egy hátborzongató egypercesének alapszituációjából indul ki, és - nagyvonalúan átlépve a kézenfekvő, kicsinyes orvosi kérdéseken - egy csavaros, két szálon futó történetet kanyarít belőle.
A jelenben a többszörösen giallo-edzett (Lizard In A Woman's Skin, Paranoia, Perversion Story stb) Jean Sorel saját testének pusztulása ellen jobb híján passzívan, azaz emlékezni próbálással küzd, a múltban játszódó szál pedig az amerikai, újságíróként dolgozó nőcsábász férfi nyomozását követi, aki a szocializmus fojtott légkörének Prágájában politikusok helyett ezúttal ruhái, vagyontárgyai, útlevele nélkül, váratlanul eltűnt csinos barátnőjének, Mirának ered nyomába (játssza: Barbara Bach a '60-as, '70-es évekbeli észvesztő női szépségideálok vegytiszta, tökéletes példája).
A nyomozásról Gregoryt nemcsak féltékeny exbarátnője és jó szándékú, nagyhangú, piás kollégája próbálja lebeszélni (Mario Adorf, mint mindig, most is tökéletes), hanem furcsa módon a rendőrség is kifejezetten ellenségesen viselkedik, főként miután kiderül, hogy nem Mira az egyetlen nő, aki az elmúlt években nyom nélkül felszívódott...
A Short Night Of Glass Dolls több érdekes színt is visz giallójába: az emlékezetvesztés és emlékezni próbálás szinte kötelező elemei a műfajnak, az inkább poliziescót idéző politikai elemeket pedig Aldo Lado nagyvonalú ecsetvonásokkal, távolról sem tájidegen (Kafka-novellákat idéző), paranoid színekkel festi meg.
A film ezen másodlagos történeti síkja Kelet-Európának a kommunizmus árnyában senyvedő, komor korszakára vonatkozó parabolaként is működik, végső soron azonban inkább hősünkre feszülő bizalmatlan, nyálkás burokként alakul át egy másik gyakori giallo-toposszá: az ellenséges környezetben magára utalt, az idővel és a láthatatlan ellenfelekkel versenyt futó, az igazság kiderítésére a létező legnagyobb téttel fogadó hősévé (lásd még: A nevető ablakos ház, Sóhajok, az e filmmel másért is rokon The Perfume Of The Lady In Black és sok egyéb).
Egy remek rendezővel és színészgárdával, a krimikben (és persze sok más műfajban) rutinos filmzene-szerzővel (Ennio Morricone) készült, feszes játékidejű (92 perc - volt, amikor ebbe még belefért egy történet!...) giallo már önmagában is kiváló szórakozás, a Short Night... azonban több ennél: befejezése (melyről egyetlen szót sem vagyok hajlandó leírni) egyszerre szürreális, zavarba ejtő, beteg és olyan különleges módon gyomorforgató, amilyenhez hasonlót csak keveset tudtak vagy mertek meglépni a zsánerfilmek történetében (sajnos ezekről sem beszélhetek rontócok veszélye nélkül).
Nézzétek meg nyugodtan - úgysem nagyon készülnek ma normális krimik és horrorok.