Mikor a közelmúltban Ridley Scott bejelentette, hogy elkészült a Szárnyas fejvadász második részének forgatókönyve, ráadásul kiválóan sikerült, kevesen tudtak hinni neki: klasszikussá nemesedett remekműnek évtizedek távlatából folytatást írni finoman szólva is kockázatos vállalás. Az anyagi siker persze garantált, a bukásnak a leghalványabb esélye sem merül fel, az alkotás viszont óhatatlanul túlzott elvárásoknak kénytelen megfelelni, ami semmiképp nem válhat a javára - akkor sem, ha egyébként önmagában tökéletesen élvezhető, meggyőző produktum.
Az alkoholizmus rémétől szabadulni próbáló Dan (Danny) Torrance állást vállal egy hospice intézetben, ahol különleges képességével, a "ragyogással", és ennek köszönhetően kiemelkedő empátiájával igyekszik megkönnyíteni a rászorulók utolsó óráit. Hamarosan felveszi vele a kapcsolatot egy Abra Stone nevű, hiperérzékeny ragyogással megáldott-megvert kislány, valamint felbukkan egy vészjósló, titokzatos, kegyetlen társaság, az Igaz Kötés, amelynek tagjai a ragyogással rendelkezők energiájával, "szuflájával" táplálkoznak. Dan elnyomottnak vélt emlékei visszaszivárognak a mindennapjaiba, a Panoráma Hotel nem ereszti, ő pedig kénytelen ismét farkasszemet nézni az elemi gonosszal.
King továbbra is kiváló író, jellemrajzai finoman megmunkáltak, dialógusai élvezetesek, képei filmszerűen élesek, a szerteágazó cselekmény szálait mesterien szövi. Egyetlen baj van ezzel a könyvvel: hogy A ragyogás folytatása próbál lenni. A korábban megismert elemek, a nagy elődből megidézett jelenetek, nosztalgiánkra okkal számító momentumok felbukkanása örömteli ugyan, de az élvezeti értéket erősen befolyásoló (egyébként felesleges), folytonos összehasonlítgatást is garantálja.
Mikor a 217-es szoba rettenetes lakója megjelenik Danny fürdőszobájában, nagyot dobban a szív, elszorul a torok, de a jelenet végül csalódást okoz: azt a zsigeri borzalmat, legyűrhetetlen iszonyatot, amit az eredeti mű okozott, hiába keressük ezeken a lapokon. Nem az újdonság varázsát hiányolom, inkább az a baljós sejtésem támadt olvasás közben, mintha King unná a horrort, csak még nem merte volna bevallani magának. Értem én, hogy A ragyogás folytatásának egyszerűen MUSZÁJ rémisztő elemeket tartalmaznia, az ijesztőnek, misztikusnak szánt motívumok nagy része azonban egyszerűen kilóg a könyv szövetéből, erőltetettnek hat, kényszerűségből odarángatottnak tűnik.
Nem tesz jót a feszültségnek a ragyogáson élősködő "vámpír" klán mindennapjainak aprólékos bemutatása sem: King olyan részletességgel mesél róluk, hogy egy idő után már-már szimpatizálunk velük, tökéletesen megértjük motivációikat (egyszerűen életben akarnak maradni), azonosulunk személyiségükkel, átéljük problémáikat - hiába tudjuk, hogy többszörös gyerekgyilkosok. A gonosz természetét olvasóként véletlenül sem szükséges maradéktalanul ismernem, a rosszindulat akkor igazán félelmetes, ha ok nélküli, King pedig nem egyszerűen megmutatja a szörnyet, inkább a szemünk előtt boncolja fel, kirángatja belsőségeit, felmutatja alkotóelemeit, elénk tár mindent, ami működteti.
A szerző humora kiváló ugyan, de megbocsáthatatlan, hogy poénjai egy részét a szörnyetegek kárára süti el: a klán lakókocsi-karavánnal utazik, ártalmatlan, léha turistáknak álcázzák magukat, King pedig élvezettel ecseteli az ilyen csoportosulások röhejes szokásait, megmosolyogtató jellemzőiket - nem tudom, más hogy van vele, de én önfeledt kacarászás közben ritkán szoktam rettegni.
Valódi, gyomorforgató horrort Dan küzdelme tartogat a részben atyai örökségként rámaradt, részben a Panorámában átélt borzalmak hatására kialakult, vicsorgó fenevadként tomboló alkoholizmusával. Mélyponton vergődésének érzékletes, viszolyogtató, és brutálisan hiteles ábrázolása a könyv legerőteljesebb része: King nem szarozik, kompromisszumok nélkül, kínzó pontossággal ecseteli a legszánalmasabb állapotokat, tisztán érezni, hogy tudja, miről beszél (hogy ne tudná) és nem fél megosztani tapasztalatait az olvasóval. Ezek az epizódok egy Trainspotting-szerű addikciós szenvedéstörténetből sem lógnának ki, nagy kár, hogy a cselekmény előregörgetésének kényszere viszonylag kevés teret engedélyez kibontásukra.
Apropó, cselekmény: a könyv nem olyan fárasztóan túlírt, mint a szerző egyes, ilyen tekintetben erősen problematikus munkái, de a kiváló Joylandel ellentétben bizony érezni némi felesleges, komótos részletezést, arról nem beszélve, hogy A ragyogás szikár, nyílegyenesen előretörő narratívájától fényévekre járunk. Míg abban a feszültség egyetlen helyszínen, pár hónap leforgása alatt eszkalálódott, majd robbant, itt a történet is több szálon fut, a cselekmény pedig hosszú évtizedeket ölel fel. Éppen ezért sajnálatos, hogy az Álom doktor a kikezdhetetlen remekmű folytatása: önmagában vizsgálva, saját univerzumában létező misztikus thrillerként tökéletesen megállná a helyét. Fordulatos, szórakoztató, minden elemében érdekfeszítő olvasmány. De ennyi sajnos ide nem elég.
Az Európa Kiadó látványos erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy legendásan randa King-borítóik emlékét is eltöröljék (majd ha nagyon sok pénzem lesz, én is lecserélem teljes kollekciómat az újabb kiadásokra), ez a dicséretes törekvés pedig az Álom doktor gyönyörű, míves kivitelezésű kötetében érte el eddigi csúcsteljesítményét: a könyvet öröm forgatni, még úgy is, hogy utazáshoz érdemes önálló hordozót (mondjuk egy kisebb utazóbőröndöt) biztosítani neki.
Margaret Atwood szerint a könyv "Tipikus King-koktél. Minden benne van." Nos, vitába kell szállnom a kiváló hölggyel: a koktél ugyan remek, ízvilága azonnal felismerhető, zamataira nem lehet panasz, de csak elbódít - pont az hiányzik belőle, ami korábban olyan durván szétcsapott.
